Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-407

4Ô2 Á nemzetgyűlés 407. ülése 1925. évi május hó 12-én, kedden. ragaszkodom pártunk ama programpontjához, amelyet két évtized előtt, amikor a politikai élet porondjára lépett, igy fogalmazott meg: „Követeljük az általános, egyenlő, titkos, községenkénti, nőkre is kiterjedő, kötelező, a kisebbségi képviseletet is biztositó választójognak törvényben való biztosítását." (Helyeslés a baloldalon. — Szilágyi Lajos: Valamikor a kisgazdapárt is követelte!) Ragaszkodom e programponthoz, mert az a meggyőződésem, hogy sokan azok közül, akik a demokratikus választójogot nemzeti veszedelemnek tartják, szinte öntudatlanul a maguk érdekét a közérdekkel azonosítják, illetve közérdeknek minősitik azt, ami csak az ő érdekük (Ugy van! Ugy van! a baloldalon. — Eőri-Szabó Dezső: Ez a baj!), hogy mindazok az awodalmak, amelyek a jóhiszemű konzervatív politikusok lelkét a demokratikus választójoggal kapcsolatosan gyötrik, csak rémlátások s hogy a legdemokratikusabb, vagy — ha ugy tetszik — legradikálisabb választójogi rendszer nem kárára, hanem javára szolgálna hazámnak s nemz.' temnek. Ezek előrebocsátása után engedje meg a t. Nemzetgyűlés, hogy birálat s kritika tárgyává tegyem mindazokat az aggodalmakat, kifogásokat, érveket és ürügyeket, amelyekre támaszkodva a t. kormány és a t. többség elzárkózik a valóban demokratikus választójog törvénybeiktatása elől. Az egyik ok, amiért a t. kormány és a t. túloldal nem akar a választójog terén a demokratikus haladás útjára lépni, az a ftltevés, hogy a radikális választójog a forradalom számára készíti elő a talajt. Nos, a történelem és a tapasztalat ennek épen ellenkezőjét igazolja. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Nézzük mindenekelőtt a forradalmak hazáját, Franciaországot. A nagy forradalom csirája már az 1789 május 5-ére összehivott rendi országgyűlésen fejlődött ki, amelyen ősi és kiváltságos jogon 561 nemesi és papi követ jelent meg, 584 követ pedig a városok, tehát a középosztály, annak is csak a városi polgárság jogával felruházott részének képviselője volt. S ime ezek tették az első forradalmi lépést a három rend egybeolvadásának kimondásával. A rendi országgyűlés alatt tört ki a forradalom, rombolták le a Bastille-t, ez szüntette be a középkori jogrendet és proklamálta az emberi jogokat. Azután a konvent, a véres konvent is cenzusos és közvetett választásból került ki az a vérengző testület, amely Robespiérre-t tette úrrá Franciaország felett, s amelynek uralmához a nagy forradalom, sőt a világtörténelem —^ beleértve Szovjetoroszország borzalmas történetét is — legrémesebb eseményei fűződnek. A francia forradalmat nem a radikális választójog idézte elő, hanem a felsőbb osztályok léhasága, a nép Ínséges nyomora, az ügyetlen és tehetségtelen kormányzat (Ugy van! Ugy van! a baloldalon. — Mozgás a jobboldalon.), amely főleg Mirabeau halála óta tétován s tanácstalanul állt. Az általános választójog csak következménye, nem pedig előidézője volt a forradalomnak. S ha végigmennénk az összes európai államok forradalmainak történetén, vizsgálódásunk eredménye nem lenne más, mint ama igazság, amelyet a konzervatív Mayer a parlamentáris alkotmánynak alapos ismerője „Parlamentarisches Wahlrecht" című művében igy fejez ki (olvassa): „Nur eine Beteiligung der arbeitenden Klassen an den politischen Rechten ist geeignet einen ruhigen und friedlichen Verlauf der staatlichen