Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-441

 nemzetgyűlés 441. ülése 1925. tehetségek vannak, ahol nagy koncepciókat, nagy egyéni munkát, egyéni tehetséget, vagy valamely kiválóságot kell produkálni, ott talán meg tudnám érteni ezt a különleges díjazást, de nálunk, Magyarországon, ahol a megmaradt 7 millió lakos vagyonának egy része elszakadt területen van, itt, ebben a 7 millió lakossal biró országban, amelyet a kisentente gazdasági gyűrűvel határolt körül, ahol nem tudjuk kiszállitani a megszállott területre, de egyéb külföldre sem árucikkeinket, tehát ahol a gazdasági tevékenység pénzintézeteinket, bankjainkat és takarékpénztárainkat is beleértve, csak a meglévő szűk területre koncentrálódik, — hiszen működési körének máshova való kifejtésére alig van mód és lehetőség, vagy legalább is nagyon redukált módon van lehetőség, — ilyen magas fizetéseket adni nem lehet, Ha olyan embereket díjaznának ezekkel a fizetésekkel, akik.egy nagy ipari fellendülés közepettea magyar ipart újra talpraállitották, nagy exportot biztosítottak talán Szalonikitól egész Angoráig, olyan embereket, akik biztosították azt, hogy a magyar ipari munkások ne legyenek kénytelenek Franciaországban dolgozni, ott termelni árut és ezzel a francia nemzeti vagyont emelni, akik tehát, lehetővé tették, hogy ezek is hozzájárulhassanak két kezük munkájával ahhoz, hogy Magyarországon a termelt áru mennyiségét fejleszthessük s ezzel egyúttal itt találják meg megélhetésüket, akkor azt mondanám, hogy egy ilyen nagy szerzési munka alapján erre van jogcímük. De mit látunk ? Hiszen az ipar teljesen pang. Méltóztassék megnézni azt a nyersanyagot, amely alapját képezi az iparnak, a szenet. Mi a helyzet a szénnél ? A salgótarjáni szénmedencében havi 10—12 munkanapot dolgoznak a munkások, a tatai bányamedencében pedig, •— ahol még a legjobb viszonyok voltak, — heti 4—5 munkanapot dolgoznak. (Gr. Hoyos Miksa : Mégis a szén a fához viszonyítva drága !) hogy drága-e vagy nem, azt én nem tudom momentán elbírálni s nem is az a baj, hogy drága, hanem az a baj, hogy bármilyen olcsó volna is, szénre nincs szükség. Az a baj, hogy nem dolgozik az ipar, s nincs felvevőképessége az iparnak. Azok az ipari vállalatok, amelyek ez előtt napi 60—70 vagon szenet fogyasztottak, ma 5—6 vagon szenet fogyasztanak. Mindegy az iparban, hogy a szén ára a fához viszonyítva olcsó avagy drága, ha szükség van rá. Volt idő amikor a szén a fához viszonyítva lényegesen, drágább volt, mégis mindenki vette, s nem kifogásolták, hogy drága. Örült, aki hozzá tudott jutni, mert hiány volt benne, szükség volt rá, ma pedig nincs rá szükség, feleslegek vannak és a munkások olyan életviszonyok között élnek, amelyek kétségbeejtők és szomorúak. Mi a helyzet a vasiparban? A gépgyárak nagy része redukált munkáslétszámmal, redukált üzemmel és redukált munkaidővel dolgozik. Az építőiparról nem akarok beszélni. Köztudomású, hogy évek óta mi a helyzet az építőipar terén. Ugyanez a helyzet a bútoriparban is, amely pedig nagyon virágzott, és amelynek nagy exportja volt külföldre. Ez is teljesen tönkrement. Hány B.listás tisztviselő volt, aki a konjunktúra idején a faszobrászatot tanulta meg és annak idején igen szépen keresett. De kinek van most szüksége faszobrászatra, amikor még a legprimitívebb hálószobát sem lehet elhelyezni és megvásárolni. Amikor ilyenek a viszonyok, mégis azt látjuk, hogy a nagy ipari vállalatok élén álló igazgatók és tisztviselők változatlanul megkapják jövedelmeiket és senkinek nem jut eszébe azt mondani, hogy 3—4 napon keresztül folyik termelő munka, tehát indokolt volna ezt a jövedelmet valamival redukálni. Én nem azt mondom, hogy a csökkentett munkanapok arányában kapják jövedelmeiket, évi július hó 4-én, szombaton. 