Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-390

A nemzetgyűlés 390. ülése 1925. évi március hó 12-én, csütörtökön. 61 jót akar; nem pedig fölénnyel, elzárkózással találkozzék az ember még olyan tiszteletre méltó nagyeszű ember részéről is, mint amilyen mélyen t. barátom is, aki az embert igy intézi el. (Bud János pénzügyminister tagadólag int.) Annál jobb, Rátérek egy másik kérdésre, amit szintén Sándor Pál t. képviselőtársam hozott fel és ez az. hogy nem látom kellőképen — lehet, hogy a genfi tárgyalás berkeiben erről már mindről szó volt, Isten mentsen azt kétségbe vonni; szorgalmasan olvastam a lapokat Angliában és láttam azokban a kormány sok dicsérését, tudom ki irta, mindig egy magyar ember irta Londonban, láttam sok mindenfélét, de nem láttam tárgyalni sohasem azt a kérdést, hogy a magyar zsoldos hadsereg intézménye az országot oly mértékben teszi tönkre, hogy a bürokratikus eljárásoknak revíziója és a zsoldos hadsereg megváltoztatása nélkül ezt az országot nem lehet talpraállitani. Ideig-óráig megv engedem azt, hogy pénzügyi müveletekkel lehet valamiféle állapotokat teremteni, de nekem mély meggyőződésem — a kérdéssel nyolc hónap alatt volt elegendő ideig foglalkozni —, nekem az mély pénzügyi és közgazdasági meggyőződésem, hogy a bürokratikus átalakitások s a zsoldos hadsereg megszüntetése nélkül nem lehet Magyarországot talpraállitani. (Sándor Pál: A hivatalnokokat és a zsoldos sereget, ezt a kettőt nem birjuk el! — Zaj. — Gr. Csáky Károly honvédelmi minister: Ez az én eszmém is! — Gaal Gaston: Propagandát kell neki csinálni!) Ezt állitom t. minister ur. Nem vonom kétségbe a legjobb szándékot, de propagandát ezen a téren nem látok még. Beszéltem tömérdek angol emberrel, de egyik sem tud erről semmit. (Östör József: Genfben folytonosan ezt magyarázza a ministerelnök ! ) Egyáltalában ugy értem, hogy nem szabad az országnak nyugodni, hanem ezt a kérdést folytonosan ütnünk kell, mint a vasat. De nem látok kellő propagandát. Tessék elhinni, hogy nem szabad mindig taposott utakon járni. Látom, hogy ha egy-egy ember künn van Londonban, vagy Rómában hosszabb ideig, az ő szűk kis körében mit tud tenni. A főbaj a nyelvműveltség hiánya. Én bármilyen megfeszítéssel is évenként kiküldenék tiz jeles fiatalembert a külföldre. Ha én meg tudtam angolul tanulni 52 éves koromban, akkor azok is meg tudnának tanulni fiatal ésszel. (Helyeslés.) Oda jutok megint vissza, hogy nem támadni akarok, hanem szeretnék eszmecserét megindítani, szeretném a magam felfogását kritika tárgyává tétetni a kormány részéről és mások részéről is, ha nincs igazam, akkor legelőször én fogom beismerni ezt. Amit szeretnék látni és amit künn élveztem, az az eszmecsere, egymás jóhiszemű meggyőzésére való törekvés. Tessék ezt látni az én felfogásomban, nem az ellenszenvet. Hiszen még ki sem nyitottami a számat, a belügy minister ur Ináris idegesen szólt közbe, ami természetesen engem is ilyenre késztetett. Ezt nem szeretik az urak, az eszmecserétől irtóznak, mintha cézári gög volna a kormány néhány tagjában, egyáltalán nem kaphatók eszmecserére, azt nem szeretik. Nem a tehetség hiányát jelenti ez, mert azt elismerem, hogy van. (Rakovszky Iván belügyminister: Hiszen az az eszmecsere, hogy válaszolunk! — Rassay Károly: A parlamentáris érzés hiánya! — Strausz István: A zsoldos hadsereget megoldja a király nemsokára, hiába nevet Rassay képviselő ur! — Nagy