Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-388

A nemzetgyűlés 388. ülése 1925. évi március hó 10-én, kedden. 3 , T. Nemzetgyűlés! Amiért tulaj donképen felszólalok, az a javaslat 9. §-ában foglalt ren­delkezés. Amint .iól méltóztatnak tudni, ebben a szakaszban 15 millió aranykorona olyan feleslegnek hovaforditására kér a kormány felhatalmazást, amely feleslegnek nagyrésze mezőgazdasági vagyonból keletkezett, illetők g olyan intézményeknek a megmaradt vagyona, amely intézmények a mezőgazdasági korláto­zások idején alakultak. Annakidején, amikor a legkülönbözőbb háborús központokat kény­szer folytán az állam felállította, azt Ígérték majdnem minden egyes ilyen központ felál­lításakor, hogy tekintettel arra, hogy ezeknek az intézményeknek jövedelme mezőgazdaság­tól elvont haszonból áll elő, vagyis hogy a há­borús központok ezt a hasznot tulajdonképen a mezőgazdaságtól veszik el, ennek fejében, amikor majd ezek az intézmények felszámol­nak,^ a náluk mutatkozó fele slegek kizárólag mezőgazdasági célokra fognak fordíttatni. A központok egész sora keletkezett a há­ború alatt és oszlott fel a háború befejezése óta. Jóformán teljesen tájékozatlanok va­gyunk afelől is, hogy ezek a központok micsoda felesleggel zárták le a maguk üzletét. Meg' vagyok róla győződve, hogy a legtöbb központnál a mutatkozó feleslegeket teljesen felemésztette az az évekig tartó huzavona, amellyel a központok felszámolása történt, ahol busás díjak és napidíjak mellett a tisztviselők százai foglalkoztak egy-egy központ felszá­moltatásával, ami teljesen felesleges és az ál­lam pénzügyi szempontjából kétségtelen éles bírálatba részesíthető eljárás, s a vége az, hogy ezeknek a központoknak vagyonából — legalább az én tudomásom szerint — mezőgaz­dasági célokra nem jutott semmi sem. Most végül egyszer látunk itt egy bizo­nyos konkrét összeget. 15 millió aranykoronára értékeli maga az állam ezt a vagyont. Ez az összeg nézetem szerint alkalmas lenne arra, hogy a mezőgazdaságnak különben is már túlságba vitt terheit enyhítsük. Ha már feles­legünk van, ne költsük el azt mindenáron, ha­nem forditsuk arra, hogy bizonyos adókat és közterheket a mezőgazdaság válláról levehes­sünk. De ha már az állam azt tartja, hogy nem ilyen módon akar ezzel az összegg'el in­tézkedni, akkor se tartom helyesnek és méltá­nyosnak s különösen a mezőgazdasági népes­ség szempontjából igazságosnak, hogy ezeket az összegeket nem mezőgazdasági közcélokra fordítják, hanem mindenféle egyéb olyan ki­adásokra, amelyeknek fedezésére más eredetű pénzek is igénybe lennének vehetők. T. Nemzetgyűlés! Az indokolás azt mondja, hogy ebből a 15 millió aranykoronából 10 mil­liót kivan az állam a magyar államvasutak­nak átengedni forgótőke gyanánt, azután 2 milliót kivan átengedni egyéb állami üzemek­nek beruházásokra. A fenmaradó 3 millió aranykoronából 350 ezer aranykoronát kivan azután fordítani tanyai iskolák létesítésére — ezt elfogadom mezőgazdasági érdeknek —, azután 300 ezer aranykoronát a csendőrség elhelyezésének biztosítására, a Dunavölgyi Le­csapoló és Öntöző Társulat beruházására adandó kölcsön céljaira 1 millió aranykoronát, s tenyészapaállatok minőségének feljavítására kb. 560 ezer aranykoronát tervez a kormány engedélyezni. Ezt a megosztást én mezőgazdasági szem­pontból kétségtelenül nagyon is mostohának találom. Nem akarok azonban a dolognak ebbe a részébe se belemerülni. Végtére a kor­mány maga tudja legjobban, hogy