Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-390

60 A nemzetgyűlés 390. ülése 1925. évi március hó 12-én, csütörtökön, nister: Nem lesz bolsevizmus! Nem lehet ilyen felelősséget vállalni!) Mélyen t. minister ur, bocsásson meg, eddig egészen más fogalmam volt a t. minister úrról. Ha egyszer mondom, hogy az angol magántőkés igenis fél a bolsevizmustól, kegyeskedjék meggyőződni erről közvetlenül. (Meskó Zoltán: Ha nem lesz, akkor könnyen adhatjuk az irást!) Méltóztatik látni: egy ilyen kérdésnél, amelyet az ember készein hoz ide, amelyet az ember az ország fellendülésére ide akar adni, ilyen felfogással találkozik, amelyet a minister úrtól is hallunk, hogy nem lesz bolsevizmus, tehát nem adok garanciát. így nem lehet beszélni! (Rassay Károly: Arra adjunk, hogy lesz? így nem lehet országot menteni! — Strausz István: A garancia azt jelenti, hogy biztonságban vagyunk!) Azt mondja az angol: hiszen jó, ha nem lesz bolsevizmus, akkor a kormány megadhatja a garanciát; ha pedig lesz esetleg, miért bizzam én jobban abban a magántőkében, mint saját kormányom? Ezért hozom én ezt fel. A dolgot én befejeztem; csak jellemzésül hozom fel arra, hogy megint csak a bürokrácia észjárásával találkozunk ebben a kérdésben is. Nincs üzleti érzék, már pedig igy országot menteni nem lehet. Amire Sándor Pál t. barátom célzott, azt én is teljességgel aláirom, hogy t. i. közmunkák létesitésével igenis, lehetne segiteni az általános munkátlanságon, mert csakugyan a közmunkából nagy rész úgyis visszatér oda, ahonnan kiindult. Karlsbadban láttam tavaly ősszel, hogy ott a cseh kormány micsoda remek utakat csináltatott, mind közmunkával. Gyönyörűeket csináltak. Ki is van irva, hogy: „közmunka". Ilyen kérdésekkel azonban nem lehet csak ugy bürokrata kézlegyintéssel foglalkozni. Ahol munkátlanság van, ott nem szabad azt hinni, hogy a pénzügyi egyensúlyt fenn tudjuk tartani, ha mindenki tönkremegy, ha mindenki éhezik. A pénzügyi egyensúly szoros okozati viszonyban van az ország egész közgazdaságával és annak egyes egyedeivel. Azt hiszem, Sándor Pál t. képviselőtársam arról is szólott, hogy a túlságos vámokkal drágitják itt Magyarországon a megélhetést. (Van van! balfelël.) Én részletekbe ezen a téren nem merek belebocsátkozni, mert nincsenek számok a kezemben, csak azt mondhatom általánosságban, hogy például most, hogy nyolc hónapig kint voltam Londonban s megjöttem, találkoztam olyan emberrel, aki azt mondotta: Micsoda boldog ember maga, milyen gazdag ember! r Már pedig szállásért, kitűnő reggeliért, ebédért, uzsonnáért és vacsoráért hetenként mindössze 2 fontot és 17 shillinget költöttem. Ez alig 1 millió korona. Merem állitani, hoíry Magyarországon, ha bemegyek hasonló tisztaságú és hasonló nivóju ilven hotelfélébe, hetenkint sokkal többet tizetek 1 millió koronánál. (Strausz István: Csak lakásért!) A textiláruk és hasonló dolgok mesésen olcsók; nem is lehet megmondani, milyen óriási mértékben olcsóbb ott minden, mint nálunk. Nem mondom, hogy ezeket a kérdéseket el lehet intézni általánosságban (Rassay Károly: De végre foglalkozni kell velük!), de ha az ember azt látja, hogy én Angliában kevesebbet költöttem, mintha garszon-alapon itthon lettem volna, egyedül magam, akkor az ember gondolkozóba esik. hogy tulajdonképen miért van ez nálunk iery? Jól mondta Sándor Pál t. barátom, hogy egyes iparvállalatok érdekében esetleg valamilyen vámokat csináltak. Ebben az én felfogásom az, hogy