Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-435

A nemzetgyűlés 435. ülése 1925. évi június hó 26-án, pénteken. 193 millió, a katonai irodáé és a polatőrségé 8.355,000.000, a gazdasági irodáé 8.455.000.000, és a főudvarnagyi bíróságé szintén néhány száz millió. Kérdem, miért szükséges ez? Meg van a hadseregszervezetünk, meg van a kormányszervezetünk, mindenütt száz és száz iroda van és olyan bőségesen rendelkezünk munkaerőkkel és osztályokkal, hogy — mint a pénzügyminister ur mondotta — egy-égy akta 52 kézen megy keresztül s akkor még külön parádénak ezeket az irtóztatós nagy kiadásokat állítjuk be a költségvetésbe. Nem bánná az ember azt se, hadd ragyogjanak, csillogjanak. De odakint olyan irtózatos nagy a nyomor és azonkívül itt vannak a nemzet becsületügyi adósságai, nem tudunk gondoskodni a hadirokkantakról, hadiözvegyekről és hadiárvákról, az államkölcsönkötvények teljesen devalválódtak, a becsületes emberek, akik annak idején a haza oltárára vitték vagyonukat, azt elvesztették. Ott van az árvák pénze a hadikölcsönkötvényekben, amelyet róluk és nélkülük használtak igy fel, úgyhogy ezek, úgyszólván, összes pénzüket elvesztették. Ott van az aggkori biztosítás rendezetlensége, ott vannak szánalmas népoktatási viszonyaink, ott van szánalmas közegészségügyünk. Mindenre rengeteg pénz kellene és mindez igazságos, becsületes kiadás volna, amelyet ha nem fedezünk, a nemzet becsületbeli adósságainak megfizetését mulasztjuk el. És akkor ezzel szemben itt látjuk ezeket az intézményeket. Nem tudom, mire valók ezek. Nem látjuk a munkájukat, el sem tudjuk képzelni, hogy egy személy körüli szolgálat ilyen nagy személyzetet tenne szükségessé. Látjuk azonkívül, hogy efféle intézményekre, mint pl. a vitézi szék, szintén százmilliókat adnak ki. Mindnyájan tisztelettel hajlunk meg mindenki előtt, aki vitéz, mindnyájunk rokonszenvét, megbecsülését, hódolatát birják azok, akik magukat vitézeknek mondhatják, de azt tartjuk, hogy ez az egész ország vitéz volt, hogy ennek az országnak százezrei, hogy ne mondjam, milliói voltak vitézek. Akkor micsoda igazságatlanság ilyen megkülönböztetést tenni, hogy egyeseket kivesznek, ezek közül a százezernyi, milliónyi vitézek közül, azokat fémjelzik és kinevezik külön vitézi renddé, csinálnak megint egy kiváltságos rendet, csinálnak egy uj nemességet, uj belső határőrvidéket, anélkül, hogy elérhetnék azt a célt, amelyet ezzel el akarnak érni, anélkül, hogy ezzel a nemzet védképességét fejlesztenék. Mert épen az ellenkező lesz ennek a vége : a többi háborujárta ember, a lőporfüstös, talán sebesült, féllábú, vak ember irigykedve fog nézni rájuk, nem pedig szeretettel és akkor lesznek ugyan vitézeink, lesz egy zárt rendünk, amelyben igen kevesen lesznek, de velük szemben a többiek desinteressement-jukat jelentik be. Ezt nem tartom helyesnek. Kifelé a világban sem jó, ha azt hiszik, hogy nekünk csak annyi vitézünk volt, mint ahány tagja a vitézi rendnek van, mert az az érdekünk, hogy azt higyjék, hogy ez az egész ország vitéz volt. Hiszen végre is a német birodalomban is, Franciaországban is, Angliában is voltak vitézek és ott nem tartják ezt szükségesnek. (Nagy Vince : Milyen egységes most a párt ! Nincs egyetlenegy képviselő sem a túloldalon. Szavazzuk meg az indemnitást ! Ez mégis abszurdum !) Mielőtt a költségvetés további részeivel foglalkoznám, benyújtok egy határozati javaslatot (olvassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy az összes luxusintézmények megszüntetésévelmint a kabinetiroda, katonai iroda és palotaőrség, vitézi szék, főispánságok, főudvarnagyi bíróság, folyamőrség, a vármegyei közigazgatás decentralizációja stb., az ezekre fordított rengeteg