Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-435

18f> À nemzetgyűlés 435. ülése 1925. évi június hó 26-án, pénteken. nak a jövő számára politikát szolgálni s ezzel megakadályozzák annak érvényesülését, ami a gazdasági kibontakozásnak, a gazdasági fellendülésnek, a konszolidációnak előfeltétele. Itt már megindult az a munka, amely megteremtve a lelkek összhangját, áthidalta a nagy ellentéteket, amelyek a haladást megakadályozták. A helyes belpolitikának egyedüli célja, feladata az lehet, hogy áthidalva ezeket az ellentéteket, hozza létre ezt a szükséges konszolidációt. De akkor, amikor külpolitikáról beszélünk s a belpolitikát belekapcsoljuk a külpolitikába, nem tartom helyesnek, hogy azt a tételt tartsuk szem előtt, hogy a jó külpolitika előfeltétele tulajdonképen a jó belpolitika. Olyan értelemben, mint ahogy mondottam, igen ; ez azonban a józan belátás természetes követelménye. Ez oly premissza, oly feltétel, amelyet minden jót akaró s minden helyesen érző és gondolkodó embernél ab ovo fel kell tételezni. Ebből kifolyólag nekünk a külföldről megszerzendő gazdasági eszközökre kell baziroznunk egész politikánkat ; a kormánynak belpolitikai gazdasági koncepcióját épen erre kell felépítenie, mert a munkanélkülinek nem lehet másképen kenyeret adni, mint a gazdasági élet egyetemének fellenditése révén. Munkanélküliségről panaszkodni s nem kívánni a konszolidációt, semmit sem tenni annak érdekében : a legveszedelmesebb, a leggyülöletesebb demagógia. (Ugy van ! Taps a jobboldalon.) Ezért mondtam, hogy ezt az előfeltételt minden józaneszü és minden jóindulatú embernél ab ovo feltételezem s ezért mondom, hogy nem tartom helyesnek azt a tételt, hogy a jó külpolitika tulaj donképen a jó belpolitikának folyománya. Én épen az adott okoknál fogva ugy állítanám fel a tételt, hogy Magyarország jelenlegi helyzetében jó belpolitika igenis, csak akkor eszközölhető, ha itt jó külpolitika van. Magyarország külpolitikai helyzetében számolnunk kell azzal, hogy bizonyos hatalmi tényezők ugy feküdtek rá Magyarországra, hogy azok a mi fellendülésünknek erős akadályát képezik. E hatalmi tényezők között elsősorban Franciaországot és Franciaország középeurópai, — hogy ugy mondjam — hatalmi instrumentumát, a kisententeot kell megneveznem. Magyarország külpolitikájának tehát arra kell irányulnia, hogy ezzel a hatalmi koncerttel szemben biztosítsa a maga politikai akcióképességét, biztosítsa magának azt, hogy a saját akaratát érvényesiteni tudja. Nekünk tehát arra kell igyekeznünk, hogy belekapcsolódva ebbe a reálpolitikai helyzetbe, reálpolitikai eszközökkel felbontsuk azt a szervezetet, amely első tekintetre is természetellenesnek tűnik fel, amely magábavéve első tekintetre is életképtelenek látszik. A mi politikánknak arra kell törekednie, hogy a kisentente mesterséges műve mielőbb széjjelbomlasztassék, hogy a kisentente körében azok az érdekellentétek érvényesüljenek — elválasztva a egyesitetteket — amelyek ott természetszerűleg megvannak s hogy érvényesülhessenek azok a reálpolitikai eszmék, alapok, amelyek annak egyes tényezőit hozzánk utalják. Annál inkább látom ennek lehetőségét, mert — amint mondottam — a kisentente nem tekinthető egyébnek, mint a francia diplomácia egyik eszközének. A francia diplomácia ma oly válságos helyzetbe került, hogy annak befolyása Középeurópában máris kétségessé vált s kétséges, hogy ezek a kisententenak nevezett hatalmak továbbra is azt a támaszt találják-e meg nála, amely nélkül fenmaradni, amely nélkül a maguk politikáját követni nem lesznek képesek. Köztudomású dolog, hogy Franciaországban oly belpolitikai válság indult meg, amelyről mi a magunk bőrén szerzett tapasztalatok alapján