igenis, helyes az, hogy fejlődő nemzeti iparunkat bizonyos értelemben védelmezzük, itt azonban megint nem lenne szabad megmaradni a bürokratikus ökörcsapáson, egy kissé le kellene arról térni és meg kellene nézni, nem vezet-e visszaélésre egyes iparágak egyoldalú pártolása. Ha valamelyik ilven vállalat különböző konszernekké^, és mindennel illetéktelen haszonra tesz szert, ezt már a kormánynak tudnia kell s ott már meg kell szüntetni a vámvédelmet; nem szabad ezt a kérdést szintén beletenni az általános bürokrata fazékba, ahol azután minden megposhad. Én tehát, mint képviselő, kifejezem azt a felfogásomat, hogy a magyar ipar kezdetleges stádiumában támogatásra szorul, csak arra kérem a mélyen t. kormányt, kegyeskedjék arra figyelemmel lenni (Rassay Károly: A fogyasztó is támogatásra szorul!), a bürokrácia szent berkeiből némileg kikandikálva, hogy nézzük meg azt, hogy érdemes-e a támogatás s hogy vannak-e először olyan feltétlen nemzeti szempontok, amelyek ezt involválják, nem vezetnek-e visszaélésre, egyesek meggazdagodására és ezzel szemben az egész ország leszegényedésére. Nekem pl. egy angol ember — a nevével szivesen szolgálok bárkinek —. aki felkeresett engem, meghallván, hogy ott tartózkodik egy volt magyar minister és képviselő, azt mondotta: Ismerem Magyarországot, tudom, hogy a kisgazdáknak van ott a legnagyobb bázisuk. Magyarország: a kisgazdákon nyugszik. A kisgazdáknak különböző szükségleteik ellátására adok tiz esztendős hitelt. Az angol exportot ezzel előseeitem és tiz esztendős kölcsön formájában a dolgot lebonyolitom. Ugy, hogy be lehetett volna vinni a szövetkezeti eszmét magába a külpolitikába. De. kegyeskedik gondolni rólam, hogy anyira naiv vagyok, hogy azt higyjem, hogy valamelyik kérdéssel érdemes tanácskozás céljából csak előállani is? Tudom le fogják feltétlenül fújni egy kézlegyintéssel, azzal, hogy mi másképen fogjuk fel a kérdést. Megengedem, hogy a helyzet nehéz

% Ugy látom, hogy a külügymin ister séghez feltétlen kellók az. hogy valaki legalább is fia, vagy veje 1ogyen valamely nagybanknak. Az előző külügyminister ur .fia volt egy nagybanknak, a mostani pedig, aki lesz, ugy hallom, veje egy nagybanknak. (Derültség.) Ha a politikában a bankokkal való rokonságnak ilyen nagy érdekeltsége van. akkor nehéz azt kivánni, hogy szövetkezeti alapon dolgozzunk a külpolitikában és saját kisgazdáinkat közvetlenül szövetkezeti alapon kapcsoljuk be az általános külpolitikába. (Rakovszky Iván belügyminister: Lehet valaki azért abszolút elfogulatlan!) Lehet, de mégsem hiszem, hogy aki egyszer nagy bankember, az szövetkezeti téren túlságosan sokat akarna csinálni. Szó ami szó, ezt a kérdést azért hoztam fel, hogy bemutassam a t. Nemzetgyűlésnek azt az atmoszférát, hogy itt nincs lehetősége a tanácskozásnak, itt az embert leintik egy szakavatott, vagy néha nem szakavatott megjegyzés^ sel. És itt vissza akarok nyúlni beszédem elejére, hogy a főbaj az, hogy mindenkinek a kedvét elveszik attól, hogy közdologgal foglalkozzék. Ha az ember látja az ilyet, a szive megtelik csordulásig. Ne tessék azt hinni, hogy nekem mulatság az, hogy ezeket itt elmondom. Sokkal jobban is tudnék passziózni valahol künn a képviselőház falain kivül. Érzem, hogy nagy baj van itt, nagyon beteeek vagyunk és én szerintem a tanácskozás módja az lenne, hogy dugjuk össze a fejünket és ki-ki mondja meg, hogy mi az ő eszméje, hallgassuk meg őt ' szeretettel és szimpátiával, hogy az az ember