Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIII. kötet • 1925. június 04. - 1925. június 19.

Ülésnapok - 1922-428

336 A nemzetgyűlés 428. ülése 1925. évi június 17-én, szerdán. dánom interpellációmat, mert a munkanélküliség egyetemesen súlyos problémájában különösen nehéz a magántisztviselők sorsa. A magántisztviselői munka természetéből következik, hogy náluk előbb veszi kezdetét a munkanélküliség, mint az ipari szakmában, és csak akkor ér véget, amikor az ipari termelés, az ipari munka már teljes konjunktúrában van. Állásnélküliségük tehát tartósabb, egyéb pályákra való nyergelésük nehezebb, kivándorlási lehetőségeik, amelyek a fizikai munkásoknál annyira-amennyire megvannak, különösen a nyelvismeret szükségessége miatt úgyszólván teljesen hiányoznak. Az az általános gazdasági látszat-fellendülés, amelyet a kiváltságosak által felidézett háború és a helytelen gazdasági intézkedések, a tőke érdekében nagyranövelt infláció okozott, az életképtelen vállalatoknak egész tömegét hozta létre. E vállalkozások a munkapiacra csalták azokat a kisexisztenciákat, nyugdíjasokat, rokkantakat, kistőkéseket, akik a pénz és a járadék elértéktelenedése folytán az éhezés küszöbére jutottak. Ezeket az állam sem a vállalati pénztárnak a valorizálásra való kényszerítésével, sem a hadikölcsönöknek, a kistakarékbetéteknek és zálogleveleknek valorizálásával nem támogatta. Ezek az exisztenciák a látszatkonjunktúra végeztével az összeomló vállalkozás romjai alá kerültek s növelték a munkanélküliek tarka seregét. (Zaj a jobboldalon. — Felkiáltások balfelöl : Halljuk ! Halljuk ! — Rupert Rezső : Ne trafikáljanak ! Menjenek ki kaszinózni ! — Nagy zaj a jobboldalon. — Pikler Emil : Miért nem lovagiasak az egyetlen nőképviselővel szemben? — Zaj.) Elnök : Csendet kérek ! (Rupert Rezső : Egyetlen nőkép viselő van és nem tudnak udvariasak lenni ! — Felkiáltások jobbfelől : Maga egyedül többet lármázik, mint az egész Ház együttvéve Î —- Hedry Lőrinc : Az uj választójog alapján több lesz ! — Zaj.) Kéthly Anna : A kormány hibás ezért, mert nem hajtotta végre a betétekre nézve a valorizációt, azok számára, akik nem spekulációból, hanem öreg napjaik nyugalmának megszerzéséért helyezték a szájuktól megvont filléreiket takarékbetétbe, hadikölcsönbe vagy biztosítási járulékba. A kormány csak Ígérgetett, de valorizációval, ezeken a szerencsétleneken, nem segített. A munkanélküliek száma azonban még ezen túl is, a másik oldalról is gyarapodott. Az ellenforradalmi érdemeikért elhelyezett közigazgatási tisztviselők olyan köztisztviselő-inflációt okoztak, amelynek elkerülhetetlen következménye volt a leépítésnek csúfolt lebontás és igy a köztisztviselők ezrei kerültek az utcára és tódultak a magántisztviselői munkanélküliek közé. így tehát az az osztály — amelyet önök középosztály cimen akarnak a munkásság ellen felvonultatni — elproietárizálódik a szó legrosszabb, legtragikusabb fogalmazásában ugy, hogy belép a rongyosok, az éhezők, a munkátlanok, a kényszerű tétlenségre kárhoztatottak táborába és fokozza azok tömegét. Azokról, akiknek — mint nekem is — alkalmuk van nap-nap után látni, hogy ősz, hajdan szebb napokra emlékező családapák azzal a nem is titkolt és nem szegyeit vallomással jönnek, hogy napok óta nem ettek, lakásukból kifogyott minden butor, hogy felső ruhájuk alatt nincsen fehérnemüjök és soraikon szörnyű rendet vágott az a kaszás, amely mind nagyobb rendet vág a tisztviselők között— a kétségbeesettek azt kérdezik, hogy kinek a bűne az, hogy eddig sülyedtünk ? A középosztály — az a réteg, amelyet önök középosztálynak neveznek, amelyen az önök uralma állítólag nyugszik, amelynek az ország rekonstrukciójában