Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-435

A nemzetgyűlés 43Ő. ülése 1925. lom birtokában voltak. Akkor bizonyult eresebbnek ennél a tábornál, erősebb hatalomnak az állam megszervezett hatalmánál. Ma ez a hatalom megmaradt a maga teljes egészében az ő kezében, amellyel megdöntötte az ő ellenfeleinek hatalmát, de ma ehhez a hatalomhoz még az államhatalon is hozzájárul. Ez mutatja azt, hogy milyen szilárd alapon áll Mussolini kormányzata s hogy menynyire nem helyes és mennyire nem jogos azt állítani, hogy ez a hatalom megdönthető, hogy ennek a hatalomnak a jövője nem tekinthető abszolúte biztosítottnak. Én azt állítom, hogy ma Európának két hatalma van, amely már keresztülesett, még pedig teljes kigyógyulással, azon a szellemi válságon, amelyben ezidőszerint Franciaország él. E két hatalom : Anglia és Olaszország. Közöttük Olaszország az, amely a gyógyulás utján még Angliánál is előbbre haladott, mert elképzelhetetlen az^ hogy Olaszországban egy balfelé tolódás jöhessen, elképzelhetetlen az, hogy ott a baloldali pártok erőre tehessenek szert a jövőben. Minden állam ereje elsősorban attól a szellemi tényezőtől függ, amelyet hazaszeretetnek, amelyet nemzeti eszmének nevezünk. ( Ugy van ! jobb felől) Ezt az eszmét, — amint azt azelőbb mondottam — Mussolini ültette erővel a kormányzat nyergébe. Ez világosan kell, hogy mutassa mindenki számára, aki Magyarországon külpolitikával foglalkozik azt, hogy igenis, Olaszország erős hatalom, a legerősebb ma Európában, mert hiszen Olaszország az utóbbi időben a háború után, a történelem folyamán egy óriási nagytényt produkált és ez az, hogy most érte el első izben azt, hogy lakosságának száma meghaladja a vele konkurrens Francia birodalom lakosságának számát. Ezt látva, el kell ismernünk azt, hogy igenis, Olaszország hatalmilag előhaladt, mert az életben nincs megállás, csak fejlődés, vagy visszaesés. Visszaeséstől pedig Franciaországnál, az olaszok konkurrensénél lehet beszélni. Az életben minden relativ lévén, igy mindenekelőtt az a nemzetek nemzetközi hatalmi súlya. Ezért Olaszországot ma sokkal eresebbnek kell tartanunk, mint amilyen valaha volt, mert a francia konkurrencia súlyából veszített s a francia konkurrencia a középeurópai politika szempontjából feltétlenül megbukottnak tekintendő. Ha tehát mi orientációs politikát akarunk követni, ezzel a ténnyel számolva, feltétlenül az olasz orientációt kell, hogy helyesnek fogadjuk el, annál is inkább, mert Magyarország és Olaszország között az a szerencsés reálpolitikai helyzet adódik, hogy közöttünk ellentét az egész vonalon nincs, érdekeink az egész vonalon azonosak. Maguk az azonos érdekek is kell, hogy közelebb hozzák egymáshoz a két hatalmat, de az a nagy koncepció is, amellyel itt Magyarországnak diplomáciai utón kell keresni a maga jövőjét, feltétlenül Róma felé utal. Róma felé utal annál is inkább, mert igen jól tudjuk azt, hogy a legnagyobb világhatalom, Anglia a maga európai politikájában folytatott rendszerénél fogva Középeurópa ügyeibe közvetlenül beavatkozni soha nem fog, ő itteni érdekeit mindig exponensei utján fogja képviselni. Tudjuk azt, hogy olyan szoros diplomáciai kapcsolat, mint amilyen Anglia és Olaszország között fennáll, nem áll fenn még két másik nagyhatalom között, mert tudjuk azt, hogy Gavour óta Olaszország szorosan szövetkezett, szorosan kapcsolódott bele az angol diplomáciába épen azért azt is le kell szegeznünk, hogy számunkra diplomáciai utón Londonba is helyesen egyedül Rómán át vezet az ut. (Rupert Rezső : Ez a hármasszövetség?) Ha Magyarország diplomáciai problémájának a kisentente-al szemben való küzdelmet tekintjük, ezt a kérdést máskép, mind egy nagyhatalommal, évi június hó 26-án, pénteken. 