János (epri): Bár megoldaná!) Tovább megyek ebben a kérdésben és merem állítani, hogy tulajdonképen nincs kellő propaganda a trianoni béke revíziója szempontjából sem. (Ugy van!) Ne méltóztassék azt hinni — hiszen irtain én már egy cikket annakidején a Budapesti Hírlapban —, s ott kifejtettem, hogy újságcikkekkel havonként egyszerkétszer nem sokat lehet csinálni, ellenben énszerintem be kellene állítani az egész országot nyelvtudomány szerzése révén abba, hogy lépten-nyomon a propaganda minden eszközével mindig ismertesse a trianoni béke képtelen voltát. (Vargha Gábor: Okos embereket kell kiküldeni külföldre! — Egy hang jobb felől: Sok pénz kell hozzá!) Sőt nem k

r 11 sok uénz hozzá. (Zaj a\ középen. — Halljuk! Halljuk!) Éii például tapasztaltam azt, hogy ha valamit sikerül az iskolába bevinni, az már óriási eredmény a magyarság részére. Ezen a téren azonban semmit sem látok. Az egész külpolitikában is bürokráciát látok, megint csak bürokráciát és nem látok egy eleven gondolatot (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.), nem látok egy életerős, lendületes észjárást semmi fék téren, mert mindenki elveszti a kedvét, mivel nem tudja, hogy voltaképen mi miért történik (Zaj a balközépen.), hiszen nincs eszmecsere, nincs kölcsönös súrlódása a véleményeknek. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hiszen én tudom, hogy ha például «i követségek vennék maguknak a fáradságot és komolyan próbálnának odahatni, hogy a külföldön az iskolákba némileg belevigyék a magyar nemzet ezeréves fogalmát — tessék elhinni—„ ezzel már óriásit tennének. Megírtam egyik újságcikkemben — érdemes vele mégegyszer foglalkozni —, hogy micsoda abszurdumok vannak ezen a téren külföldön. Nem is Angliában történt velem, hanem Hollandiában, hogy egy hollandi nő azt kérdezte tőlem: ejnye, igaz, hogy maga minis ter volt? Mondom: Igen, kérem, minister voltam. Néz rám és mondja, hogy én nagyon, nagyon erős ember lehetek. Néni tudtam, hogy mire céloz ezzel és mi a szándéka velem. (Derültség.) Kitűnt, hogy azért kérdezett engem olyan csodálkozva, mert azt hallotta, hogy a magyar ministerek igen erős emberek. Miért? Azért, mert ugy tanulta az iskolában (Halljuk! Halljuk!) — tessék figyelni erre. szórói-szóra mondom —, hogy ha a magyar ministerek a ministertanácson az érvekből kifogynak, tintásüvegeket vágnak egymás fejéhez. (Derültvég. — Zaj.) Ezt ők onnan vették, hogy itt a Házban volt egyszer egy tintatartó-vagdosás. (Mozgás. —- Gr. Széchenyi Viktor: Beck Lajos volt. de nem volt minister! — Sándor Pál: Igen. Beck Lajos volt.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Nagy Emü: Nagyon jellemző, ho»y mire ez az ügy külföldre került, nem is ellenséges külföldön, hanem neutrális, velünk barátságos országban, ugy átfordult, hogy a ministerek egymás fejéhez vagdossák a tintásüvegeket. Ezt arra hozom fel nagyon egyszerű példának, hogy az iskolákon nagy súly van és az iskolák utján rengeteget lehetne csinálni a magyar ezeréves állameszme megismertetése tekintetében. Erre is felhivom tehát a kormány figyelmét. Ne pusztán újságcikkekkel csináljon propagandát, hanem a követség tartsa kötelességének mindenfelé, hogy minden eszközzel odahasson, hogy a mi ezeréves Magyarországunkat legalább megismerjék és tudják, hogy mi történt velünk. (Zaj a báloldalon. — Kiss Menyhért: Bálokat rendeznek és estélyeket adnak a követségek! — Halljuk! Halljuk!)