Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-410

36 A nemzetgyűlés 410. ülése 1925. évi május hó 15-én, pénteken. földmunkásság széles rétegeit ne engedje a i parlamentben érvényesülni, hogy abban a j sorsban, abban az elnyomatásban tartsa, amelyben ma van és a hatalmat ismét azoknak adja, akik közül sokan a nép széles rétegeivel visszaélnek. Méltóztatnak jól tudni, hogy tavaly törvényt hoztak a magyar földmunkásság munkaerejének kiuzsorázása ellen; ez is bizonyítéka an- j nak, hogy ime, rettenetes és súlyos helyzetben j van ez a széles népréteg. (Barthos Andor: De bizonyítja azt is, hogy igyekeztünk tenni az érdekében!) Uzsoratörvényekkel boldogulni, apró-cseprő törvényekkel védekezni azonban nem lehet; védekezni csak ugy lehet az elnyomatás ellen, ha beengedik a földmunkásságot is a parlamentbe, hogy itt, a zöld asztal mellett a többi társadalmi rétegekkel és osztályokkal együtt tárgyalják sorsukat. (Felkiáltások a jobboldalon: Hiszen itt vannak a képviselőik!) Méltóztassanak megengedni, hogy rátérjek arra a kérdésre, hogy mire figyelmeztetnek bennünket ezek a sajátos viszonyok, amelyektől, ime, igy fél a t. kormányzat, amely sajátos hazai viszonyainkat fentartja, mert az elmondottak csak azt bizonyítják, hogy itt fenn akarják tartani a szomorú középkori rendszert. Ezek mellett a sajátos hazai viszonyok mellett, amelyek mellett ki kell zárni a négy, illetőleg a hat elemi iskola hiánya miatt a magyar nép zömét a választójogból, hatalmas szégyenfoltja ennek az országnak, de egyúttal hatalmas vád a magyar kormányzati rendszerek ellen, és döntő bizonyíték a rettenetes elmaradottság mellett az, hogy Magyarországon, különösen csonka Magyarországon nem törődtek a nép széles rétegeinek kulturális érdekeivel, csupán egy kisebbség, a beérkezettek kulturális érdekeivel. Ez a törvényjavaslat ezt a mérhetetlen kulturálatlanságot, ezt a szégyenfoltot, a nemzetnek ezt a rákfenéjét, ime, intézményesíteni akarja, mert nem akarja ide beengedni azokat, akik csak maguk lesznek képesek megteremteni az ő kulturális fejlődésük jövőjét és útját. Ez a törvényjavaslat azt akarja, hogy rendelkezésre álljanak a jövőben is a tudatlan, az érdekeiket védeni képtelen munkástömegek, amelyeket olcsón tudnak robotoltatni és dolgoztatni. Voltaire mondotta rólunk: „Mindazon népek között, amelyek szemeink előtt a történelemben felvonulnak, egy sem volt még olyan szerencsétlen, mint a magyar nemzet". Ez történelmi igazság. A mohácsi vész nyomán jött Habsburg-járom, nemzeti önállóságunknak elvesztése, oligarchiánk elszaporodása, közöttük a magyar föld felosztása, a nép rabszolgasorba döntése, szabadságmozgalmaink vérbefojtása, az elnyomás, szenvedés, száműzetés és vérpad szabadsághőseink részére: ezek voltak a magyar nemzet szerencsétlenségeinek állomásai. De nemzeti szerencsétlenségünknek bármely állomásán is álljunk meg, mindig azt tapasztaljuk, hogy szerencsétlenségünk igazi oka a magyar pórnép, a magyar földmivesnép elnyomatása volt. (Kószó István: És a demagógia! — Felkiáltások balfelől: Mi azf — Kószó István: Az. amit most is hallgatunk! —Létay Ernő: Erről beszélhetünk, államtitkár ur! Demagógia az, hogy ön is a választójogi kormány háta megélt ült, most pedig nyilt választást akar!) Elnök: Létay képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni! (Szilágyi Lajos: Nemcsak az egyetemek