Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIII. kötet • 1925. június 04. - 1925. június 19.

Ülésnapok - 1922-428

310 A nemzetgyűlés 428, ülése 1925. évi június 17-én, szerdán. Ha nevezetesen a szakasz 4. pontja igy marad, akkor esetleg vitássá tehető lenne pl. az, hogy valaki, mondjuk, egy elemi csapás esetén, mert elverte a jég az egész termését, vagy tüzkatasztrófa idején leégett a háza és a belügyminister úrtól gyűjtési engedélyt kap, tehát a közjótékonyságot veszi igénybe, akkor elessék-e a választójogtól. Vagy csak a boszniai okkupáció hadastyánjaira gondolok, akik menhelyeken helyeztetnek el, vagy régi honvédeinkre, ha volna még szegények közül valaki, minthogy menhelyen helyeztetnek el, szintén ki lennének zárva a választói jogból. Esetleg szó lehetne arról is, hogy aki hadirokkantsegélyt, rokkantjárandóságot vagy hadiözvegyi és hadiárvai járulékot kap, nem esnék-e ugyanilyen elbírálás alá. A szakasznak ez a pontja mindezt nem zárja ki. Ezért szeretném, ha visszatérnénk az 1918. évi XVII. te. álláspontjára, amely törvénycikkben ezek a kivételt megáílapitó kritériumok szintén benne voltak. Ezért kérem ezt a pontot egy szövegrésszel kiegészíteni. Ott, ahol ez a pont azt mondja, hogy kivétel alá esik az, aki baleseti, rokkantsági vagy másféle pénztárból kap vagy kapott segélyt vagy járandóságot, precizitás szempontjából, hogy félreértés ne lehessen és viszont ne zárjunk ki olyanokat, akik nem érdemlik meg, a következő toldást ajánlom elfogadásra (olvassa) : . . .»vagy elemi csapás vagy háború, illetve forradalom következtében előállott károsodás vagy háborús katonai érdem vagy egyéb háborús ok jogcímén, vagy tanulmány címén kap vagy kapott segélyt, járandóságot, díjat, ellátást vagy lakást«. Azt hiszem, hogy ezek az igen t. kormány intenciója szerint sem zarándok ki, de szükség van erre a szövegre, mert amint emiitettem, a negyedik pont alapján még a hadirokkantak is kizárhatók lennének, mert említtetik ugyan, hogy aki rokkantsági díjat kap, az nem zárható ki, de ez a rendelkezés a magánjogi esetekre vonatkozik, ami abból is bizonyosan látszik, mert az egész az 1913. évi törvényből került ide, tehát olyan törvényből, amelynek megalkotásakor még háborúról nem is álmodtak. (Rakovszky Iván belügyminister : Honvédek már voltak ! A boszniai okkupáció már megvolt !) De nyilvánvaló, hogy baleseti és betegsegélyezésről, az Ipari vagy a gazdasági élet terén megrokkantak járulékáról volt szó. Ezért azt hiszem, csak szolgálatot teszünk annak a célnak, amelyet az igen t. kormány követni akar, ha ezt igy kiegészítjük, hogy semmi félreértés ne legyen. Ez a módositás különben semmivel sem megy túl az 1913. és 1918. évi törvény szövegénél. Itt van azután az 5. pont. Ez ellen is kifogásom van jogászi precizitás szempontjából. A kormány és a bizottság is nyilván csak azt az apát akarta megfosztani a választójogtól, aki gyermekei tartását, nevelését teljesen elhanyagolja vagy erkölcsiségét vagy testi jólétét veszélyezteti és ennek folytán nem érdemelte meg, hogy apai hatalmát továbbra is gyakorolja. Van azonban a gyámtörvénynek, az 1877. évi XX. tc.-nek 22. §-ában egy olyan eset. is, amely miatt szintén megszüntethető az apai hatalom, de amelyet nem tarthatunk elégségesnek arra, hogy ezen a címen valakit diff ámuljunk, választójogától megfosszuk. Nevezetesen az idézett szakasz szerint az apai hatalomtól azon a címen is meg lehet fosztani valakit, ha gyermeke vagyonának kezelését elhanyagolja. Elképzelhetünk például kiváló tudósokat, mondjuk egy nagy egyetemi tanárt, aki teljesen érzéketlen pénzdolgok iránt, nem érdekli a világon semmi más, mint a maga szakmája, ugy, amint Keplert is csak az ég és annak tündöklő csillagai érdekelték. Ismertünk már nagy tudósokat is, akik ilyenek voltak. Például a büntetőjog