Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIII. kötet • 1925. június 04. - 1925. június 19.
Ülésnapok - 1922-422
A nemzetgyűlés 422, ülése 1925, szemben tudjuk, hogy ő mit akart, és pedig karhatalommal, erőszakkal letörni bennünket. (Propper Sándor: Akár most! Ugyanaz, az eset!) Ebből az időből még most is kimagaslik lelki szemeink előtt két ember alakja: Justh Gyuláé és nagyatádi Szabó Istváné. És felvetjük azt a kérdést, hogy milyen lehetett volna a jövő fejlődése a nemzet javára, ha ez a két ember idejében összetudott volna fogni? Miért? A kisgazdakövetelések, ha találtak is kellő viszhangra, de kellő támogatásra nem találtak a régi függetlenségi és 48-as párt soraiban. Jóformán magam voltam a régi Justh-pártból, aki nagyatádi Szabó István felszólalásaiban és csak később tartott velem Juhász Nagy Sándor volt t. képviselőtársam, aki az időközi választáson jött be a képviselőházba a hajduszoboiszlói kerületből. Micsoda óriási erő lett volna, ha a közjogi ellenzék összefog a magyar kisgazdatársadalom megszervezésére, a föld és a megélhetés kérdéseinek alapján! De amikor visszanézünk a múltba és idézzük Justh Gyula tekintélyt parancsoló, harcos, kuruc arcvonásait, amint a szélsőbal első helyén őrt állott a nemzeti függetlenség és a népjogok zászlója mellett, és szemeink elé idézzük nagyatádi Szabó Istvánt, amint a hátulsó padban szólásra emelkedett, az ő szerény egyéniségét és meggyőző érveit, akkor régi parlamenti küzdelmeink emlékéhez egyúttal kegyeletünk koszorúját is odatesszük azzal a tudattal, hogy élni fognak ők lelkében, akik nem hagyták cserben a népjog-okat és szolgálni akarják ezáltal is édes magyar nemzetünk üg3 7 ét. (XI g y van! Ugy van! a baloldalon.) Tehát Tisza és a munkapárt lett tejhatalmu úrrá az egész országban. (Kiss Menyhért és Csontos Imre közbeszólnak.) Elnök: Kiss Menyhért és Csontos Imre képviselő urakat kérem, ne méltóztassanak párbeszédeket folytatni! Kun Béla: Az egész ellenzék passzivitásra kényszerjüt. Ebben a passzivitásban résztvett gróf Bethlen István t. ministerelnök ur is és én csak szép emlékkel tudok visszagondolni arra, hogy az elvhüség nála is erősebb volt azoknál a kapcsolatoknál, amelyek egy és más kérdésben őt gróf Tisza István felfogásához fűzték. Ö sem járt be a képviselőházba, amikor vezérét, Apponyi Albert grófot, illetőleg Andrássy Gyula grófot innen kizárták. Mi pedig azt tartottuk mindannyian, hogy általános, titkos választói jog és tiszta választás nélkül házszabályreviziót becsületesen csinálni nem lehet. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Énnek nincs erkölcsi alapja, mert a házszabályokat sohasem, tekintettük pusztán a képviselőház belügyének, hanem egyik legfőbb alkotmánybiztositékunkat láttuk. (Ugy van! Ugy van a bal- és szélsőbaloldalon.) Ma is igy gondolkozunk és ebből a régi álláspontunkból mi sem engedünk egy jottányit sem. még a t. ministerelnök úrral szemben sem. Azután jött a háború. A pártok között egyértelműség volt abban a tekintetben, hogy a nemzetnek nagy erőfeszitésében egységesen kell ott államink'. Semmi disszonancia nem volt a pártok között. A magyar katonák hősiessége csodákat művelt és ezeknek az eredményeképen, méltánylásul 1915 májusában nyújtatott be itt a képviselőházban a hősök választójogáról szóló törvényjavaslat, illetőleg Rakovszky István t. képviselőtársam indítványa, amelyet amikor a minan a választóiogi vitában felszólalt, szerényen elhallgatott. Emlékeztetek parlamenti ülésre. Láz ült az arcokon. Vártuk, mit fog mondani feleletül évi június hó 5-én, pénteken. 