Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-442

478 A nemzetgyűlés 442. ülése 1925. évi július hó 6-án, hétfőn. valahol gyűlést akar tartani, ne engedélyezzék, mindenféle címen megakadályozzák. A napokban történt ilyen eset Pécsett, ahol Pécs városának képviselője beszámolót akart tartani. Engedélyezték, de csak ugy, hogy ő maga legyen az egyedüli szónok, képviselőtársai nem szólalhatnak fel. Nézzenek végig az egész országon, minden területen. Nem tisztviselő közalkalmazott tette-e azt, hogy megállított egy lapot, amely fontos orgánum, iparilag és kereskedelmileg is fontos, nagy lényeges objektum és jövedelemforrás is ? Vagy nem tisztviselő, közalkalmazott végezte-e el azt a hóhérmunkát, amikor annak idején elszedték a mozikat jogos tulajdonosaiktól és odaadták a hatalom kedvenceinek? Vagy nem tisztviselőre bizzák-e azt a gonosz munkát, hogy embereket megfosszanak az italmérési vagy trafikengedélytől aszerint, hogy ezeknek mi a politikai meggyőződésük. Hiszen napokig lehetne felsorolni azt a sok gonoszságot, amelyet rábíznak tisztviselőkre. (Dréhr Imre : Kire érti?) Ha ön értelmes ember, már megérthette volna, hiszen megmondtam. (Nagy zaj és felkiáltások a jobboldalon : Micsoda beszéd ez? Rendre ! Rendre !) Komisz, olyan, mint önök. (Nagy zaj és felkiáltások a jobboldalon ; Kire érti?) Arra, aki olyanokat imputai, nekem, amilyeneket nem mondtam. Elnök : A képviselő ur sértő kifejezést használt; ezért kénytelen vagyok rendreutasítani és kérem, méltóztassék ilyen kifejezésektől tartózkodni, különben kénytelen volnék a szót megvonni. Rupert Rezső : Kérem az elnök urat, hogy ilyen értelmetlen közbeszólásoktól is méltóztassék megóvni. (Zaj a jobboldalon.) Elnök : A képviselő urat ezért a kifejezéséért is kénytelen vagyok rendreutasítani. Rupert Rczso : Azzal kezdtem beszédemnek ezt a részét, hogy mi azért igazságosak, objektivek akarunk maradni. (Bud János pénzügyminister : Látszik ! Szép objektivitás így beszélni az egész tisztviselői karról 1) Mi nagyon jól tudjuk, hogy a tisztviselői kar nem a maga akaratából, a maga gusztusa szerint követi ezt el, hanem azok, akik ennek a rendszernek élén állanak, követelik tőlük, szorítják őket arra, hogy igy cselekedjenek. Az a tisztviselő tehetetlen, mert itt van a B-listás rendszer, itt van a pragmatika hiánya, ugy, hogy teljes függőségben van a felső hatalomtól. (Ugy van ! a baloldalon.) Ha tehát nem cselekszik annak szájaize és gusztusa szerint, akkor veszélyezteti az exisztenciáját, mindennapi kenyerét. Amikor tehát mi ezekről az atrociátsokról, a törvénnyel és a hatalommal való visszaélésekről beszélünk, akkor is igazságosak tudunk lenni, mert megértjük, hogy ezeket a szerencsétleneket az a hatalom hajtja bele ezekbe a cselekedetekbe, amely felettük ur, s amely nekik parancsol. Épen ezért akarok rámutatni a kormánnyal szemben arra, hogy mivel most már látja és tudja, milyen nehéz probléma a tisztviselői javadalmazás megoldása, milyen súlyos és nagy terhet kell az országnak viselnie azért, hogy a tisztviselői kart eltartsa, tessék gondolkodni nemcsak az anyagi feltételekről, amelyekről gondoskodni majdnem teljesen lehetetlenség, hanem tessék a lélektani feltételekről is gondoskodni, megalkotni a szolgálati pragmatikát, a független fegyelmi bíróságot, hogy az a tisztviselő, aki a becsület utján meg akar maradni, aki nem akar ellentétbe jutni a maga emberi érzéseivel és tisztességével, ne legyen kénytelen a hatalomnak minden parancsát végrehajtani, olyant is, amelynek végrehajtása meggyülölteti őt. Tessék a tisztviselők függetlenségét biztositani és ne halogassák annak a szolgálati pragmatikának megalkotását, amely emberré teszi őket, s a független fegyelmi bíráskodás