Entwicklung zu versichern. Sie befördert nicht den Umsturz, soni dern sie verhütet ihn." És ez természetes, mert az általános választójogon nyugvó népképviselet mellett a reformot sürgető mozgalmak remélhetik, hogy előbb-utóbb sikert érnek el és azért nem kényszerülnek forradalmi eszközökhöz nyúlni; s viszont, ha a népnek tekintélyes része a választójogból ki van zárva, állandóan nyugtalan és elégedetlen, mert már magában az a tény, hogy a legfelségesebb polgári jognak nincs birtokában, hogy nem, azok a iérüak alkotják számára a törvényeket, akikben bizik. hogy nincs alkalma panaszait, kívánságait közvetlenül a kormány és a nyilvánosság tudomására hozni, elég ok arra, hogy mindent sötét színben lásson, minden felülről jövő intézkedést bizalmatlansággal fogadjon és elkeseredésében, ha erre mód és alkalom kínálkozik, esetleg forradalmi útra, az evolúció útja helyett, amelyet előle eltorlaszoltak, a revolució útjára lépjen. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Annyira kézenfekvő igazság ez, hogy elvben és elméletben valamiképen még Tisza Kálmán is elismerte, amikor a tomboló reakciót emigy figyelmeztette: „Gondolják meg uraim, hogy a választójogosultak egy részének kirekesztésével — ismétlem: mutatis mutandis — lehet néha parlamenti többségeket mesterségesen biztosítani, de ami még sokkal kétségtelenebb, elvettetik egy oly elégületlenségnek magI va, melynek gyümölcseit én legalább élvezni nem szeretném. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Önök, t. túloldal, élvezték e gyümölcsöt, önök tapasztalták már, hogy a dolgozó néprétegnek a törvényhozó testületből való agyafúrt vagy erőszakos kireszkesztése rossz üzlet. Az önök fülében még dübörög az a politikai és társadalmi detonáció, amellyel az összeomlás járt, s amelyet nem kis részben a tanulni nem akaró, a haladástól visszariadó, az osztályuralmi törekvések szolgálatában álló junkerkonzervativizmus idézett elő (Ugy van! Ugy van! a balközépen.), és semmi esetre sem az általános egyenlő titkos választójog, mert — ezt talán méltóztatnak elismerni — 1918-ban nem radikális választójog közepette szakadt reánk a katasztrófa, hanem oly időben, amikor a választójogi bizottság hamleti töprengésekben azon törte a fejét, hogy hat demis vagy négy elemis választójog fogja-e megóvni az országot a veszélytől. És talán azt is méltóztatnak koncedálni, hogy amikor a forradalom itt volt a nyakunkon, az a nagy parlamenti többség, mely a forradalom megelőzése végett a demokrácia utján egy komoly lépést sem akart tenni s melyhez a mostani belső és külső arculatára annyira hosonlit, ugy eltűnt, mintha elfújták volna: meghunyászkodott, félreállt, vagy épen csatlakozott a forradalomhoz és falazott neki. S önök, t. túloldal, mégsem akarnak tanulni! Nem akarják belátni, hogy minden forradalom abból ered, hogy azok, akik bizonyos hatalmi pozícióban vannak, nem értik meg az idők szellemét, a „signatura temporis"-t, nem vesznek tudomást a társadalom mélységeiben rejlő latens erőkről, nem hallják a kráter mormolását, nem veszik észre a társadalmi és politikai élet atmoszférájának elektromos feszültségét, nem találják meg a kellő időpontot, melyben más álláspontra kell helyezkedniük s amelyben fel kell ölelniök az eddiginél nagyobb szeretettel, nagyobb méltányossággal polgártársaik összességét. Tisztelt Nemzetgyűlés! önök a forradalom veszélyét szeretik a nemzet képzelőtehetsége elé vetiteni, de megfeledkeznek arról, hogy a