187 mint Olaszországgal kapcsolatban elbírálni, megvizsgálni nem lehet. Ha Magyarország ebben az irányban óhajt lépéseket tenni, feltétlenül alkalmazkodnia kell ahhoz a diplomáciai irányhoz, amelyet e tekintetben Mussolini fektetett le és amelyet Mussolini követ. Ezt teszik, ezt követik a kisentente államai is, amelyek Franciaország középeurópai politikájának bukása után revizió alá kénytelen venni a maguk szövetségi politikáját. Látjuk, hogy Románia és Bulgária között közeledés jön létre, amely közeledésnek éle nem irányulhat más ellen, mint Jugoszlávia ellen. Látjuk azt, hogy ebbe a közeledésbe eszmeileg —• még szerződésileg nem — már Görögország is belekapcsolódik és a Balkánon olyan koalició jön létre, amelynek éle evidensen Jugoszlávia ellen irányul. Ez a koalició sem élhet önálló diplomáciai életet, ez a koalíció sem elég erős, sem elég hatalmas arra, hogy a nemzetközi életben érvényesíthesse a maga szempontjait, a maga céljait egy kellő szövetségi politikával való alátámasztás nélkül. Ennek a koalíciónak — mint ahogy ez köztudomású — hátterében Franciaországot keresik. Franciaország politikája azonban a jövőben is veszélyes lesz Magyarországra nézve, tehát reánk nézve a jövőben"is az a feladat fog fennállani, hogy ennek a politikának irányával, céljaival megküzdjünk. Nekünk tehát egy olyan koalíciótól, amely Franciaország politikai vezetése alatt áll, mindig félnünk kell, mert a francia diplomácia, koncepciójánál fogva, nekünk ellenségünk. Amikor tehát mi az ellenséggel vesszük fel a harcot, az ellenkezőjét kell tennünk annak, amit azok tesznek, akik ellenségünkhöz csatlakoznak. Már ez az ok is hatalmas érv arra, hogy a mi külpolitikánk orientációjában Olaszország felé tekintsünk, hogy a mi külpolitikánk Mussolinival keressen reálpolitikai alapon, érdekközösségi alapon kapcsolatot. Ha Mussolini politikáját nézem, azt látom, hogy annak ellenére, hogy a világháború Olaszországnak az adriai pozíciót hozta, amely adriai pozíciót Jugoszlávia megjelenése veszélyezteti, mégis megtette azt, hogy létrehozza a belgrádi szerződést, amely belgrádi szerződésben Jugoszlávia és Olaszország egymással szövetségre léptek. Ez a tény ebben az időben annyiban bir Magyarországra nézve jelentőséggel, (Rupert Rezső: És mi lesz a szegény Romániával !) hogy ezzel rés lett ütve a kis-entente-on, hogy Jugoszlávia ki lett vonva Franciaország diplomáciai befolyása alól, hogy igy Mussolini utat tört magának reálpolitikai "eszközökkel a középeurópai politikában való érvényesüléshez. Ha bár egy magyarnak roppant nehéz olyan állammal való megértésről beszélnie, amelyhez annyi keserű emlék tapad a világháborúból kifolyólag, én mégis igyekszem, elfojtani érzelmeimet s felülemelkedve azokon, tisztán reálpolitikai alapon akarom vizsgálni azt, hogy Jugoszláviával szemben a mi diplomáciánknak milyen helyzete lehet, vele szemben a mi diplomáciánk milyen célokat követhet és mit érhet el. Nem hiszem azt, hogy az a háborús mentalitás, amely Jugoszláviát Magyarországtól elválasztotta volt, sokáig tarthassa magát s hogy ennek helyébe ne következzék el a józan belátás. Nem tudom elképzelni azt, hogy Jugoszláviának ne legyen majdnem legfőbb célja, legfontosabb feladata az ország konszolidációja. Mert ma Jugoszlávia belső összetételénél fogva nem tudom elképzelni, hogy egy megalakult Balkán-koalicióval szemben miképen tudja felvenni a versenyt a harctéren, s miképen tudjon egy ilyen koalícióval szemben megállani. Tudjuk jól, hogy Balkán poroszainak nevezték el a szerbeket s tudjuk, hogy a Balkán poroszaival szemben folyik erős küzdelem.