Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-391

96 A nemzet g.y ülés 391. ülése 1925, hol Tan a minisferelnök; (Strausz István: Öreg-ember volt!) Elég- baj volt, hogy öreg ember létére olyan hiu volt, hogy még mindig vindikálta magának, hogy ministerelnök legyen Magyarországon, mert ha ezt nem tűrte volna — ezt állitomv mint kortárs, aki átszenvedtem az eseményeket —, akkor azok az állapotok nem következtek volna be. Mi nagyon respektáljuk mindazokat az erkölcsi és történelmi értékeket és erőket, amelyek a királyság* intézményében vannak, de abba belemenni, hogy ma mi visszahozzunk ide egy dinasztiát minden feltétel nélkül, egy olyan dinasztiát, amely csak vadászni jött Magyarországra, amely a koronázás napján is csak hat órát töltött Magyarországon... (Strausz István: Nem tudom, ki rendelte meg ezt a beszédet!!) Senki. Lelkiismeretem diktálja. (Zsirkay János: A magyar lélek!) Hogy a király a koronázás napján délután 6 órakor már elment Budapestről, ez nagyon fájt. Mi csak olyan királyságot akarunk, amely ezeket az erőket mind érvényesíteni tudja. Nem zárkózunk el ez elől, de azzal a feltétellel, hogy egyetlen egy magyar katona vérét és életét sem dobják oda azért, hogy a magyar király ősi tradícióihoz híven: osztrák császárrá avanzsáljon. (Strausz István: Egy év múlva máskép fogsz beszélni!) Nem fogok máskép beszélni, hanem e félfogás mellett kitartok. Ha mi biztosítani tudjuk azt, hogy Magyarország független és önálló legyen és hogy a magyar királyság a magyar nép alkotmányjogi biztositékait megszilárdít ja, abban az esetben lehet erről beszélni,, do nem vágyok hajlandó belemenni abba, hogy ezeket a négyszáz éven át fennállott kötelékeket most bolondul, minden meggondolás és megállapodás nélkül visszacsináljuk, mert nagyon tévedett az az igen t. jobboldali képviselő ur, aki közbekiáltotta, hogy annak a felfogásnak óriási íöbbségf; Van Magyarországon. Tessék plebiseitum utján a magyar nép millióit megkérdezni. A magyar nép milliói igenis ugy gondolkoznak,, ahogy én gondolkozom. Természetes, hogy a magyar arisztokráciának és a katholikus főpapságnak nagy erkölcsi és anyagi érdekei fűződnek ahhoz, hogy a királyság ugy állíttassák vissza, ahogy régen volt. Ennek a két tiszteletreméltó osztálynak állásfoglalása a,zonban még nem jelenti azt, hogy a magyar néprétegek milliói ugyanilyen állásponton vaunak. (Strausz István: Senki sem akarja a régi formában!) Az más! (Strausz István: Meg fogunk egyezni. Te kultuszminister leszel!) Erről nifícs sző, t.' képviselőtársam. Amikor tehát ebben a kérdésben leszögezem magam amellett az álláspont mellett, hogy igenis tudunk körültekintők lenni, számításba tudjuk venni mindazokat az értékeket és erőket, amelyek a legitimista oldalról megnyilatkoznak, ki kell jelentenem, hogy ugyanilyen határozottan meg kell védenünk a magyar nép kívánságait és érdekeit is és ennek a kérdésnek megoldását nem tudjuk elképzelni anélkül, hogy a függetlenséget bel- és külpolitikai szempontból ne biztositanok a magyar nemzet számára. , Egyik képviselőtársam beszéde alkalmával közbeszólás alakjában magam is kifogásoltam azt, hogy a külképviseletek az országnak jelentékeny költségébe kerülnek. Nagyon jól tudjuk, hogy ma a külképviselet nagyon fontos. A legkiválóbb elméket kell elküldeni az egyes külföldi államokba, hogy ott a magyar érdekeket képviseljék. Én kettős szerepet