Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-388

A nemzetgyűlés 388. ülése 1925. évi március hó 10-én, kedden. 3 , T. Nemzetgyűlés! Amiért tulaj donképen felszólalok, az a javaslat 9. §-ában foglalt rendelkezés. Amint .iól méltóztatnak tudni, ebben a szakaszban 15 millió aranykorona olyan feleslegnek hovaforditására kér a kormány felhatalmazást, amely feleslegnek nagyrésze mezőgazdasági vagyonból keletkezett, illetők g olyan intézményeknek a megmaradt vagyona, amely intézmények a mezőgazdasági korlátozások idején alakultak. Annakidején, amikor a legkülönbözőbb háborús központokat kényszer folytán az állam felállította, azt Ígérték majdnem minden egyes ilyen központ felállításakor, hogy tekintettel arra, hogy ezeknek az intézményeknek jövedelme mezőgazdaságtól elvont haszonból áll elő, vagyis hogy a háborús központok ezt a hasznot tulajdonképen a mezőgazdaságtól veszik el, ennek fejében, amikor majd ezek az intézmények felszámolnak,^ a náluk mutatkozó fele slegek kizárólag mezőgazdasági célokra fognak fordíttatni. A központok egész sora keletkezett a háború alatt és oszlott fel a háború befejezése óta. Jóformán teljesen tájékozatlanok vagyunk afelől is, hogy ezek a központok micsoda felesleggel zárták le a maguk üzletét. Meg' vagyok róla győződve, hogy a legtöbb központnál a mutatkozó feleslegeket teljesen felemésztette az az évekig tartó huzavona, amellyel a központok felszámolása történt, ahol busás díjak és napidíjak mellett a tisztviselők százai foglalkoztak egy-egy központ felszámoltatásával, ami teljesen felesleges és az állam pénzügyi szempontjából kétségtelen éles bírálatba részesíthető eljárás, s a vége az, hogy ezeknek a központoknak vagyonából — legalább az én tudomásom szerint — mezőgazdasági célokra nem jutott semmi sem. Most végül egyszer látunk itt egy bizonyos konkrét összeget. 15 millió aranykoronára értékeli maga az állam ezt a vagyont. Ez az összeg nézetem szerint alkalmas lenne arra, hogy a mezőgazdaságnak különben is már túlságba vitt terheit enyhítsük. Ha már feleslegünk van, ne költsük el azt mindenáron, hanem forditsuk arra, hogy bizonyos adókat és közterheket a mezőgazdaság válláról levehessünk. De ha már az állam azt tartja, hogy nem ilyen módon akar ezzel az összegg'el intézkedni, akkor se tartom helyesnek és méltányosnak s különösen a mezőgazdasági népesség szempontjából igazságosnak, hogy ezeket az összegeket nem mezőgazdasági közcélokra fordítják, hanem mindenféle egyéb olyan kiadásokra, amelyeknek fedezésére más eredetű pénzek is igénybe lennének vehetők. T. Nemzetgyűlés! Az indokolás azt mondja, hogy ebből a 15 millió aranykoronából 10 milliót kivan az állam a magyar államvasutaknak átengedni forgótőke gyanánt, azután 2 milliót kivan átengedni egyéb állami üzemeknek beruházásokra. A fenmaradó 3 millió aranykoronából 350 ezer aranykoronát kivan azután fordítani tanyai iskolák létesítésére — ezt elfogadom mezőgazdasági érdeknek —, azután 300 ezer aranykoronát a csendőrség elhelyezésének biztosítására, a Dunavölgyi Lecsapoló és Öntöző Társulat beruházására adandó kölcsön céljaira 1 millió aranykoronát, s tenyészapaállatok minőségének feljavítására kb. 560 ezer aranykoronát tervez a kormány engedélyezni. Ezt a megosztást én mezőgazdasági szempontból kétségtelenül nagyon is mostohának találom. Nem akarok azonban a dolognak ebbe a részébe se belemerülni. Végtére a kormány maga