Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-444

560 A nemzetgyűlés 444. ülése 1925. évi július hó 8-án, szerdán. ben is, de segiteni óhajt, ugyanakkor nem gondoskodik a nyugállományban levő tisztviselők anyagi helyzetéről, akik már nem tehetnek politikai szolgálatot a kormánynak. Ugyanakkor látjuk azt is, hogy azoknak az alkalmazottaknak egyrészét, akiket B-listára helyeztek, illetőleg azokat a kisebb szolgálati beosztású tisztviselőket, üzemi alkalmazottakat a kormány tömegesen bocsátja el az alkalmazásból anélkül, hogy őket a szanálási törvényben meghatározott végkielégítésben részesítené. Minden kulturállamban, amely szociálpolitikai érzékkel rendelkezik, tapasztalhattuk azt, hogj

7 az állam jár elől jó példával saját alkalmazottjai gazdasági kérdéseinek rendezésében, de jó példával jár elől abban a tekintetben is, hogy szolgálati pragmatika biztosítja az alkalmazottak exisztenciáját, a szolgálati rendtartást. Sajnos, Magyarország ebben a tekintetben épugy kivétel, mini ahog}

7 kivétel egyéb szociálpolitikai alkotások terén is. Itt az állami alkalmazottak rosszabb helyzetben vannak, legalább is bizonyos vonatkozásban, mint a magánalkalmazottak, akikről pedig köztudomású, hogy szolgálati viszonyuk rendezetlensége folytán sokkal rosszabb helyzetben és sokkal függőbb viszonyban vannak, mint a külföldi államok magánalkalmazottak Régi kívánsága és óhajtása a közszolgálatban álló köztisztviselőknek, hogy szolgálati szabályzatuk pragmatikaszerüleg rendeztessék. E szabályozás mindezideig nem történt meg és ez a magyarázata annak, hogy az állami alkalmazottak tekintélyes része teljesen ki van szolgáltatva az állam önkényének, a szolgálati főnökségnek és hogy semmiféle jogorvoslati lehetősége nincs. Egy tekintélyes részét az állami gépezetnek még most is kis állású, a dijnoktörvény rendelkezései alá tartozó alkalmazottakkal látják el, akikre vonatkozólag egy régi, elavult dijnoktörvény áll fenn, amely szerint az alkalmazottakat egy havi felmondással el lehet bocsátani. Tudjuk, hogy a magánalkalmazottak szolgálati viszonyai tekintetében még 1920-ban kibocsáttatott egy törvény erejével bíró törvénypótló rendelkezés, amely szerint a magánalkalmazottakat szolgálati idejüknek és szolgálati beosztásuknak megfelelő hosszabb idő, hat héttől egy évig terjedhető felmondási idő illeti meg, sőt bizonyos szolgálati idő betöltése után az alkalmazottakat a felmondási időn tul végkielégítésben is kell az elbocsátandó munkaadónak részesíteni. Tehát amikor azt látjuk, hogy az állam a többi munkaadóval szemben hosszabb felmondási időt állapit meg, sőt végkielégítést is tartozik a munkaadó fizetni, ugyanakkor pedig az állam, amelynek pedig, mint már mondtam, jó példával kellene előljárnia, amelynek a szociálpolitika terén példát kellene statuálni a többi munkaadónak, sokkal hátrányosabb helyzetbe juttatja és tartja saját alkalmazottait, mint ahogj

