Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.
Ülésnapok - 1922-436
 nemzetgyűlés 436. ülése 1925. ez a külföldi tőke — bárki egyszerűen kiszámíthatja — egynéhány esztendő alatt önmagát teljesen fölemészti, megsemmisíti. (Mándy Samu : 20 év alatt!) Nem tudom, hány év alatt/de annyi bizonyos, hogy egy bizonyos periódus alatt fel fogja emészteni. Tehet-e olyat a népszövetség, amely fiatal intézménye az emberiségnek, amely felé nagy várakozással és reménységgel tekintenek, hogy végre itt van egy nemzetközi fórum, amely közmegegyezésre létesült az államok közötti viszályok elintézésére, a függő kérdések megvitatására és megoldására, hogy már működésének első éveiben egy ilyen portentummal lépjen a világ elé, hogy amikor kieszközölnek egy állam számára kölcsönt, hogy azt megsegítsék, azt a népszövetség a maga garanciája alá helyezi, észszerű felhasználását a maga részéről szintén garantálja, azután pedig megakadályozza, hogy az az ország a kölcsönt felvegye, ugy, hogy az a kölcsön önmagát felemészti külföldi bankokban. Ilyen abszurdum az emberiség történetében még nem fordult elő. Nem fordulhat elő, különösen a huszadik században, hogy amikor a magyar kormány kimutatja, hogy a túlcsigázott állami bevételek meghaladják az állami szükségleteket, ugy, hogy az állami deficit fedezésére felvett külföldi kölcsön nem szükséges többé a hiány pótlására, és a kormány kéri, hogy engedjék meg a kölcsön egy bizonyos részének felhasználását, nem terméketlen célokra, nem a deficit elenyésztetésére, — hiszen arról az ország saját erejéből gondoskodott, — hanem arra, hogy engedjék meg a gazdasági élet feltámasztására egy programmot megvalósítani, habár egy szerény és mérsékelt programmot is : el lehet-e képzelni, hogy ez a nagytekintélyű nemzetközi fórum a kormányt ezzel a kívánságával visszautasítsa? A Népszövetség Genfben azzal a határozattal, hogy a kölcsönnek ezt a feleslegessé vált első részletét a magyar kormány rendelkezésére bocsátotta, saját prestige-ét mentette meg és azon elemi okosság alapján járt el, amelyet nem egy ilyen nagy nemzetközi intézménytől, hanem minden józan eszű embertől el lehet várni. Most a harmadik siker, amelyet a kormány részéről feltüntethetnek, az, hogy Genfben sikerült a tisztviselők fizetésemeléséhez a hozzájárulást kieszközölni. Igazán végtelenül szomorú helyzetbe jutott Magyarország, hogy külföldi aeropág elé keli járulnia és annak beleegyezését kérnie, hogy a saját adófilléreit hogyan akarja kiadni és elkölteni. Méltóztassék elhinni, ez egyenes folytatása annak a kormányzati rendszernek, amikor Bécsbe kellett szaladgálni a magyar kormánynak, bármilyen csekély intézkedést akartunk megtenni. Most nem Bécsbe szaladunk, hanem ki kell mennünk, sajnos, Genfbe, hogy a saját kiadásaink hogyan való elosztásához a külföldi hatalmak hozzájáruljanak. (Szomjas Gusztáv : Október az oka ennek ! — Horváth Zoltán : A kurzus eredményezte ezt ! — Egy hang (a jobboldalon) : A destrukció ! — Horváth Zoltán : Ä destrukciót is a háború eredményezte !) Mindezt nem azért mondom el, hogy a kormány genfi eredményeit kisebbítsem, csak azért, hogy magunk előtt kellően megvilágítsam a helyzetet. Bárki ment volna el Genfbe, akárki lett volna a magyar kormány képviselője, — ehhez nem kell fenomenális, egetverő államférfiúi tehetségnek lenni — ezzel a szerény kívánsággal, hogy először a kis-entente vádaskodásait utasítsák el, másodszor, hogy a népszövetségi kölcsönnek ezt a csekély részét engedjék beruházási célokra felhasználni, másképen megsemmisülünk ; harmadszor pedig, hogy a tisztviselők helyzetén javítson a kormány, mert helyzetük tarthatatlan, és futja is a költségvetésből, mindezeket elérhetne volna. A ministeremök ur hízelgői — mert