Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-408

A22 Â nemzetgyűlés 408. ülése 191 a régi országgyűlés összehívásának létjogosult­sága. Teljesen osztozom ebben a véleményben, mert határozottan kijelentem, hogy olyan tes­tületet, amely annyira gyáA^a, hogy minden tiltakozás nélkül kimondja a halálos Ítéletét (Ugy van! Ugy van! a balközéven.), amely öngyilkosságot követ el és feloszlatja magát, nem szabad többé összehívni. Én nem voltam azon az ülésen jelen, mert megszállott vidéken voltam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy talán bátrabb ember lettem volna, mint többi képviselőtársam; magamat is beleértem, mint a régi Ház tagját, amikor ezeket az elitélő sza­vakat itt hangoztatom. Mindenesetre nem di­csekedhetünk smi, régi képviselők, akik a régi Ház tagjai voltunk azzal, hogy szó nélkül tűr­tük azt, amit a főrendiház nem tűrt, mert ne felejtsük el, hogy a magyar főrendek nem osz­latták fel magukat, hanem csak elnapolták üléseiket. De ennek dacára Friedrich István kormá­nya, amely akkor uralmon volt, össze akarta hivni az országgyűlést. Tudjuk valamennyien, hogy hiba lett volna, ha összehívta volna, de ez volt a szándéka; ezt a szándékát azonban több körülménynél fogva nem tudta mjegvaló­sitani. Nem kis dolog volt az, hogy sokaknak, akik megszállott vidéken laktak: — hiszen akkor még nem tudtuk, hogy a határok hogyan fognak kialakulni —, nem lett volna módjában sem felutazni az országgyűlésre (Huszár Ká­roly: Sokan kijelentették, hogy nem is jön­nek!), sokan kijelentették, hogy el sem jönnek, sokan talán nem mertek eljönni, mert tartót- j tak attól, hogy felelősségre fogják őket vonni a múlt mulasztásaiért és bűneiért. Tudjuk, hogy 1918 november 16-án az akkori Ház fel­oszlatta magát, hogy az akkori imponáló több­ség máról-holnapra eltűnt (Kiss Menyhért: Mint a kánfor!). hogv az akkori 1 többségben nem volt annyi gerinc, hogy nagynevű vezéré­nek, akinek mi politikai ellenfelei voltunk (Drozdy Győző: Temetésére el mertek volna menni!), akit azonban mint embert és férfiút valamennyien becsültünk, elmenjen a temeté­sére; csak egy-két tiszteletreméltó férfiú akadt, akik előtt utólag megemelem kalapomat, akik­ben volt erkölcsi bátorság, hogy a volt vezért utolsó útjára elkísérjék. De meg kell ez alka­lommal mondanom; — nem én vetettem fel ezt a kérdést. Lukács György t. képviselőtársam hozta ide — őszintén és magyarán a vélemé­nyemet, hogy amint megemelem kalapomat azok előtt, akik elkísérték Tisza Istvánt utolsó útjára, épugy el kell ítélnem azokat, azt a vert sereget, amely lehajtott fővel, talán szé­gfyenpirral arcán bekopogtatott Károlyi Mi­hály ajtaján és a vezér halála után egy-két nappal már a felvételét kérte. A munkapárt­nak egyik neves és kimagasló alakja volt a vezetőjük. Ezt nagyon jól tudja a belügy­minister ur s épugy elitéli valószínűleg, mint én. Mert nem nekem mondotta Károlyi Mihály. hanem nekik mondta, hogy: Talán még korai* uraim, a csatlakozás! Ezzel bocsátotta el őket a kapufélfától, ezzel utasította őket el pártjá­tól. Erre a kérdésre talán még — amennyiben j az idő megengedi, hogy ezzel a kérdéssel is j foglalkozom, rá fogok térni akkor, mikor az ország szervezkedéséről, a polgári front kiépí­téséről, és ennek megerősítéséről fogok be­szélni. Foglalkoznom kellene még Griger Miklós igen t. barátom nagyhatású gyönyörű beszédé­vel, de mit mondanék mást, mint azt, hogy minden betűjét az elsőtől az utolsóig