kiadást és költséget fordítsa a nemzeti becsület tartozásainak kielégítésére, amilyenek a hadirokkantak, hadiárvák, hadiözvegyek ellátása, az árvapénztárakban elveszett árvapénzek pótlása, az aggkori ellátás és a megfelelő népoktatás«. Ugyancsak a kevesek költségvetése a sokak, a milliók ellen abban is megnyilvánul, hogy a kormány csak azokkal törődik, akik őt kiszolgálják ; az aktiv köztisztviselők illetményeit tehát felemeli, ellenben a nyugdíjasokkal már nem törődik, mert azok felett közvetlenül nem rendelkezhetik ; egyszerűen tehát kihagyja őket az illetményrendezésből, holott itt nem az a kérdés, hogy valaki az államot még szolgálja-e vagy csak szolgálta, hanem az, hogy meg tudjon élni és legyen kenyérre valója. Ennélfogva határozati javaslatot nyújtok be (olvassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy a nyugdíjas közalkalmazottakat époly arányban részesítse az illetményfelemelésben, mint a tényleges szolgálatban lévőket és pedig az előbbiekkel egyidejűleg«. Csak röviden futok át az egyes tételeken annak bizonyítására, hogy ez a költségvetés elfogadhatatlan, igazságtalan és alkalmas arra, hogy az országot gazdasági helyzetében összeroppantsa. Itt van a ministerelnökség rengeteg kiadása, 23.571,000.000 korona ; ebben természetesen benne van a rendelkezési alap is (Nagy Vince : Mire megy az ?). Arra, hogy ezt a rendszert, amelyet nem lehet a szabadság rendszerének nevezni, hanem csak az elnyomásénak, fenn lehessent tartani, ennek hibáit jóvá lehessen tenni, a külföldön a sajtót és más eféle tényezőket, hatalmakat kellőképen le lehessen kötelezni és idebent is a pénz erejével meg lehessen tenni azokat a lépéseket, amelyek a kormány által elkövetett hibás lépésekkel szemben bizonyos védelmet jelentenek, egy jóakarat megnyerését. Ha a szabadság rendszerében élnénk, ha itt nem lenne más szempont, csak a törvénytisztelet, a becsület és igazság tekintete, akkor természetesen ilyen megvesztegetésre szükség nem volna és költségünk is kevesebb volna. Külügyi képviseletünkről nem érdemes beszélni. Egyetlen eredménye a 97 milliárdnak az úgynevezett szanálási eredmény, a szanálási, az újjáépítési kölcsön. Aki ezzel meg van elégedve, az zengjen dicshimnuszt a külügyminisztériumról ; azt hiszem, ezek igen kevesen vannak és sokallani fogják, hogy egy 97 milliárdos apparátussal csak ilyen eredményt tudtak elérni. Egyenesen borzasztó a belügyi költségvetés, a központi igazgatásra elköltenek majdnem 42 milliárdot. Azután elköltenek törvényhatóságokra és községekre 149 milliárdot, a köztisztasági és rendészeti költségek 32 milliárdot tesznek ki, csendőrség 315 milliárdot, államrendőrség 376 milliárdot, folyamőrség 52 milliárdot. (NagyVince: Vigyáznak, hogy felfelé ne folyjék a Duna Î — Derültség.) Ez maga elég arra, hogy ezekből megállapíthassuk, hogy ez rendőrállam, ez börtönrendszernek az államrendje, de ezt nem lehet alkotmányos államnak nevezni, nem lehet a demokrácia államának nevezni, ahol ennyi közbiztonsági kiadásra van szükség, csendőrre, rendőrre és központi igazgatásunkban minden emberre jut egy rendőr. M ennyibe kerül ez? Ha az ember a külföldi államokat megnézi és különösen ami a belügyministeriumot illeti, Belgiummal összehasonlítja, amely Magyarországgal egyforma nagyságú, — hozzánk képest, persze, százszor gazdagabb — akkor azt látja, hogy a magyar belügyministeriumnak tízszeres személyzete Van, mint a belga belügyminist eriumnak. Az igazságügyministeriumnak talán tizennégyszer nagyobb a személyzete, mint a belga igazságügyministeriumé, tehát a belga igazságügyministerium tizennégyszer kisebb apparátussal dolgozik. Méltóztassék azután megnézni, hogy milyen jól dolgozik az egyik apparátus és