hires kodifikátoráról, Csemegi Károlyról beszélik, hogy egyáltalában nem volt érzéke pénzdolgok iránt és mikor hazulról elment, felesége rakta a mellénye zsebeibe a különböző pénzösszegeket, külön-külön megmondva : ezt adja a fiakkeresnek, ezt fizeti a kapucinerért, ezt pedig, amikor visszajön, akkor fizeti a fiakkeresnek. Ő nem foglalkozott anyagi dolgokkal, magasabb szférákban élt. Megtörténhetik tehát, hogy valaki a gyermeke vagyonának kezelését elhanyagolja, de egyébként igen becsületes, derék ember. Azt gondolnám tehát, hogy igenis mondjuk ki arra az apára, akit az apai hatalomtól azért mozdítottak el, mert gyermeke tartását, nevelését elhanyagolta, vagy erkölcsiségét avagy testi jólétét veszélyeztette, hogy ne legyen választójoga. Meg is érdemli, hogy ne legyen. Azt gondolom azonban, hogy ezt a kis disztinkciót, amelyet emiitettem, meg lehet tenni. Ez az 5. pont tehát olyképen szólna, hogy a »megszüntette« szó után beíratnék még ez a szöveg : »... azért, mert gyermeke tartását és nevelését teljesen elhanyagolta vagy erkölcsiségét vagy testi jólétét veszélyeztette.« Ez tisztán jogászi szempont. Azt hiszem, hogy nem lesz ellene kifogás. A 7. pont ellen jogpolitikai szempontból van kifogásom. Itt kezdődnek a represszáliák, a bosszúpontok, azok a pontok, amelyekkel részben társadalmi okból, részben politikai okból a kormány egyeseket visszaható]ag sújtani akar. Itt kezdődnek az úgynevezett büntetőjogi kizáró jogcímek, amelyek igen sok visszásságra, visszaélésre és üldöztetésre lehetnek alkalmasak. Ezért — ha már az igen t. kormány ragaszkodik ahhoz, hogy ezek a címek fenmaradjanak — én csak azt kérem : feleljen meg az igen t. kormánynak ez az álláspontja a jogtudomány követelményeinek is, és ne állapítsunk meg itt visszaható erőt. Ezeknek a rendelkezéseknek, amelyek a 7., 8., 9. és a többi pontokban vannak, jórészben az a célzatuk, amit a büntető törvénykönyvnek, egyáltalában a büntetőjognak céloznia kell : lehetőleg mindenkit elrettenteni a bűnözéstől. Ennek tehát jogpolitikai célja van, amennyiben nincs mellékes politikai célzata is. Ez is feltehető, de elsőrendűnek azt a jogpolitikai célt tartom, hogy ezek a rendelkezések arra szolgálnak, hogy azokat, akikben megvan a hajlamosság ezeknek a cselekményeknek elkövetésére, ettől visszatartsa. Büntetőjogi rendelkezésekre azonban világszerte áll a büntetőjog tudományának az az álláspontja, hogy visszaható erővel nem bírhatnak, mert ha büntetőjogi rendelkezéseket visszaható erővel ruházunk fel, akkor azok nem tudják szolgálni azt az áldásos célt, amelyre első sorban alkottatnak, az elrettentést, mert ha a visszahatóerejü törvény alá esnek olyanok, akik valamely cselekményt elkövettek, azt mondják : úgysem érdemes jól viselkedni, már úgyis minden mindegy, ebben az esetben tehát a törvénynek ezekre semmi javitó hatása sincs. Igazságtalannak is tartom az ilyen visszaható erőt, azt, hogy ha valaki beleesett egy ilyen deliktumba, mielőtt még ilyen törvénj- lett volna, utólagosan különféle politikai megtorlásoknak legyen kitéve. A jogászi felfogásoknak, a tudomány tiszta szempontjainak követelménye ennélfogva az, hogy a kormány tegye megfontolás tárgyává ezeket a rendelkezéseket is, hajoljon meg az érvek előtt és elégitse ki azt a jogászi szempontot, amelynek érvényesülését tisztán csak a jogászi szabatosság okából és azért követeljük, mert meg akarunk felelni a jogtudomány álláspontjának. Itt van egy kizáró ok. Nem nagyon lényeges, ha az aktiv választójog szempontjából nézzük, de a passziv választójog, szempontjából esetleg igen súlyos következménye lehet annak folytán hogy a törvény későbbi rendelkezése azt mondja, hogy akinek nincs ilyen és ilyen címen választójoga, annak választhatósági joga sincs. A 7. pont pl. kizárja a választójogból azt, akit részegség