iránt van kötelezettsége a szegedi képviselőnek!) Dénes István: T. képviselő ur, nem én mondom ezeket. Én a történetíró szavait idéztem. Annak a történetirónak szavait idéztem most, akinek történelmi tankönyveit az egyetemeken olvassák, tanulják és akiknek történelmi munkái büszkeségei a Magyar Nemzeti Múzeumnak. És ha erre a képviselő ur azt mondja, hogy demagógia, ebből csak azt a következtetést vonhatom le, hogy szolgálatot akar tenni az ön előtt ülő ministerének. (Kószó István: Az elégedetlen elemek uszitása demagógia! — Létay Ernő: Nem az uszitás tesz elégedetlenné! - Zaj.) Elnök: Csendet kérek! (Meskó Zoltán: A program elhagyása elvtelenség!) Meskó képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni. Dénes István: T. képviselőtársam, ugy tudom, ön nem elégedetlen elem, hála Istennek! A legjobb akarat mellett sem tudom önt elégedetlennek minősíteni. Fájdalom, ön nagyon is meg van elégedve a helyzettel. Bocsánatot kérek, ha odakint izgatok, ezért felelősségre vonható vagyok, de idebenn nem tudom az urakat felizgatni. (Zaj.) Méltóztassanak megengedni, hogy rámutassak arra — mert hiszen ha nem nézzük egy kissé a történelmet, nem tudjuk megérteni a jelent sem—, hogy sajnos, 1242-ben — mint Tamás esperes irja — (olvassa): „A csatarend elő IV. Béla szavára mitsem hajtottak, az érsek kéréseit, átkait, áldásait, fenyegetéseit pedig fülök mellett elbocsátották a magyar főrendek. így vonták honunkra ama rémítő büntetést, amelyhez hasonlót a világ évkönyveiben nem találunk". . De menjünk tovább, nézzük a mohácsi vérnapot. Itt is ugy találjuk, hogy ősi szabadságukból kiforgatott jobbágyaink hiánya szülte a veszedelmet. Mert kikből állott jobbadán az itt megjelent tábor? (olvassa): „Vagy elpuhult és feslett életű előjogaira hivatkozó, királya parancsának nem; engedelmeskedő köznemességből, vagy pedig már elnyomott jobbágyságbői, mint az 1526 : X. te. tanúsítja és erről báró Herberstein Tubero és a szemtanú Brodarics püspök tanúságot tesznek. Nagy lecke adatott tehát már akkor nemzetünknek, mint kell a földmivesnépet emberi, személyes jogaiban meghagyni, sőt hatalmas karral védeni." Az összes magyar történetírók megegyeznek abban, hogy Mohács nem lenne olyan szomorú a magyar nemzet történetében, ha nemcsak elnyomott jobbágya, hanem polgára is lett volna ennek az országnak. De a magyar nemességnek és az oligarchiának jelszava — tisztelet a kivételeknek — 1848-ig Zápolya jelszava volt: „örökös jobbágyság és rabnyüg a pórnak!" Ha átlapozzuk a XIX. század ejlső felének történelmét, azt tapasztaljuk, hogy ott is mi vonul végig: a magyar oligarchia egy részének küzdelme a magyar nép elnyomásáért. Az egyik oldalon állottak a magyar nép széles rétegei és küzdöttek a szabadságért, a másik oldalon pedig a magyar oligarchiának javarésze. Nem kisebb ember, mint gróf Széchenyi István 1820-ban a magyar földbirtokosok jelentékeny részéről a következőket mondotta (olvassa): „Ezek az emberek nem is gondolkoznak, s ha igen, csak magukra gondolnak, s a parasztról teljesen megfeledkeznek. Ez az ő szemükben semmi." Más helyen ugyancsak Széchenyi a követkeizőket mondotta (olvassa): „A paraszt csak rabszolga és 400.000 lélek a maga előjogait és privilégiumait 10 millió ellenében, akikről az országgyűlésen emlités sem történik, akarja érvényre emelni. Ha az ember; erre a pontra viszi a beszédet,