Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.
Ülésnapok - 1922-389
2(5 A nemzetgyűlés 389. ülése 1925. évi március hó 11-én, szerdán. nak, tudom, hogy nagyon el van foglalva, ezeket a kérdéseket azonban meg kell rágni és segiteni kell ott, ahol általában tudnak. T. uraim, a drágaságnak és ezeknek az áldatlan viszonyoknak következő oka a vámok. Itt van a vámhitel. T. minister ur, a vámhitelezések révén 18 és fél százalékos kamatot számitanak, azonkivül 3—6%-ot kell számitani, amit a bankoknak fizetnek a garanciáért Bocsánatot kérek, ez mind hozzájárul a drágaság emeléséhez, a megélhetés nehezítéséhez. Bendbenlevonek tartja-e azt a minister ur, hogy amikor például egy birtokra, vagy házra való betáblázásért a törvény nem enged több kamatot szedni, mint 8%-ot, akkor a másik oldalon az állam 18 és 6%-okát szed és ezzel megnehezíti a forgalmat? Az, aki kiváltja az ő áruját, sok esetben több vámot fizet, mint amennyit az áru értéke kitesz és ezzel a vámmal kell azt neki tovább adnia esetleg hitelre. Tehát mindenütt az állam jön közbe az ő nehézségeivel, azáltal, hogy a fiskális szempontokat erősen megvédi. Ez az, amire azt mondottam, hogy a tisztelt minister urat befolyásolják a régebbi ministeri tanácsosok, akik, hogy szabaduljanak a felelősségtől, ezt a fiskális szempontot mindennél előbb tartják szem előtt. (Gaal Gaston: Nem látnak az orruk hegyén túl!) Itt van a forgalmi adó előlegezése, ahol már az érthetetlenség előtt állunk. A minister ur akkor, amikor a valuta még ingadozott, nagyon helyesen azt mondotta, hogy a forgalmi adót előre kell kifizetni. Ha egy kereskedő például október, november, december hónapokban egy-egy millió korona forgalmi adót fizetett, akkor a következő hónapokban, bár megcsappant a forgalma, előre meg kellett fizetnie ezt a forgalmi adót. Ha a forgalmi adó ezekben a hónapokban nem tett ki egy milliót, hanem csak 30.000 vagy 300.000 koronát, akkor a kereskedőnek van követelni valója a fiskuson, a kereskedő tehát ismét ad fölöslegesen a fiskusnak olyan pénzeket... (Gaal Gaston: Kap-e 30%-os kamatot ő is!) Erről nem is szólok! És milyen kiméletlen ennek a behajtása az egész vonalon, ha ezt a minister ur a saját! szemével látná! Az ember elkeseredik attól, amit lát! Mit fizetnek a kereskedők csak azért, mert a forgamiadótörvény rosszul van megszövegezve, mert a minister ur mindegyik alkalmazottja másként értelmezi ezt a forgalmiadótörvényt! Ezért kellett óriási pénzeket fizetniök a kereskedőknek és az iparosoknak, ezért kellett óriási büntetéseket és megszégyenítéseket elszenvedniük az egész vonalon. De ez még semmi ahhoz képest, amire azt mondottam, hogy hallatlan. Hogy a minister ur tudja azt, hogy a külföldről behozott áruknál ezt a 3%-os forgalmi adót, amelyet az ittenieknek meg kell fizetniök, nem kell megfizetni, amivel a minister ur elősegiti azt, hogy az itteniek kivándoroljanak és külföldről küldjék be az árut, mert hiszen ezt a 3%-ot csak a belföld fizeti, a külföldi azonban nem, és ezt mégsem változtatta meg, bár erre számtalanszor figyelmeztették a minister urat: állitom, hogy ez már olyan bűn, amelyet nem lehet olyan könnyen expiálni. Méltóztassék elképzelni: az a bécsi kereskedő, ha ideküld árut, nem fizeti meg* azt a 3%-ot, amelyet az itteni magyar kereskedőnek meg kell fizetnie, tehát ennyivel előnyben van, holott örülne az a kereskedő, ha