Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.
Ülésnapok - 1922-378
78 A nemzetgyűlés 378. ülése 1925, energiát, amely a f társadalomban rejlik, hogy kitűzött nagy célját elérhesse és terveit megvaiósithassa. Az állam egymaga nem képes a szegényügyet rendezni, mert a szegényügy egyike a legnehezebb problémáknak, amelyeket el tudunk képzelni. Hiszen magával a szegénység fogalmával sem vagyunk tisztában. A bélyeges illetékszabályok némileg körülírják ugyan, a polgári perrendtartásban, a szegényjog azt illeti meg, akinek keresete annyi, amennyi a helyi szokásos napszám, azonban ez még m i ll ~ dig nem a szegénység fokmérője. Nálunk a betegápolási törvény tárgyalásánál ugy a pénzügyi, mint a gazdasági bizottságban, de a Ház plénumában is élénk vita tárgya volt a szegénység fogalmának meghatározása, azonban a törvényhozás arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezt nem lehet törvénnyel meghatározni, hanem minden konkrét esetben az eljáró hatóság belátására kell bizni annak eldöntését, hogy az illető szegény-e, vagy nem. Nem is kerüli ez nálunk törvénybe, aminthogy a szegénység .kritériuma tényleg a szerves társadalom szempontjából bírálandó el. A szegénység nemcsak az egyes ember betegsége, hanem az organikus társadalom betegsége. A szegénység tehát csak humánus alapon intézhető el. Ami tételes jogszabályaink a szegenyügyet a községek terhére utalják. A legrégebbi erre vonatkozó jogszabály egy 1724-ből kelt királyi leirat, amely a községeket kötelezi szegényeiknek eltartására. Ugyanezt az elvet fentartoitta a régi községi törvény, az 1871:XVIII. te, továbbá az 1876. évi közegészségi törvény, valamint az ujabb községi törvény — bár újnak ez sem mondható már — az 1886:XXlí. te. Ebben a törvényben imperative; ki van mondva, hogy a községek kötelesek a közsegélyre szo ruló szegényekről gondoskodni. Ki van mondva ebben a törvényben az is, hogy a községek törvéTiyhatóságonkint egységes szegényalapot tartoznak létesiteni. Végül pedig ki van mondva, hogy a községek, ha nagyon meg vannak szorulva, kivételes esetekben az államtól, vagy a törvényhatóságoktól szegényügyi célra segélyt kérhetnek. Az ebben a törvényben lefektetett elvek azonban a vonatkozó végrehajtási utasítás, továbbá sanctio hiányában testet sohasem öltöttek. A szegényügyi ellátás legfeljebb a koldulási szabadság intézményes megvalósításában testesült meg. Hogy valamely község törvényhatósági, vagy állami segélyben részesült volna szegényügyi célra, erre példát alig tudunk, egységes törvényhatósági szegényalap pedig szintén nagyon kevés van az országban. Itt tehát erős, szervezett társadalomra van szükség, amely az államnak ebben a kérdésben segitségére jön. Az állam számit is a társadalom munkájára, a társadalom viszont nem vonhatja ki magát e munka alól. Az állam és a, társadalom munkájának szerves egységben kel'l lenni, mert h állam ezreknek életét meg is menti, ez még nem menti fel a társadalmat attól, hogy egyesek ellátását vállalja. Az állam és a társadalom munkájának egymást kell kiegészítenie. Az államnak kell annak a külső védőabroncsnak lenni, amelynek oltalmi körén belül a társadalom kifejtheti a maga munkáját. Amilyen hiba volna azt állitani, hogy az állam nélkülözheti a társadalom munkáját, ép oly hiba volna az is, ha viszont a társadalom a maga munkájában nem támaszkodhatnék az állami igazgatásban arra a szegletkőre, melyre biztosan épithet. A társadalom a maga jótékony intézeteivel, egyesületeivel, asztaltársaságaival és számtalan névévi február hó ÍS-án f szerdán. telén adakozóival ma is óriási összegeket áldoz a jótékonyság oltárán, azonban ugy az összeg összegyűjtése, mint kiosztása teljesen rendszertelen. A társadalomnak ügyes vezetők mellé kell tömörülni, és ezek vezetése mellett a jótékonyság nagy munkaterein gazdag tudását és munkaerejét érvényre juttatni. A jótékonyság terén ma teljes bizonytalanság uralkodik. Egyesek, a leleményesek tiz helyről is kapnak segélyt, pedig a közsegitésnek felfelé is meg vannak a határai. Nem lehetséges az, hogy egj^esek közsegitésbőll többet keressenek, mint más ember tisztességes munkájából, mert ez munkakerülésre és a szorgalom lanyhulávezet. Viszont vannak a társadalomnak különösen a középosztálynak olyan leszegéiiyedettjei, akik a velük született és egyéniségükből ki nem küszöbölhető szerénységüknél fogva nem állhatnak a templomajtó koldusai mellé, jóllehet ezeknek a sorsa sokszor tragikusabb, mint a koldusoké. A társadalom munkásainak tehát az állam munkásaival meg kell találniok az összhangot. A szegényügy már rég kilépett abból a mederből, amelyben eddig volt. A szegényügy népjóléti tevékenységgé alakult át, és ezért elkerülhetetlen egy népjóléti, szegényügyi törvény megalkotása, amelyben részletesen és szabatosan körülírandó a segélyezés módja, megállapítandó a szegényügyi illetőség, mely függetlenül a községi illetőségtől egészen uj alapokra fektetendő a teherviselés, továbbá olyan szerv alakitandó részint társadalmi, részint meglevő állami munkásokból, akik ezekben az ügyekben a népjóléti ministerium felügyelete mellett eljárjanak; azonkívül törzsköiyvezendők az összes segélyezettek, végre rendezendő a jótékony gyűjtések és jótékony alapítványok ügye. Ismerem a népjóléti' minister urnák ezek iránt a dolgok iránti rendkívül fejlett érzékét és meg vagyok róla győződve, hogy amint ideje lesz, ezekkel a kérdésekkel foglalkozni fog. Én távolról sem akarom a társadalom munkáját megbántani, sőt ellenkezőleg ezzel az állami támogatással a társadalom munkáját meg* szeretném erősíteni és ezzel a bizonyos bifurkált hatósággal, amely állami és társadalmi munkásokból áll, épen a társadalom munkásságát akarnám megbecsülni, de csak ha az állam és a társadalom együtt fogja megtalálni a (munkateret, csak akkor fog majd a szegényügy olyan elintézést találni, mint amilyen a kulturállamok között csak Angliában van, ahol az állani és a társadalom teljesen egyetértőleg működik — amely esetben természetesen sokkal kisebb költségek hárulnak a községekre. EZÍ azonban a szegényügynek csak a humánus része. Ennél sokkal fontosabb része a szegényügynek a közgazdasági és a szociális része vagyis a munkaalkalmak teremtése. Nagyon jól tudjuk, hogy az, összes javak forrása a niuuka. Nagyon helyeslem a népjóléti minister urnák azt a kijelentését, hogy ő a munkanélküli segélyeknek nem barátja, mert a munkanélküli segélyek munkakerüíésre vezet nek. (Szabó István (sókorópátkai): Ugy van!) Ezzel szemben azonban ki' kell jelentenem azt, hogy itt a munkásságnak nincs igaza, amikor ő ugy képzeli, hogy ha munkahiány van, akkor a szakmunkások csak szakmunkát vállalhatnak. Én sem azt mondom, hogy a leggyengébb fizikai munkás a legerősebb fizikai munkára állittassék oda. Itt megint a társadalomnak és