megállapíthatjuk, hogy ebben a válságban nincs megállás, nincs visszatérés, ez a válság természetszerűen állítja egyre élesebb és élesebb ellentétbe egymással a jobb- és baloldalt pártokat, amely ellentétek ott feltétlenül csak azzal végződhetnek, hogy az egyik vagy másik párt győz s amely küzdelemnek külpolitikai hatása nem lehet egyéb, minthogy Franciaország külpolitikai súlya és ereje általa paralizálódik. Franciaország már most is elvesztette az európai politikában azt a vezető pozíciót, amellyel a háború befejezése után a maga katonai túlsúlya révén birt. Már most is konstatálhatjuk azt, hogy amig az ő katonai helyzetéből folyó előnyeivel s erre alapitott nagy világpolitikai koncepcióival talán sakkban tudta tartani a többoldalon több oknál fogva belpolitikai válságokkal küzdő Angliát is, — Anglia leküzdvén a maga belső nehézségeit, vele egyenlő erős félként lépett fel az európai politikában. Angliának ez a fellépése a francia politikától függő középeurópai államok sorsa tekintetében feltétlenül döntő jelentőségűnek tekinthető. Akkor, amikor Franciaország külpolitikájáról beszélünk, nem lehet elsiklani Chamberlain^ nek az alsóházban mondott beszéde felett, melyben őmaga Szögezte le azt, hogy Németország keleti határai aligha lesznek fentarthatók, illetőleg kijelentette, hogy azokat Anglia a jövőben garantálni nem hajlandó. Mit jelent ez ? Ez uj állásfoglalás, novum az európai, novum a világpolitikai helyzetben. Nem akarom vizsgálni, hogy ennek mik lesznek közvetlen következményei. (Halljuk ! a jobboldalon.) A diplomata, a külpolitikus csak belátható időre csinálhat politikát ; a maga konceptióját csak arra az időre építheti fel, amelyen belül reálpolitikai alapon eszközölhet számitásokat. Hogy ennek reálpolitikai hatása a közel jövőben mi lesz, azt tudni nem lehet. Kétségtelen azonban, hogy a francia politika gyengesége ezzel mindenki számára evidenssé vált ; kétségtelenül megállapítható, hogy Franciaország Középeurópában teljesen elvesztette a maga jelentőségét, a maga döntő befolyását. (Rupert Rezső : Szegény Franciaország !) T. Nemzetgyűlés ! Egy kis hatalomnak azonban, mint amilyen Magyarország, nem szabad a külpolitikát tisztán a maga resource-jaira, tisztán a maga erejére felépíteni, hiszen a legnagyobb hatalmak is a szövetség politikájában látják a diplomácia lényegét s még Anglia is irtózva gondol az izolására, amelytől fél, amely ellen küzd, amely állapot az ő hatalmi szempontjából is egy elvesztett háborúval egyenlőnek tekinthető. Nekünk szintén szövetségi politikát kell folytatnunk, különösen akkor, amikor egy koalicióval, a kisentente hatalmával kell megküzdenünk. Látjuk azt, hogy a kisentente elvesztvén támaszát Franciaországban, itt magára maradt. Természetes, hogy ha valahol, a külpolitikában érvényesül igazán a horror vacui elve, ahol az egyik nagyhatalom eltűnése a másik nagyhatalom fellépését vonja szükségszerüleg maga után» Természetesen folyik és következik ebből az, hogy Franciaország helyét a vele konkurrens nagyhatalom foglalja el, hogy annak domináló pozíciója lesz irányadó a középeurópai kishatalmak sorsa és jövője tekintetében. Franciaországnak ez a konkurrens hatalma itten, Középeurópában nem lehet más, mint az olasz hatalom. (Rupert Rezső : Otthon vagyunk !) Ezen oknál fogva minden reálpolitikus számára a helyzet Olaszország felé utal, afelé az Olaszország felé, amelynek belső konszolidációja igenis, erősebb, mint bármely más hatalom. (Rupert Rezső : Szóval ez a reálpolitika !) Mert ne méltóztassék, t. képviselő ur. elfelejteni hogy az a Mussolini, aki a fascizmust hozta, akkor lépett fel Olaszországban, amikor ő ellenzékben volt és mikor azok, akik ma az ő ellenzéke, a háta-