Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-434

A nemzetgyűlés 43á. ülése 1925, ilyen helota viszonyok között éljen, amilyenek között ma él a magyar föld munkássága. Lehetetlen, hogy nemesitett fajlovaink mellett heloták éljenek. Lehetetlen, hogy költségvetésünk szerint amazokra ilyen összeget forditsunk, ezeknek nyomorúsága mellett pedig szinte érzéketlenül menjünk el. Mivel sem gazdasági, sem politikai téren nem látom azt az irányzatot, amely felfogásom szerint gazdaságilag és politikailag valóban konszolidálni akarná ezt a szerencsétlen, csonka országot, a javaslatot nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök : Szólásra következik ? Forgács Miklós jegyző : Kéthly Anna ! Kéthly Anna : T. Nemzetgyűlés ! Előre bejelenthetem azt, amivel Szeder képviselőtársam beszédét végezte, hogy az indemnitást elfogadni nem áll módomban. Nem pedig azért, mert — amint itt már többször kifejtettük — az indemnitás elfogadása, vagy el nem fogadása bizalmi kérdés és nekünk, a magyarországi szociáldemokrata pártnak semmi okunk sincs bizalommal viseltetni aziránt a kettős rendszer iránt, amelyet a kormány egyrészt mint alkotó, másrészt mint fedező megtestesít. Ennél az állásfoglalásunknál nem a mindenáron való ellenzékieskedés vezet bennünket, hanem az a meggyőződés, az a több mint hit, az a több mint bizonyosság, hogy a jelenlegi kormányzat uralmának egész ideje alatt nem foganatosított olyan intézkedéseket, nem létesített olyan intézményeket, amelyekkel a lakosságnak támogatásra leginkább rászoruló rétegének sorsán segített vagy csak enyhített volna is. És itt minden politikai vonatkozás nélkül gondolok a szociálpolitika sokrétű feladataira, amelyekre vonatkozólag, sokszor és számtalanszor szép Ígéretek hangzottak el anélkül, hogy ezeket az ígéreteket cselekedetek követték volna. Legutóbb a német birodalmi kormányok egyikének népjóléti ministere azt irta egy szociálpolitikai védelmet követelő felterjesztésre, hogy szociálpolitikai védelmet csak gazdaságilag jól megalapozott, ország adhat. Ehhez az okoskodáshoz veszedelmesen hasonlít a mi kormányzatunk válasza is, azok a válaszok, amelyekkel a mi hatalmasaink felelnek a mi szociálpolitikát sürgető kívánságainkra. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) De ha igaz az, hogy az állam nem eleven organizmus, ha elvetjük Menenius Agrippa meséjét, ha az állam rideg számoszlopok tartozik és követel tételek szembeállításává süly ed, akkor igaz az is, hogy az állam mindenkori gazdasági rendezettsége teszi lehetővé a szociálpolitikai védelem kiépítését. De ha ezzel szemben igaz az, amit mi mondunk, hogy az állam nem lelketlen monstrum, akkor minél dezoláltabb, minél rendezetlenebb az állam, annál inkább rászorul szociálpolitikai rendszerének kiépítésére, mert hiszen polgárainak az a bizonyos rétege, amely szociálpolitikai védelmet igényel, annál nagyobb nyomorban van. Aki ezt az igazságot szem elől téveszti, az az államot kegyetlen mechanizmussá sülyeszti s megtagadja azt az elvet, hogy az állam nem öncél, hanem a polgárok minél szélesebb rétegének minél tökéletesebb kiszolgálója. Ez a mi meggyőződésünk és ennek nevében követelünk sorozatosan, el nem csendesülően szociálpolitikai védelmet. T. Nemzetgyűlés ! Mai felszólalásomban a szociálpolitika terén elkövetett összes mulasztásokra, a hibák minden részletére sajnos, ki nem térhetek. De ez mindössze azért történik, mert bár az indemnitás tárgyalásánál érvényesülni szokott parlamentáris értelmezés lehetővé tenné ugyan ezt, az önök diktatórikus házszabályai azon'vi június hó 25-én, csütörtökön. 