Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-416

À nemzetgyűlés 416. ülése 1925. évi május hó 26-án, kedden. 223 nemzetért lángoljunk és adott nékünk némi tehetséget és éleslátást. Kétségbeesve láttuk, hogy ez a nagy ember hogy rohan a katasztrófába és viszi magával egy irtózatos világháború lángforgatagába akaratlanul, hanem mondhatnám, akarata ellenére ezt a nemzetet. Rémlátás volt mindaz," amit mi akkor mondottunk, amikor először figyelmeztettük, hogy : itt van egy talán még az osztrák kérdésnél, még a világháború kérdésénél is fontosabb kérdés, az a kérdés, amely még ma sincsen megoldva és amelynek megoldatlansága miatt pusztul és vérez ez a maradék magyarság, amelynek megoldatlansága miatt a Duna, ez a fejedelmi folyam maholnap már csak az öngyilkos magyarok folyama lesz. Ő végzetes vakságában, de fanatikus magyarságában látott sok veszedelmet, látta a klerikális, fekete veszedelmet is, csak azt a vörös veszedelmet, csak azt a Galiciából kiindult és a gettóban összegyűlő veszedelmet nem látta, amely a világháború irtózatos áldozatai után megjelent a hős magyar katonák előtt, hogy lefegyverezze őket, és megjelent az országban,^ hogy azt idegen martalócok prédájául dobja. Es ez a veszedelem egy őszi alkonyaton három maníicheres ember képében megjelent odakinn a villában. Én nem izgattam, nem uszitottam közbeszólásommal, csak azt akartam megállapítani, hogy a mosoly, a lekicsinylés maga nem segit, az nem jelent mindig hatalmi öntudatot, nem jelent mindig hatalmi készenlétet. Én ezzel a választójogi javaslattal kapcsolatban és általában ennek a kormányzatnak pénzügyi, gazdasági és egyéb politikájával kapcsolatban katasztrófától félek, amely ha bekövetkezik, nem adatik meg nekem az az öröm, hogy legalább azt mondhatom : már megint, mint anynyiszor, jó prófétának bizonyultál. Már 1913-ban azt merészeltem irni : a világháború itt dübörög, itt van ; azt merészeltem irni, mint 25 éves fiatal ujságiró — bátorkodtam ismerni külföldi nyelveket és a külföldi viszonyokat, — hogy bekötött szemmel énekelünk a Halál előtt és azt hisszük, hogy a török nemzet az a nagybeteg ember, amely már a végét járja, pedig nekünk lesz nagy bajunk, ha elkezdődik az, amit nyiltan a monarchia likvidálásának neveznek mindenfelé. Jó próféta voltam akkor, amikor 1918 május, június és július hónapjaiban Erdélyből is, meg innen, Budapestről is, bátorkodtam felhivni a magam csekély erejével a nemzet figyelmét arra, hogy mi készül itt. Bizony nem öröm ilyen dolgokban jó prófétának lenni. Nem lenne elégtételem, mert nem vagyok mindenáron ellenzéki, nem tartozom azok közé, akiknek vad fanatizmusa, olthatatlan hiúsága azt az egyet követeli, hogy aki velük szemben áll, mint politikai ellenfél, azt elgázolják ha mindjárt az országot is gázolják el vele. Ez nekem keserű öröm lenne. Sok szó esik nálunk Erdélyről. Onnan Erdélyből, ebből a tragikus Erdélyből leveleket irtam az Uj Nemzedékhez. Az utolsó levél befejező mondatai kétségbeejtően illenek a mai helyzetre. Mintha nem történt volna meg mindaz, ami liberalizmus, haladás, demokrácia és fellendülés címén ötven év alatt Magyarországon végbement. Mintha nem történt volna mindaz az irtózatos siralom és gyász, amelyet négy és féléves világháború jelent, mintha nem történt volna mindaz, amit a két álforradalom kilenc hónapja jelentett. Méltóztassanak megengedni, hogy elmondjam, ma is attól tartok, mert a helyzet tökéletesen ugyanaz. Egyet azonban tudok : a befejezés, ha igy mennek a dolgok, nem lehet ugyanolyan, mint volt ; minden csak tragikusabb lehet, de ha sokáig megy igy, csak befejezheti, azt a katasztrófát, amely" 1918 októberének utolsó éjszakáján