Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-378

A nemzetgyűlés 378. ülése 1925. szol szolgál, hogy ez a nemzet, amely legfontosabb életszükségleteit is alig tudja kielégiteni, a kultúra oltárán is meghozza áldozatát annak tudatában, hogy csak az a nemzet életképes és csak az a nemzet hosszuéletü a nemzetek történetében, amely kultúrájára áldoz. Különösen mi, csonka Magyarország, csak ugy vagyunk képesek magunkat fentartani, ha kulturális íelsőbbségüuket biztosítani tudjuk. (Ugy van!) Ez a költségvetés folyománya annak a történelemben páratlanul igazságtalan Ítéletnek, melyet Trianonban hoztak felettünk, de egyszersmind bizonyítéka annak, hogyha megfeszített erővel kell is dolgoznunk, azért mégis el fogjuk érni ismét azt a helyet, amelyet részünkre a Gondviselés kijelölt és amely helyen ezer éven keresztül voltunk hástyái a nyugati civilizációnak és kultúrának. De hogy ezt elérhessük, elsősorban kötelességünk, hogy népegészségügyünket rendbehozzuk. Áz országban a halálozások 50%-a a 7 éven aluli gyermekekre esik. „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?" — kérdezhetjük a költővel. Ennek az 50%-nak kétharmada ismét a falvakra esik, ami a falu rendkívül szomorú közegészségügyi állapotát bizonyítja. A kedves kis magyar falu akácfavirágos uccáival nagyon szomorú képet mutat, ha annak temetőjére esik tekintetünk. Minden második fejfa gyermekhalálról beszél. A mi lassú, de biztos elvérzésünket bizonyítják ezek a kis fakeresztek. A mi nemzeti és ősi erőnk teljes pusztulását jelenti ez, amit ha meg nem állítunk, bármely külpolitikai fordulat következzék is be javunkra, megsemmisülés felé visz az utunk. De nemcsak gyermekek halnak tömegszámra, hanem nemzeti életenergiánk örök kútforrása, a falu népe, dacára egészséges foglalkozásának, dacára annak az egészséges miliőnek, ahol életét tölti, mind jobban és jobban áldozatául esik különféle kői-oknak. Ma már ott vagyunk, Kőgy a különféle tömegbetegségek, igy különösen a tuberkulózis, épen olyan gyakran lép fel a falvakban, mint a városokban, amelyek pedig sokkal roszszabb közegészségügyi viszonyokkal, környezettel rendelkeznek. De amíg a városban és a nagyobb ipari centrumokban az erős profilaxis és egyre tökéletesbedő munkásvédelem melleit a halálozások száma csökkenőben van, addig faluhelyeken, ahol a nép nincs a fertőző betegségek terjedéséről, azok. veszedelmes voltáról kioktatva, ott kérlelhetetlenül arat a halál kaszája. Ennek okát elsősorban a falusi közegészségügyi szolgálat hiányos voltában találom. A megyei, járási és a körorvosi rendszer, mint hatósági szerv, mint adminisztratív intézmény, még megfeleL azonban alkalmatlan arra geográfiai fekvésénél fogva is, hogy a falu népével individualiter foglalkozni tudjon. A falu népe, még felnőttek megbetegedése esetén is. ritkán hív orvost, annál kevésbé csecsemőknél. A falu népében nincs meg az intelligencia, nincs a közegészségügy iránti érzék kifejlődve, de ha ki volna is fejlődve, akkor sem volna módjában orvost hivatni, mert hiszen sokszor 30—35 kilométeres körzetben találni egy orvost, amely távolságot megnehezítik a rossz utak. ezenkívül a rossz gazdasági viszonyok. Akinek nincs fogata, mére_gdrága pénzen kaphat csak fuvarost akár a beteg szállítására, akár az orvosnak házhoz hozatalához. Nem csoda tehát, ha a falu népe ilyen rettenetes módon pusztul. Óriási aránytalanság mutatkozik az orvosok eloszlásánál. Amig falusi helyeken 15—20.000 lakosira jut egy orvos, addig a sűrűbben lakott évi február hó 18-án, szerdán. 