önök oly nagy, oly fontos szerepet szántak — most a nyomor, az elvérzés és a pusztulás pereméről kiált segítségért. Ez a segitségért-kiáltás nem az első, de az mondhatjuk most ezekben a pillanatokban, hogy talán ez lesz az utolsó. Az az infláció, — amelynek haszonélvezője volt a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, amely valorizálatlan hiteleket kapott, utánpótlási árakkal, tehát teljes valorizációval dolgozott — csak két tényezőt, két károsultat hagyott ki : az államot és a dolgozók tömegét. Ebben a súlyos időben az állam nem hallgatta meg a fizetés valorizációja, az indexszám és a létminimum utáni kiáltozásunkat, bejelentette intéressera en t-j át a munkavállalók és a munkáltatók élethalálharcában anélkül, hogy ezt becsületesen be is tartotta volna, mert hiszen a magántisztviselők szervezkedési szabadsága — mint már többször szóvátenni kényszerültünk — csonka volt és csonka is maradt. Az inflációs idő végeztével, a szanálási terv kezdetén, arra kértük a kormányt, hogy gondoskodjék az 1920. évi ministerelnöki rendelet olyan értelmű módosításáról, amely a szociálpolitikai védelemnek nagyobb mérvét biztosítsa számunkra ; kértük a felmondási időnek, a végkeilégitésnek felemelését, a szabadságidő rendezését, a munkaidő, a záróra kérdésének szabályozását, kértük továbbá a munkaügyi bíráskodás terén az eljárás egyszerűsítését és munkásstatisztika felvételét ; a kormány azonban, amely a szanálási törvény függelékében tudott gondoskodni a házbérjövedelmek fokozásáról, a magántisztviselőktől ezt a gondoskodást megtagadta, s a közömbösséget sem próbálta, sem nem akarta megindokolni. Ugyanakkor tehát, amikor a B-listás közalkalmazottakkal szemben nem kielégítően ugyan, de mégis érzi a szociális eljárás kötelezettségét, ugyanakkor kétféle mértékkel mérve, a magántisztviselők szociális védelem nélkül maradtak. A köztisztviselő 20 éves szolgálat után eljuthat addig, hogy 60 hónapi végkielégitésre van igénye, a magántisztviselő 50 évi szolgálat után is csak 12 hónapra tarthatott igényt, az uj törvénytervezet azonban még ezt a rendelkezést is eltörli. A szociálpolitika legfőbb feladata — amint ezt a ministerelnök ur szociálpolitikai előadója a magántisztviselők küldötteivel megállapította — a prevenció. Ha a kormány, az európai összes államok közül egyedül, nem tudott — talán politikai okokból, talán a szabad verseny helytelen értelmezése miatt, vagy talán a munkáltatók hatalmi nyomásának engedve — ennek megfelelni, ugy nincs más hátra, mint ezt a tényt a felelősség szempontjából vizsgálat tárgyává lenni. De ezzel meg nem elégedve, továbbmenőleg azt kell követelnünk, hogy ha már a diagnózist a baj lappangó stádiumában lemosolyogták, akkor most, a dühöngő veszedelem idején, jöjjenek legalább a védoltásokkal, ha nem akarják önök azt, hogy a fertőzés ezt az egész kategóriát tönkretegye. Mindaddig azonban, amig a kormányzat egy szerves és jól átgondolt gazdasági tervvel a magántisztviselők tízezreit munkához nem juttatja, amig a köztisztviselők karának lebontása és más területekre, főleg mezőgazdasági területekre való levezetése, meg nem történik, addig ezt a kérdést végleg megoldani nem lehet. A mi oldalunkon az objektivitás, az osztály érdekeken felül való emelkedés sohasem hiányzott, azért el kell ismernem, hogy ez nem könnyű feladat. A széleskörű közmunkák az ipari munkásság jelentékeny rétegeit képesek felszívni, de a magántisztviselőknek igen kis hányadát tudják csak munkához juttatni. Addig, amig vámpolitikánk, közlekedési rendszerünk, adószisztémánk egyebet nem tesz, mint a belső fogyasztást gyengíti,. a tranzitó-kereskedel met elriasztja, a gazdasági életet aláássa, itt a ma