461 de egy borzasztó furcsa helyzet, hogy hat napi termelő munka után előállott haszonból vették ki a milliókat és milliárdokat, ma ugyanezt az összeget kapják és ugyanez az összeg nehezedjék rá a két napi termelő munkára. Ez a rezsiköltséget óriási módon megnöveli és szó sem lehet arról, hogy az állapotok megváltozzanak vagy a termelési ár valamivel olcsóbb legyen, amíg ezen a bajon nem segítünk. Ha baj volt, a munkaadók kedvenc témája az volt, hogy le kell szállítani a munkabéreket. X-szer rámutattunk arra, hogy ez a legszerencsétlenebb politika, amelyet csak elképzelni lehet. Hiszen az a munkás ma békebeli munkabérének kis hányadát kapja csak, s ha csak két napot dolgozik, alig tud keresni annyit, hogy megéljen. Tehát a bankok nem szerezhetnek maguknak jövedelmet az általuk finanszírozott ipari vállalatoktól, mert ezeknek az ipari vállalatoknak a legtöbbje ma a rezsit sem birja megkeresni. Tehát honnan származik ma a bankok jövedelme? Kizárólag a kamatbevételekből. Ma tisztán a kamatjövedelem az, ami a bankok jövedelmét képezi. Az ipari vállalatok jövedelme minimális és ha egyik-másik el is tud valamelyes jövedelmet érni, az a jövedelem, melyet ezáltal a finanszírozó banknak juttat alig közelíti meg annak a banknak kamatjövedelmét, mert nem szabad elfelejteni, hogy kamatjövedelem alatt azt az összeget is érteni kell, amelyet valamely bank a kötelékébe tarlozó iparvállalatnak adott forgótőke után szász ámít. Az utóbbi hónapokban örvendetesen láttuk, hogy a nemzetközi piacon a kamatláb esett, és hogy ennek a hatása alatt a Magyar Jegyintézet is kénytelen volt a kamatlábat redukálni. Azt vártuk, hogy ennek lesz valami következménye, a mi gazdasági életünkben és a magyar pénzpiacon is, de ez nem következett be, és ugy látszik egyáltalában nem történt semmi. Ma az a helyzet, hogy a Jegyintézet 9% mellett adja a pénzt azoknak a bankoknak, amelyeknek a Jegy intézetnél folyó számlája van. Ezek a bankok az általuk finanszírozott, tehát a saját kötelékükbe tartozó ipari és kereskedelmi vállalatoknak a Jegyintézet, illetőleg a Nemzeti Bank által kiadott 9%-os pénzt, 15%-kal adják tovább. Tehát itt már van egy 6%-os differencia. (Mozgás a középen.) Kérem, ne tessék kétségbevonni adataimat, legfeljebb arról lehet szó, hogy egyik-másik vállalat kivételes helyzetben részesül és annak talán 12%-ért adják a pénzt, de általában az a gyakorlat, hogy 15%-ot, sőt ennél magasabb százalékot is számítanak a fővárosi nagy intézetek, a nagyipari vállalatoknak. Ezek a bankok, ha idegenek fordulnak kölcsönért, azt a pénzt, amelyet ők 9% mellett kapnak a Nemzeti Banktól, 17—19%-ért folyósítják, s nem tartozik a ritkaságok közé vidéken az, hogy 30—36%-ot kérnek el évente. Tehát amíg a pénz a Nemzeti Banktól eljut a kisiparoshoz vagy gyároshoz, 9%-ról felemelkedik 15—17 és 19%-ra, sőt a vidéken vannak még krasszabb esetek is, mert ott 36% mellett adják a vidéki, pénzintézetek a kölcsönöket. Hát egészséges állapot ez? Vagy szabad azt tűrni, hogy a Nemzeti Bank által 9 % mellett kibocsátott pénz — ami nem mondom hogy olcsó kamatláb, de a mai viszonyok mellett tűrhető s amely mellett lehetne esetleg várni valamelyest az iparnak és kereskedelemnek fellendülését — nyomban az első fokon 15%-ra emelkedjék, idegeneknél, kereskedőknél vagy a bank kötelékébe tartozó vállalatoknál 17 és 19%-ra, vidéken pedig 30 és 36%-ra emelkedjék ? Másik üzlet a takarékbetét. A takarékbetétek emelkednek az utóbbi időkben, s Smith főbiztos ur jelentése most már nem 76 millió aranykorona