behozatalát, amely független polgárokká teszi őket. Ha ezeket elvonják a tisztviselőktől, ezzel megsértik emberi méltóságukat is csakúgy, mintha nem adják meg nekik azt a javadalmat, amelyből emberi módon, tisztességesen megélhetnek. Ha valakire nézve áll, hogy nem csak kenyérből él az ember, különösen áll ez a tisztviselőre nézve, főleg akkor, amikor sanyarú, nyomorgó sorsa a tekintélyt már magában is eléggé szétrombolja. Ha velük népszerűtlen munkát méltóztatnak végeztetni, ez a tisztviselői tekintély rombolását még tovább viszi a lejtő utján és még tovább íejieszti azt a veszedemet, amely amúgy is megvan, hogy az adózó tömegek elkeseredéssel, szinte gyűlölettel tekintenek arra az osztályra, amelyről mi gondoskodni akarunk. Erről van szó és senkinek nem olyan nagy érdeke, mint az ország tisztviselői karának, hogy végre a rokonszenv visszaszereztesspk számára olyképen, mint nyugaton van, vagy mint Magyarországon is van a tisztviselők egyes kategóriáira nézve. Bárhol jár az igen t. pénzügyminister ur az országban, sehol sem hallja szidni a vasúti tisztviselőt vagy a postatisztviselőt, (Fábián Béla : Ez igaz !) vagy a más üzemekben dolgozó közalkalmazottakat, pedig dolgoznak ám reggeltől estig és érintkeznek a publikummal. Csakhogy a publikum látja, hogy ezek az alkalmazottak arra valók, hogy az ő kényelmét szolgálják, érdekeit előmozdítsák és ezért mindenfelé szeretik is őket. Tessék a szolgabiró urakat, a rendőrhatóságokat és másokat is kioktatni, rászorítani arra, hogy ugy járjanak el, amint a vasutas tisztviselők, postatisztviselők és más efféle intézmények tisztviselői és alkalmazottai, akik minden nap bebizonyítják a nép előtt, hogy érte vannak, hogy az ő támogatására szolgálnak. Akkor más atmoszférát fognak majd találni az országban is és mi nem leszünk arra a hősies objektivitásra kényszerítve, hogy mindazok ellenére amit látunk, tapasztalnunk keli, odaálljunk, pusztán belátásból, objektivitásból, anélkül hogy ezt szubjektív érzéseink is igazolhatnák, — ami pedig boldoggá tenne bennünket — egy ilyen kérdés támogatására. Mert t. pénzügyminister ur, mi oda akarunk állani, mi önt nem akadályozzuk meg abban, hogy a magyar tisztviselői kar helyzetén segítsen. Mi csak konstatáljuk, hogy önök juttatták ide a tisztviselői kart, önök a felelősek azért, hogy a magyar népet megint uj megterhelés éri, de abból az általános emberi szempontból, melyet képviselünk, hogy mindenkinek jár a mindennapi kenyér és az emberhez méltó élet, mi nem tiltakozhatunk az ellen, hogy bármilyen hiba történt is, ez a hiba jóvá tétessék. Csakhogy ezt nem kell ugy csinálni, mint ahogy a t. kormány cselekszi. A t. kormány, amikor abból indul ki, — aminthogy nem is lehet más a kiindulási pontja, — hogy mindenki számára biztositani kell a mindennapi kenyeret s az emberhez méltó életet, akkor cserben hagyja ezt az egyetlen elvet, ezt az egyetlen igazolást, amelynek alapján az ország nehéz helyzetében is kérhetné a tisztviselők helyzetének javítását, mert a tisztviselők egy részét kiveszi, keblére öleli, felemeli a javadalmát, a másik részét azonban, pl. a nyugdíjasokat egyszerűen félrelöki, azokkal szemben már nem tartja érvényesnek és irányadónak a kiindulási alapelvet, hogy mindenki számára biztositani kell az emberhez méltó életet. Pedig ennek az igénynek törvényes alapja is van. Én ugyan ezt nem keresem, mert én mindenkivel szemben csak azt keresem, — akár közalkalmazottról, akár magánalkalmazottról van szó, — hogy mindenkinek meg kell találnia a mindennapi kenyerét. Már emberi szempontból is, tehát csak ez lehet igazságos, erkölcsös, ennélfogva a kormány egyéb szándékait, intézkedéseit is kellőképen motiváló, ha a kiindulási pontot, az emberi szempon-