157 ban, amelyeknek fénylő csillaga a klotürlámpa, ezt megakadályozzák annyiban, hogy az idő kiszabásában nagyon zsugoriak. (Kun Béla : Sötétség bogara az, nem fénylő lámpa I) Pár odavetett "szóval jellemzem ezeket az állapotokat, pár odavetett szóval megemlékezem az összes problémákról. Ezekről úgyszólván távirati stílusban tárgyalni azt eredményezné, hogy a pénzügyminister ur által hétfői beszédében nehezményezett szakszerűtlenség bűnébe esném. Ezt el akarom kerülni azzal, hogy csupán néhány részletet ragadok ki ezek közül a problémák közül az általános kérdésekből és ezt a néhány részletet világítom meg pártom állásfoglalásával. Természetesen fentartjuk magunknak a jogot arra, hogy ezekről a kérdésekről ugy itt a Házban, mint a Házon kívül az országban minden lehető alkalommal beszéljünk, mert sem a munkanélküliség, sem a munkábanállók nyomorúsága, sem közoktatásunk fájó sebei, sem anya- és csecsemővédelmünk teljes hiánya és elhanyagoltsága, sem munkásvédelmünk hiányai, sem a népbetegségekkel szemben követett kormányzati politika, sem egyéb más probléma nem szűnnek meg azzal, ha mi idő és alkalom hiányában ezeket a problémákat szóvá tenni nem tudjuk és ezt a kényelmes helyzetet, hogy nem tudunk beszélni a problémákról, a kormány felhasználja arra, hogy fejét a homokba dugja és érdeklődésének és intézkedéseinek köréből ezeket a kérdéseket kizárja. Foglalkozni fogok tehát elsősorban azzal a kérdéssel, amelyet a pénzügyminister ur hétfői beszédében is mint legnehezebbet jelölt meg. Ez a hadiözvegyek és hadirokkantak kérdése. Mert a vitézek szűk rétege helyett mi másfajta vitézi stallumokat akarunk mindazoknak, akik önként vagy kényszerülten — hiszen ez végeredményben is mindegy — ott voltak a gyilkosságok mezején és erről nemcsak érmekkel, hanem kezük-lábuk, testük, szemük, tüdejük roncsoltságával tehetnek tanúbizonyságot. Milyen szép volt az az idő és milyen rettenetes ! Felvirágzott századok, napidíjas és itthonmaradó tüntetők, biztos révben ülő közvéleménygyárosok és politikusok mámora a véres farsang előestéjén. És azok, akikben úrrá lett a homo bestalis, milyen vidáman mentek ölni és meghalni ! De azért azokl ban is a felszínen úszó mámor alatt öntudatlanuis ott szorongott és ott volt a fájó kérdés, mi lesz velünk, ha megrokkanunk, mi lesz a családdal, ha elveszíti kenyérkeresőjét, mi lesz a gyermekkel, ha az apa ott marad a harctéren, mi lesz a rokkanttal, akinek munkaképessége csökken, ha idehaza nem várja őt biztos hivatal, biztos vagyoni pozíció, amely kárpótlást ad testi épségeért, pusztulásáért vagy élete elvesztéséért. Ezeket az aggódó lelkeket a kormánynak és a sajtónak egybehangolt kórusa nyugtatta meg, hogy a haza tudni fogja kötelességét mindenkivel szemben. Elveszítettük a háborút, de csodálatosképen nem azok veszítették el, akik megindították, hanem azok, akiknek a megindításhoz semmi közük nem volt, akiket nem is kérdeztek meg, hogy hajlandók-e kimenni meghalni, vagy megcsonkulni, hajlandók-e életüket és vérüket áldozni. A háborút elveszítették a hadirokkantak, a hadiözvegyek és hadiárvák, azok a szerencsétlenek, akik általunk már számtalanszor, legutoljára épen a szerdai ülésen Szeder képviselőtársam által számszerűleg is ismertetett szégyenletes segélyekből tengetik életüket. A pénzügyminister ur hétfői beszédében talán a multak expiálásaként 10 millió aranykoronát igért rokkant célokra, tehát az eddigi segélynek maidnem kétszeresét. De meg kell állapitanom, le keli szögeznem azt, hogy a régebben ismertetett számok azt igazolják, hogy itt nem kétszeres eme-