készség­5. évi május hó 18-án, szerdán. gel, teljes imeggyőződéssel és lelkesedéssel irom alá. A tárgyra rátérvén, sajnálattal kell meg­állapítanom, hogy a választójogi bizottság tárgyalásán a t. kormány, de különösen a több­ségi párt nem tanúsított olyan megértést az ellenzék tárgyilagos javaslataival szemben, mint amilyent mi méltán és jogosan az ország érdekében elvárhattunk volna. A bizottsági tárgyaláson szerzett szomorú tapasztalataim után nem valami nagy reménységgel nézek a mostani vita elé, de mégis arra kell kérnem a mélyen t. többségi pártot, hogy a választójog rendkívül fontos, a nemzet érdekeire messze kiható kérdését egymás meggyőződésének tisz­teletbentartásával ugyan, de kölcsönös megér­téssel, közeledéssel és engedékenységgel oldjuk meg sok megpróbáltatásnak kitett nemzetünk javára. Ne a kicsinyes pártérdek, hanem az ország jól felfogott érdeke legyen az a szem­pont, amelyből ennek a fontos javaslatnak minden egyes pontját, minden egyes vonatko­zását elbíráljuk. Ezek előrebocsátása után engedje meg a t. Ház, hogy ebben a fontos kérdésben szerény álláspontomat pár szóval röviden körvonalaz­zam. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) T. Nemzetgyűlés! Híve voltam, vagyok ós maradok a választójog legmesszebbmenő kiter­jesztésének, ha mingy árt semmiféle blokkhoz sem a múltban nem tartoztam, sem jelenleg nem tartozom. Ez az álláspontom nem mai keletű, nem a forradalom érlelte meg bennem ezt a meggyőződést, bár azt tartom, hogy ugy a háború, mint a forradalom, konzekvenciáit feltétlenül le kell vonnunk s a politikát semmi körülmények között sem szabad ott folytat­nunk, ahol 1914-ben abbanhagytuk. (Ugy van! a baloldalon.) Hogy mai állásfoglalásom nem mai keletű, legyen szabad az akkori ország­gyűlésen, 1917 október 20-án, a képviselőházban tartott beszédemből néhány részletet felolvas­nom. Akkor mélyen t. pártvezérem, Apponyi Albert gróf pártjának tagja voltam. Megjegy­zem, hogy akkor is voltak választójogi blok­kok, ha tetszik tudni, így a Károlyi-párt a szocialistákkal stb., s láttuk az eredményt is. Mi, Apponyi-pártiak, nem tartoztunk semmi­féle blokkhoz, mi álltunk a nemzeti független­ség elve alapján. Azt mondottam akkor (ol­vassa): „Magam is, bár semmiféle blokkhoz nem tatozom s egészen nyíltan megmondom, hogy nem is kívánok tartozni, őszinte híve vagyok a választójog legmesszebbmenő kiter­jesztésének, ami különben pártunk program­jának mindenkor sarkalatos tétele volt, de épen olyan híve vagyok a nemzeti követelmények­nek is, mert ezekben látom azokat az állam­alkotó és íiemzetfentartó intézményeket, melyek hazánknak maradandó létet, nemzetünknek pe­dig szebb, boldogabb és jobb jövőt biztosi tanaik." 1918 február 22-én pedig, amikor a Vá­zsonyi-féle javaslat már előrevetette árnyékát, a következőket mondottaanj (olvassa): „Nem időszerű ugyan a választójogi törvényjavas­latról most itt a Házban véleményt nyilvání­tani, de engedje meg nekem a t. képviselőház, hogy ez alkalommal egy előzetes kijelentést tegyek. Egészen őszintén kijelentem, hogy ezt a választójogi törvényjavaslatot nem tartom olyan nebántsvirágnak, amelyen a t. Háznak hazafias aggodalommal párosult bölcsessége változtatást ne eszközölhetne, fin minden be­folyástól menten, őszinte, meggyőződéses hive vagyok a választójog lehető legmesszebbmenő kiterjesztésének, de készséggel megszívlelnék" — és ezt a t. többség figyelmébe ajánlom ma

Next

/
Oldalképek
Tartalom