hol szorítja a csizma, és mindenesetre ő tudja a legjob­ban megítélni azt, hogy ezeket a szerinte feles­leges összegeket miiéle célokra és milyen ki­adások fedezésére fordítsa. Nem mulaszthatom el azonban a kormány figyelmét felhívni egy speciálisan az én vidékemet érintő kérdésre, amely nézetem szerint feltétlen szanálandó, s a helyzet ott feltétlenül rendbehozandó volna. Ha egyszer az államnak ilyen feleslegei van­nak, miután azok, amelyekre célzok, legfeljebb néhány százezer koronát tehetnek ki arany­koronában számítva, nem mulaszthatom el, hogy a kormány figyelmét felhívjam arra, hogy ezeket a kiadásokat, illetőleg befekteté­seket is vonja be ennek a 15 millió arany­koronának keretébe. A Balatont méltóztatnak ismerni. Akik ott jártak, tudják nagyon jól, hogy a balatoni hajózás jóformán az utóiját járja, nemcsak a gőzhajózási vállalat belső bajai folytán, hanem azért is, mert az állami kikötők úgyszólván hasznavehetetlenek. Azt állithatom, hogy — legalább is teherszállításra hasznavehetetlenek. A kikötők beiszaposodtak, a hajók csak a legnagyobb vesződséggel von­tathatók be a kikötőkbe, úgyhogy itt sürgős intézkedésekre van szükség. Erre a célra tart is az állam egy kotróhajót Siófokon, amely­nek egyedüli ^hivatása az lenne, hogy a „kikö­tőkben évről-évre elvégezze a kotrási művele­teket. Jól méltóztatnak tudni, hogy a kotrás nem olyan művelet, amelyet egyszersmin­denkorra el lehet végezni, mert hiszen bár­milyen jól kikotortatom is^ egy kikötő bejára­tál s annak belső területét, egy vagy leg­feljebb két óv alatt a Balaton hullámverése azt újból ós újból beiszapozza. Méltóztatnak tudni, hogy itt Budapest mellett is a kotró­hajóknak jóformán állandóan dolgozniok kell, hogy a Duna medre Pest alatt hajózható le­gyen. A balatoni kotró olyan állapotban vau, hogyha azt az állam meg nem javíttatja, azzal dolgozni egyáltalában nem lehet. A kikötők­ben is, eltekintve a kotrási munkálatoktól, számtalan alkatrész volna már kijavítandó és kicserélendő. Ezzel szemben leszögezem azt a tényt, amelyet autentikus helyről tudok, hogy a kotró rendbehozására s a kikötőknek helyre­hozására a folyó évben mindössze 19 ezer aranykoronára volna csak szükség s az állam ezt a pénzösszeget sem tudja rendelkezésére bocsátani az illetékes hivatalnak. Méltóztat­nak látni, hogy itt igazán egy olyan csekély­ségről van szó, amely csekélységgel szemben az államnak szűkkeblűén elzárkóznia nem szabad, amikor meg tudom jelölni a fedezetet is, amelyből az állam ezt a csekélységet utal­ványozhatja. Roppant fontos kérdés ez nem­csak a Balaton, mint fürdőhely szempontjából, hanem azért is, mert Somogy vármegye a maga összes útjait zalavármegyei kővel ja­vítja. Somogy vármegyében egyetlenegy darab kő nincs, és ami kőanyag a vármegye északi felében az utak építésére szükséges, az kizáró­lag Zalából jön. Ennek egyetlen és legtermé­szetesebb útja a Balatoni hajón szállítás volna, ami az állam részére is sokkal olcsóbb és azon­kívül nem koptatná, nem foglalná le a vasuta­kat. Ehelyett most a kőanyagot Zalából So­mogyba a Balaton teljes megkerülésével hosszú, talán 100 kilométeres útvonalon kell szállítani. Feltétlenül szükség volna arra is, hogy. a Balaton partján, legalább egy-két^ helyen a vasutat szerves összefüggésbe hozzák a hajó­zással. (Ugy van!) Ma az a lehetetlen helyzet van, hogy a vasutak közvetlenül a hajókikö­tők mellett szaladnak el, sok helyen alig van í*

Next

/
Oldalképek
Tartalom