nem évi június hó 27-én, szombaton, 235 hiszem, hogy saját maga óriási vívmánynak tekint ezeket •— akkor, amikor világsikernek tüntetik fe ez eredményeket, amelytől Magyarországnak uj korszakát kell számítani, messze túllőnek a célon és megtévesztik ezzel a közvéleményt is. Magára költségvetésre nézve hosszabb kritikát gyakorolni ezúttal nem kívánok ; erre alkalmam lesz, amikor a költségvetést fogjuk tárgyalni. Inkább a földreform kérdésével kívánok mai felszólalásomban foglalkozni. Miután látom, hogy a kormány végre igen helyesen rátért a takarékosságnak arra az igen helyes útjára, amelyet én innen az ellenzéki oldalról az elmúlt esztendőkben hiába sürgettem, most, amikor látom a takarékossági bizottság működését — nem nézem miért, nem keresem hogy Genfből rendelték-e el azt is, hogy az állami közigazgatás kiadásait leszállítsuk — és miután látom ezt az üdvös folyamatot, én is hozzá akarok ehhez járulni egy ideával, amelyet másfél esztendővel ezelőtt már volt alkalmam a t. Nemzetgyűlés bölcs figyelmébe ajánlani, akkor azonban méltóztattak ezt mellőzni. Tessék elhinni, a mi közigazgatási adminisztrációnk és különösen bíráskodási eljárásunk messze túl van terhelve jelentéktelen, igazán eléggé nem komoly, kis értéktárgyakról szóló peresügyekkel. Családi viszonyok, tyukperek, mindenféle falusi jelentőségű apró érdekellentétek, amelyeknek nem volna szabad az illető falu határain túlterjedni, mind terhelik a birói és közigazgatási eljárást. A magyar nép hajlamos a pereskedésre és a legkisebb sérelem miatt fut a bírósághoz. Az én képviselőségem alatt választókerületemben egy esetben egj T szekér rőzsének a fuvarozása miatt, tehát igazán piszlicsár dolog miatt, nagy aktatömegek támadtak ; legalább 20—30 tisztviselő napokon keresztül ezekkel foglalkozott ; utaztak jobbra-balra, kiszállások történtek ; engem is mozgósítani akartak. Szóval olyan nagy apparátust és olyan nagyértékü hatósági munkát emésztettek fel ezáltal, hogy egy nagy, legalább is egy megyejelentőségü ügyet is meg lehetett volna oldani ezzel a sok utánjárással, papírpocsékolással és időveszteséggel. Másfél évvel ezelőtt voltam bátor beterjeszteni egy határozati ja\ 7 aslatot, amelyben az állott, hogy méltóztassék utasítani a kormányt, tegye megfontolás tárgyává, nem volna-e helyes a külföldi modern államok példájára a falusi békebiróságokat Magyarországon megszervezni valamiféle olyan alapgondolattal, hogy azok a jelentéktelen dolgok, amelyek házastársak, rokonok, szomszédok között felmerülnek apró-cseprő ellentétek miatt, ott a faluhelyen találják meg a maguk illetékes bíráját, aki legyen feljogosítva,, hogy véglegesen befejezze ezeket a tyukpöröket. Minden községben van egy képzett ember, a községi biró, lelkész, jegyző, idősebb tanitó, akinek megvan a kellő világismerete és törvénytudása, hogy ezeket a dolgokat, ha kötelesek volnának elébe járulni, vasárnap délelőtt könnyűszerrel elintézze és kötelező erejű döntéssel be is fejezze, így, merem állítani, legalább is fele vagy harmadrésze azoknak az ügyeknek, amelyek a faluból felkerülnek a járásbíróságra és a törvényszékre, amelyek sokszor még felsőbb hatóságokat is foglalkoztatnak, a ministeriumokban is munkát okoznak, sőt a legfelsőbb bíróságokat is foglalkoztatják, ott, születési helyükön volnának elintézhetők és az országos adminisztráció ügyköréből ki volnának kapcsolhatók. Angliában, Franciaországban, Amerikában ezek a községi békebiróságok teljes elismeréssel működésben vannak. Ennek meghonosításával nálunk is kísérletet tettek már az előző évtizedekben, akkor azonban a viszonyok nem voltak rá alkalmasak. Méltóztassanak elhinni, az állami adminisztrációt igen nagy tehertől szabadítanék meg, ha ezeket a községi béke34*