7

an a magánalkalkalmazottak általában vannak. Látjuk^ hogy a posta- és telefon-vezérigazgatóság tömegesen bocsátja el az alkalmazottakat, elsősorban a telefonkezelőnőket, és a műszaki szemészethez tartozó alkalmazottakat. Ezeknek az alkalmazottaknak munkaerejét és munkaértékét a telcfonigazgatóság hosszú időn, hat-nyolc éven keresztül igénybe vette és ezen idő alatt az alkalmazottak ellen semmiféle kifogás nem merült fel. Ezek az alkalmazottak akkor, amikor az állam szolgálatába léptek, amikor az állammal szolgálati szerződési viszonjTa léptek, tették ezt abban a tudatban, hogy véglegesített álláshoz jutnak, amely öregségükre nekik nyugdijat biztosit. Most azonban azt kell látniok, hogy az állam először is megszegte azt a szerződést, amelyet velük kötött, nevezetesen, hogy bizonyos kifogástalan szolgálat betöltése után kilátásba helyezte véglegesítésüket, a telefonkezelőnőknek pedig kilátásba helyezte azt is, hogy segédtiszti tanfolyamot Járt részükre és ennek sikeres elvégzése után őket rendszeresített állásba nevezi ki. Most azt látjuk, hogy ezek a szerencsétlenek, akik java munkaerejüket 6—8 esztendőn keresztül az államnak rendelkezésre bocsátották, tömegesen bocsáltatnak el, a nélkül, hogy az állam gondoskodnék arról, hogy azt a végkielégítést, amelyet a szanálási törvény általában az állami alkalmazottak számára biztosit, ezeknek is folyósítsák. A legkülönfélébb ürügyeket és alkalmakat használják fel arra, hogy a létszámot csökkentsék és hogy a szanálási törvényt kijátsszák. Egyeseknél betegállományban való létüket kifogásolják, másokat gyenge szolgálatuaknak minősítenek és igy a minősítés utján igyekeznek őket lehetetlenekké tenni és állásuk megtartására képtelenekké tenni. Ha ugyanezt az erkölcstelen müveletet, amelyet az állam ezen alkalmazottaival szemben végez, bármely kapitalista vállalat tenné meg, akkor a közfelháborodás és a közutálat söpörné el azt a kapitalista vállalkozót. De nem tudok elképzelni olyan kizsákmányoló kapitalista vállalkozót, amelyik meg merné tenni azt, amit az állam megtesz ezekkel a saját alkalmazottaival (Eőri-Szabó Dezső : A nagybankok is megteszik !) Még a nagybankok sem teszik meg olyan kíméletlenül, mint ahogy megtette az állam, bár a nagybankok is teljesen sziv és lélek nélkül dobálták ki a családos és nős tisztviselőket. Azt azonban, amit az államnál látunk, korábban egyáltalában seholsem tudtuk elképzelni (EöriSzabó Dezső : Legfeljebb a számokban lehet különbség !) Itt vannak előttem ezek a felmondási blanketták. Hogy mennyire határozatlan volt a posta-, távírda- és távbeszélőigazgatóságnak — amely mindig a kereskedelemügyi minister rendelkezésére hivatkozott és támaszkodott — a magatartása, legjobban bizonyítja az, hogy a különféle periódusokban elbocsátott alkalmazottakkal szemben az elbánás is különböző volt. 1924. évi december 30-án bocsátották el az alkalmazottak első csoportját és akkor 1925 január 1-től számított egyhónapi időtartamra mondották fel állásukat, ugyanakkor a szolgálat alól is felmentették ezeket az alkalmazottakat, ami annyit jelent, hogy 6 — 8 éves tisztviselőket egyhavi felmondási idővel bocsátottak el alkalmazásukból. Amikor azonban ezek az alkalmazottak tömegesen léptek fel igényeik kielégítése végett és amikor ezek a szerencsétlenek Pot ciustól Pilátusig mentek, hogy helyzetükön javítsanak valamit és az őket jogosan megillető végkielégítést megkapják, akkor ugy látszik némileg enyhült a telefonigazgatóság magatartása ezekkel szemben, mert amikor 1925 február 9-én a második csoport elbocsátása megtörtént, a szolgálat alól való felmentést és az illetmények folyósításának a beszüntetését április 1-től számitott egy hónapra mon dották ki, ami azt jelenti, hogy az elbocsátás után még két hónapig megtartottak őket az állon ányban. A harmadik turnusba tartozóknak már ismét további időt engedélyeztek és ezeket körülbelül két és fél hónapig hagyták meg illetményeik élvezetében az elbocsátásuk után. Ezek a szerencsétlen alkalmazottak látva és érezve azt, hogy a dijnoki törvényt rájuk vonatkoztatni nem lehet, azért, mert az 1923. évi XXXV. te. 3. §-a, amely a közszolgálatban álló tisztviselők létszámcsökkentéséről szól, és az ezt módosító, az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról szóló 1924. évi IV. te. rendelkezéseivel a dijnoki törvény ellentétben áll és ezért mint későbbi törvényhozói akaratot ezt kellett volna a pósta-távirda és telefon vezérigazgatóságának ezekkel az alkalmazottakkal szemben alkalmaznia és a végkielégítést minden további külön eljárás nélkül ezeknek a szerencsétleneknek meg kellett volna adnia. Bárkihez folyamodtak is^ azonban- ezek, és