75 városban 800—1000-re, mig Budapesten, ahol több mint 2000 orvos tartózkodik, már 250—300 emberre esik egy orvos. A falu népe nem tudja kellőkép megbe^ csülni az egészségét. Nem érzi és nem tudja, hogy az egészség a legnagyobb kincs. Hiába vannak nekünk jó törvényeink az egészség védelméről, a ragályos betegségek elleni védekezésről, a gyermek- és csecsemő védelemről, az anyavédelemről, ha nincsenek szaktényezőiuk, akik ezekben a törvényekben lefektetett bölcs intézkedéseknek életet adnának és ezeket az elveket hangoztatnák, megvalósítanák és a nép közé vinnék, hogy ezek felhasználásával egy erősebb, egészségesebb és minden viharral küzdeni tudó Magyarországot lehessen felépiteui. Igaz, azt mondják, hogy erre a mai viszonyok között nincs fedezet, mert ennek lehetőségétől megfosztott bennünket Trianon. A trianoni szerződés ig*az, hogy megfosztott bennünket ettől, mert a vesztett háború után talán még igy is meg tudtuk volna ezeket a feladatokat valósítani. Én azonban nem is ugy képzelem el ezt, hogy a falusi helyeken valami magasabb közegészségügyi intézményeket építsünk ki. Az én nézetem szerint a magyar népet és Magyarországot az az államférfiú menti meg ma, aki a közegészségügyi szolgálatot átszervezi és aki módot talál arra, hpgy falusi helyek is elég orvossal legyenek ellátva. Határozati javaslatot nem kívánok tenni, csak a népjóléti minister ur őexcelleneiájának becses figyelmébe ajánlom azt a gondolatomat, nem lehetne-e törvényhozásilag olyan intézkedést találni, amely szerint törvényhatósági, városi és állami kórházakban, általában állami, törvényhatósági es városi szolgálatban csak olyan orvos nyerjen alkalmazást, aki legalább két eszr tendőt falusi helyen töltött. Ezzel elérnénk, hogy az orvosok egy része kimenne falura, megszokva és megszeretve a falusi életet, kint maradna. Megismerné a falusi élet viszonyait s tapasztalatait későbbi pályáján is fel tudná használni. Ezzel egyúttal az orvostultermelésen is segítenénk, amitől egyesek úgyis nagyon félnek. És itt szeretnék válaszolni azoknak, akik az egyetemeket sokalják, akik az orvosi túltermeléstől félnek. Nézetem szerint még nagyon sokáig fog tartani, amig Magyarországon orvossal kellően el leszünk látva, hiszen a népjóléti minister urnák épen a minap olvastam egy újságban egy nyilatkozatát, melyben arról panaszkodik, hogy az elmekórtani szakra kevés orvos jelentkezik, pedig ösztöndíjas helyek állanak rendelkezésre. Ugyancsak Itt kell megemlékeznem hálával a népjóléti minister urnák azon intézkedéséről, amely szerint üajlandó olyan hadviselt, de még dinlomát nem szerzett orvosokat, akik épen katonáskodásuk miatt, nem voltak képesek orvosi diplomájukat megszerezni, különféle állami és városi kórházakban, állami intézményeknél télies ellátás mellett alkalmazni és igy egyrészt az orvosok segitségére lenne, másrészt tanulmányaikat ezek is el tudnák végezni. De az egyetemek ellen felJ hozott érvek azért sem helyt állók, mert hiszen az egyetemek nemcsak az orvosképzést, nem csak az orvostermelést szolgálják, hanem az egyetemek egyszersmind közegészségügyi központok azon a vidéken, ahol el vannak helyezve és ott közegészségügyi szempontból, fontos szerepet játszanak. Különösen fontos ez ma, amikor az orvos nincs abban a helyzetben, hogy drága folyóiratokat vásárolhasson, hogy az orvosi szakirodalom drága műveit megvehesse.