tudja legjobban, hogy hol szorítja a csizma, és mindenesetre ő tudja a legjobban megítélni azt, hogy ezeket a szerinte felesleges összegeket miiéle célokra és milyen kiadások fedezésére fordítsa. Nem mulaszthatom el azonban a kormány figyelmét felhívni egy speciálisan az én vidékemet érintő kérdésre, amely nézetem szerint feltétlen szanálandó, s a helyzet ott feltétlenül rendbehozandó volna. Ha egyszer az államnak ilyen feleslegei vannak, miután azok, amelyekre célzok, legfeljebb néhány százezer koronát tehetnek ki aranykoronában számítva, nem mulaszthatom el, hogy a kormány figyelmét felhívjam arra, hogy ezeket a kiadásokat, illetőleg befektetéseket is vonja be ennek a 15 millió aranykoronának keretébe. A Balatont méltóztatnak ismerni. Akik ott jártak, tudják nagyon jól, hogy a balatoni hajózás jóformán az utóiját járja, nemcsak a gőzhajózási vállalat belső bajai folytán, hanem azért is, mert az állami kikötők úgyszólván hasznavehetetlenek. Azt állithatom, hogy — legalább is teherszállításra hasznavehetetlenek. A kikötők beiszaposodtak, a hajók csak a legnagyobb vesződséggel vontathatók be a kikötőkbe, úgyhogy itt sürgős intézkedésekre van szükség. Erre a célra tart is az állam egy kotróhajót Siófokon, amelynek egyedüli ^hivatása az lenne, hogy a „kikötőkben évről-évre elvégezze a kotrási műveleteket. Jól méltóztatnak tudni, hogy a kotrás nem olyan művelet, amelyet egyszersmindenkorra el lehet végezni, mert hiszen bármilyen jól kikotortatom is^ egy kikötő bejáratál s annak belső területét, egy vagy legfeljebb két óv alatt a Balaton hullámverése azt újból ós újból beiszapozza. Méltóztatnak tudni, hogy itt Budapest mellett is a kotróhajóknak jóformán állandóan dolgozniok kell, hogy a Duna medre Pest alatt hajózható legyen. A balatoni kotró olyan állapotban vau, hogyha azt az állam meg nem javíttatja, azzal dolgozni egyáltalában nem lehet. A kikötőkben is, eltekintve a kotrási munkálatoktól, számtalan alkatrész volna már kijavítandó és kicserélendő. Ezzel szemben leszögezem azt a tényt, amelyet autentikus helyről tudok, hogy a kotró rendbehozására s a kikötőknek helyrehozására a folyó évben mindössze 19 ezer aranykoronára volna csak szükség s az állam ezt a pénzösszeget sem tudja rendelkezésére bocsátani az illetékes hivatalnak. Méltóztatnak látni, hogy itt igazán egy olyan csekélységről van szó, amely csekélységgel szemben az államnak szűkkeblűén elzárkóznia nem szabad, amikor meg tudom jelölni a fedezetet is, amelyből az állam ezt a csekélységet utalványozhatja. Roppant fontos kérdés ez nemcsak a Balaton, mint fürdőhely szempontjából, hanem azért is, mert Somogy vármegye a maga összes útjait zalavármegyei kővel javítja. Somogy vármegyében egyetlenegy darab kő nincs, és ami kőanyag a vármegye északi felében az utak építésére szükséges, az kizárólag Zalából jön. Ennek egyetlen és legtermészetesebb útja a Balatoni hajón szállítás volna, ami az állam részére is sokkal olcsóbb és azonkívül nem koptatná, nem foglalná le a vasutakat. Ehelyett most a kőanyagot Zalából Somogyba a Balaton teljes megkerülésével hosszú, talán 100 kilométeres útvonalon kell szállítani. Feltétlenül szükség volna arra is, hogy. a Balaton partján, legalább egy-két^ helyen a vasutat szerves összefüggésbe hozzák a hajózással. (Ugy van!) Ma az a lehetetlen helyzet van, hogy a vasutak közvetlenül a hajókikötők mellett szaladnak el, sok helyen alig van í*