szánok a külképviseleteknek. Azt, hogy a külföldi eseméévi március hó 13-nn, pénteken, nyéket figyeljék és befolyásolják a magyarság javára és azt. hogy a gazdasági életnek minden hullámzását tartsák szúmou, igyekezzenek belekapcsolódni és a külpolitika mellett gazdasági kérdésekkel is foglalkozzanak, gazdasági és pénzügyi előnyöket is igyekezzenek szerezni a magyar nemzet részére. Azt a külképviseltetést azonban, amilyen az osztrák-magyar monarchia fennállása alatt volt, amikor előkelő arisztokrata családok gyermekei kimentek nagykövetnek Koiistantinápolyba vagy Párizsba, és ott a külpolitikai szereplést kizárólag a reprezentálás nyilvánításában látták, nem tudom elfogadni. Az olyan külpolitikát, amelynek keretében megtörtént pl., hogy a Balkán-háború előtt a Balkán-államok között szövetségek jöttek létre — és ebből keletkezett azután a háború —, de ezeknek a szövetségeknek megkötéséről és általában a tényleges eseményekről Konstantinápolyban részünkről senkinek nem volt tudomása, azokról ottani követünknek halvány sejtelme sem volt, mert egyébbel volt elfoglalva, ezt a külpolitikai szolgálatot rossznak tartom. Ehelyett egyszerű emberek kiküldését tartom szükségesnek, akik érintkeznek a sajtóval, a néppel, a gazdasági és pénzügyi élet vezetőivel és mindenről hűséges és tökéletes tudósításban számolnak be a kormányzatnak. Erre a munkára nemcsak arisztokratákat — bár természetesen nem akarom kizárni őket —, hanem más, egyszerű embereket is jónak tartok. Minthogy pedig az emberekben megvan a hiúság és szivesen hoznak áldozatot azért, hogy egy ország konzuljai legyenek, azt tartanám jónak, ha a nagyszámú meghatalmazott minister helyett tiszteletbeli és tényleges konzulokat neveznének ki ugy Párizsba, Varsóba és Konstantinápolyba, mint Németország különféle városaiba. Ezek a konzulok sokkal kevesebbe kerülnének, azonkívül olyan munkát teljesítenének, amelynek az ország nagyobb hasznát látná. Azt is hallottuk, Tiogy Párizsban és Washingtonban óriási nagy palotát vásároltak a követség részére. Többen kifogásolták a washingtoni követ fizetését is, amely csakugyan nagyon jelentékeny. Ezt mostani nyomorult állapotunkban kissé túlzottnak tartom, mert amikor népiskolákat nem tudunk építeni, amikor a tanyai magyarság 85^-a nein tud írni, olvasni, amikor a minister ur bevallása szerint 800 iskolát kellene épiteni, hogy ezen változtatni lehessen, amikor mindenkinek le kellett szállítani életstandardját és az egyszerű földmivesniunkás igazán állati színvonalon senyved (Reisehl Richárd: Ez ellen tiltakozunk!), ilyen fényes paloták vásárlása, ilyen fényes követségek fentartása nem logikus dolog és lelkiismeretünkkel ellenkezik. Ha ki kell küldeni külföldre embereket, hogy Magyarország nak ott propagandát csináljanak — igen jól mondta Gaal Gaston t. képviselőtársam —, sírni tudó és könnyekkel gazdagon felszerelt református lelkészeket kell elsősorban kiküldeni, akik ott eljajgatják Magyarország kétségbeesését, akik folytoai Trianonról beszélnek, akik ott foltos és rongyos palástban jelennek meg a külügyministeriumokban és mintegy szimbolizálják a szétosztott, letört, nyomorba jutott és elpusztított Magyarországot. (Zsirkay János: Nem pedig* monoklis mágnásokat!) Ha ilyen embereket küldünk oda, akik beszélik az illető ország nyelvét és egy egyszerű ember ajkáról látják kibuggyanni a keserűséget, a fájdalmat