ennyit általában nyerhetne azon az árun! Vagy itt van az, ami például önöknek nem fog tetszeni, hogy a szövetkezetek szintén 3— 6%-kal vannak előnyben a kereskedőkkel szemben. Hogy igy lehessen olyan kereskedelmet teremteni, olyan kereskedelmet fentartani, amely az ország érdekeit szolgálja, azt nagyon kétségbe vonom» Egy másik kára is volt a kereskedelemnek, mely tönkrejutását elősegitette és amely talán lényeges pontja volt az egésznek: az, hogy a kereskedelemügyi minister csak hosszú huzavona után ismerte el az utánpótlási árat. Mit jelent ez? Ez kapcsolatban van a devizák megszerzésével. A kereskedő konzerválni akarta j vagyonát, amikor koronánk lefelé ment, neki J tehát mindenkor szüksége volt arra, hogy isj merjék el azt, hogy neki joga van ebben az I utánpótlási árban számitani áruit. (Petrovácz Gyula: Most is?) Nem! Mondottam már, hogy csak hosszú huza-vona után engedték meg; ha idehallgatott volna t. képviselőtársam, hallotta volna. De ezt sem tehette meg, mert itt voltak a behozatali bizottságok. Beszéljek a behozatali bizottságok rendellenességeiről? Beszéljek ezekről a dolgokról! Érdemes ma ezekről beszélni? Vagy beszéljek a kiviteli bizottságok ügyeinek rendes lebonyolitásáról? Beszéljek ezekről önöknek? Akinek anyagi ereje volt — kimondom itt a Házban —, kapott behozatali és kiviteli engedélyt; akinek protekciója volt, az is kapott behozatali engedélyt és kiviteli engedélyt. A rendes, becsületes kereskedő azonban, aki vesztegetni nem akart, nem kapott. (Förster Elek: Hát a gazda kaT3ott-e?) Bizonyosan a gazda sem kapott Nem volt meg tehát a lehetőség, hogy ő áruját utánpótolja. Mi maradt tehát neki hátra? De még ha kapott volna is engedélyt, még ha be is akart volna hozni valamit, itt volt a Devizaközpont. A Devizaközpont nem volt abban a helyzetben, hogy valutákat adjon. Ha azonban valaki 10%-ot fizetett, akkor kapott valutát. Hát miben konzerválhatta a kereskedő az ő vagyonát? Vagy abban az áruban, amelyet ő utánpótolt, vagy pedig* valutában, amelyet megvett. Nézzék, milyen őrült nagy különbség van közöttünk és Németország között, ahol egybillió márka 17 ezer koronát ért, de ahol most már rendezett viszonyok közé kerülnek az emberek. Ott meg volt engedve, hogy mindenki annyi valutát szerezhessen be, amennyit akart, és ez hozta magával, hogy Németország abban a helyzetben van, hogy mozogni tud, mindamellett, hogy ellenségei a Ruhr-területen még ott vannak. Mennyivel bölcsebben cselekedtek ezek! Ezzel szemben mit csináltak nálunk? Nálunk bezárták az embert, ha titkos utón valutát szerzett magának. Mit tehetett hát az a kereskedő? Miután földet nem vehetett, talán házat sem, mert annyi vagyona nem volt, a tőzsdére kellett mennie és ott akarta konzerválni vagyonát annál is inkább, miután látta, hogy ezek a papirok mindinkább feljebb szállnak. Mikor azután a Devizaközpont abba a helyzetbe került, hogy a valutákat kiadhatta volna, akkor természetesen beállott a börzén a krach és azok a kereskedők, akik azt # hitték, hogy a papirok vétele által konzerválják vagyonukat, kétszeresen, sőt- háromszorosan vesztették el a tőzsdén vagyonukat. Ez a titka a tőzsdei konjunktúrának. Nem játszani mentek az emberek a tőzsdére, bár természetesen voltak olyanok is, _ akik játszani mentek és akik szerencsésen játszottak is, hanem legnagyobb részük azért ment oda. mert képtelen