41 frróf Tisza István, akinek sokak által tisztelt történelmi alakját, mint halott emlékét, nem kivánom sérelemmel illetni, de a tényeket sem lehet letagadni. Meg kell mondanom, hogy Tisza István a hideg megfontolás szavával utasította el a hősök választójogára^ nézve Rakovszky István képviselőtársam által beadott indítványt, óriási mulasztás volt az nemcsak a kormány, hanem a magyar nemzet részéről is. Ha most, amikor szinte hétről-hétre hősi emlékműveket, szobrokat, emléktáblákat leplezünk le, amikor magasztaljuk a hazáért és a magyar becsületért meghalt hősöknek nagyságát, visszagondolok arra, hogy még jogot sem adtunk nekik 1915-ben, amikor előttünk feküdt a kérdés: ez nagyon szomorú megállapítás. Kakovszky István t. képviselőtársam 1915 május 1-én a képviselőházban az alábbi indítványt terjesztette elő (olvassa): „A Ház utasítja a kormányt a választójogi törvénynek a következő szakasszal való kiegészítésére : Aktiv választójoga van az országos és törvényhatósági választásokon felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül 20 éves korától fogva életfogytiglan mindazoknak a férfiaknak, akik a nemzet mostani élet-halál-harcában katonai szolgálatot teljesítettek a harctéren. Ezek a polgárok hősi véráldozataikkal és hazafias hűségükkel érdemeket szereztek arra, hogy az ősi magyar alkotmánynak jogokkal felruházott részeseivé legyenek." Az' indokolásban a következőket jelentette ki (olvassa): „Ennek az indítványnak beterjesztése csupán alkalmat akar adni a t. Háznak egy egyhangú manifesztációra azon hősiesség, azon eí«eddig példátlan kitartás, vitézség és önfeláldozás irányában, amelyben a mi magyar csapataink — és nem tudom eléggé hangsúlyozni — az összes esapatok előtt előljárnak. Mert a legnagyobb hiba lenne, t. Ház, ezt az indítványt pártszempontokból itélni meg. Ezért nem zárkózom el az elől, és elismerem e tekintetben a kormány jogát, hogy ha esetleg az elv sérelme nélkül kormányzati szempontok ezt szükségessé teszik, a kormány módosításokat tehessen indítványomon 1 . Én azért terjesztettem be ezt az indítványt, mert felbátorítottak erre azok a lelkes szavak, amelyeket hadseregünk vitézségéről épen a t. ministerelnök ur mondott itt el. Indítványom elfogadása nagy erkölcsi hatással lenne különösen azokra, akikre legelsősorban gondolok: azokra a katonákra, akik télvíz idején, viharban, golyózáporban a legrettenetesebb szenvedések között a legrettenthetetlenebbül néznek szembe a halállal. Jóleső és talán párját is ritkító elismerés volna az, ha a magyar képviselőház a legelsők között lenne és mée: a harc közepette oda sietne és háláját nyilvánítaná előttük. Nagy erkölcsi hatása lenne ennek a törvénynek a külföld előtt is." Hosszasan fejtegette ezt az indítványt a beterjesztő t. képviselő ur és végül azt mondja (olvassa): „Itt e teremben az volt talán az egyetlen keserű szó, amely elhangzott, hogy a mi derék, jó és vitéz* seregünknek hősiessége nem talál mindenütt olyan elismerésre, aminőt kiérdemelt. A t. honvédelmi miniszter ur is rámutatott arra, hogy itt ie-enis talán hibák történtek és hogy ő saját hatáskörében intézkedett, hoerv ezek a hibák orvosoltassanak. Meo- vagyok győződve arról, hogy a legnagyobb elismerést, a Tesmae-vobb meonutalmazást a. katona a lelkiismeretében, a jól téliesített kötelesség tudatában találja meg. De ha már ilyen jelenségek, amelyeket én nem akarok szándékosak-