erre a nemzetre rázuhant. Az Uj Nemzedék ben a következőket irtam (olvassa) : De befejezésül egy politikai tanulságot szeretnék idézni, ami ha nem is világosodott ki Írásaimból, higyjék el, egyelőre egy nem politikus, de nyilt szemű embernek becsületszóra, az elmúlt 50 esztendőnek minden vétke és veszedelme a múltban, ma és talán holnap is az a végzetessé válható tény, hogy a magyar faj életkérdéseit a reprezentatív magyar politika — és itt nem veszek ki a bűn alól egyetlen egy pártot sem, mert minden párt felelős megcselekedett vagy elmulasztott cselekedeteivel a történtekért, — nem tudta vagy nem akarta megérteni és mire a.baj a fejére nőtt, a jogosult elkeseredést azok az elemek fruktifikálták, akiknek a faj életkérdései csak korteseszközök. A magyar jövendő azon fordul meg, hogy lehetséges-e itt még egy magyar radikalizmus, amely kiragadja a tengő magyarságot annak a hazafiságnak a kezéből, amely szavalni szépen tudott, de az országot épugy el kótyavetyélte, ahogyan elkótyavetyélné hatalomra jutva az az ideologai, amely roppant öldöklőén reális rablóérdekeket leplez s amelynek pokolian ügyes eredménye eddig az, hogy Ady Endrétől "a választójogig minden magyar elbusulást és minden magyar hibát ki tudott sajátitani a maga javára. A magyarság annyit szenvedett a hatalom eddigi birtokosaitól és a garázda csinovniktól, hogyha az égbekiáltó nemtörődés, tehetségtelenség, korrupció, elnyomás alól meg nem szabadul, elpusztul belé, ha pedig a felszabadítást nem apostoli lélekkel fogják végezni önönvérei, összeszövetkezik azokkal, akik felszabadítják majd önmaguknak. Vidéken, ahol nem ólomfesték és szónoklat az élet, hanem valóság, ott ez az igazság már az egeket verdesi. A 80-as, 90-es évek óta egyetlen nagy tragédia a magyar élet, amelynek kifejeződése az a szomorú tény, hogy a komoly reformer magyarnak sem a történelmi osztályok parlamentjében, sem a népbarátok gyászos frekvenciájában nincs és nem lehet helye, nincs és nem lehet öröme. Rettenetes lenne, ha a magyarság a maga döntő napjaiban már csak Tisza István és Jászi Oszkár között választhatna,« Az idézetet, amely 1918 júniusától datálódik, oda kell helyesbbitenem, hogy én Tisza István nevében szimbólumot értettem, szemben azzal a zsidó radikalizmussal, amelytől az országot méltán féltettük és amelyről láttuk, hogy annak akaratlanul is egyik legjobb szolgálója épen az a vak politika volt, amely ellen hiába vróbáltunk felszólalni. A magyar tragédiát épen abban látom, hogy akkor már csakugyan az utolsó pillanatban még választani sem lehetett, mert Tisza István akkor, amikor a legdöntőbb nap volt, már nem volt az élők sorában épen annak a politikának, épen annak a faji technikának a jóvoltából, amelynek veszedelmét jókor fel nem ismerte. Tudom azt, hogy forradalommal fenyegetőzni, forradalmat emlegetni nem helyes, de viszont forradalmi jelenségeket és tüneteket leplezni sem okos dolog. Tudom azt is, hogyha ma a pénzügyi, gazdasági helyzetnek és annak az erkölcsi kisugárzásnak — hogy igy nevezzem — ellenére, amelyet a mai rendszer jelent, ma még az a vörös szervezett tábor nem tud ugy fellépni, mint szive szerint szeretné és talán hosszú ideig nem is fog tudni, annak megvan a maga oka. Ne méltóztassanak azt gondolni, hogy talán ilyen javaslatok, vagy az ilyen javaslatok alapján elrendelt választások ennek az oka. Lássuk az életet tisztán. Ha az a tábor ma még nem tud érvényesülni, ez azok miatt van, akikről annyiszor méltóztatnak a túlsó oldalról is lekicsinylően nyilatkozni, mint szélsőségesekről, mint felelőtlenekről. Valamikor talán elkövetkezik majd az az idő, amikor sokunknak köszönetet fognak majd mondani azért a keserves