Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-378

A nemzetgyűlés 378. ülése 1925, ségügy legilletékesebb fóruma, a népjóléti minister ur is hallatni fogja szavát és a közegészségügyiek ezt a szándékolt visszafejlesztését meg fogja akadályozni. A magyar orvosi kar hivatása magaslatán állva, mindig megtett mindent, amit csak megtehetett a közegészségügy érdekében. De azt az öngyilkosságot, hogy ilyesmibe belenyugodjék, nem fogja, megcselekedni, mert csakugyan öngyilkosság lenne az, ha 358 tiszti orvosból majdnem a fele elbocsáttatnék, és amig az állategészségügyet 274 állami állatorvos látja el, addig az egész ország emberi egészségügyét csak 200 tiszti orvos látná el. Nagyon kérem a népjóléti minister urat, hogy ezt illetően adjon valami megnyugtató választ azért, hogy a vidéken műkörő járásorvosok tudják magukat némileg tájékozni, és ez a hír, amely ma is mint Damokles-kard ott függ a fejük felett, bizonyos irányba terelje őket, hogy tudják meg leendő sorsukat, ne pedig ilyett bizonytalanságban éljenek és igy legyenek kénytelenek teljesíteni kötelességüket. Mag'yarország közegészségügyét az 1876. évi XIV. tcikk és rengeteg szabályrendelet irányítja. Ez a majdnem félszázaddal ezelőtt készült törvényjavaslat szokatlanul világos, érthető, azt lehet mondani, klasszikusan van megszerkesztve, és hogy mégis elavult, annak az az oka, hogy időközben változtak a viszonyok, változott az orvosi tudomány és ez tette szükségessé bizonyos rendelkezések kiadását- Sajnos, ezeknek a szabályrendeleteknek és egyéb rendeleteknek végrehajtása nem történt meg mindig. Hogy nagyrészük nem lett végrehajtva, e tekintetben csak egy igen fontos ily rendelkezésre utalok, az 1906-ban megjelent 63.107. számú belügyministeri rendeletre, mely épen a szegénységre, a cselédekre, illetőleg a eselédés munkáslakások átalakitására vonatkozott. Pedig ez az a munkásosztály, amely a legnagyobb gondozást igényelné; hiszen nagyon jól tudjuk, hogy a falun, illetőleg a pusztán lakó cselédség azokban a régi tiuusu, ősi pusztai lakásokban van elhelyezve, ahol egy nagy közös konyhából nyílik vagy két nagy hodályszerű terem, amelyben négy-öt család lakik, vagy pedig a legjobb esetben négy kisebb szoba, ahol két-három család lakik. Elgondolható, micsoda zsúfoltság van itt, milyen viszonyok vannak ott, ahol, azt lehet mondani, minden családnak négy-öt-hat gyermeke van, mert hiszen a pusztai cselédség, a gazdasági cselédség a legszaporább fajta. Méltóztassanak elképzelni, milyen itt a helyzet akkor, ha valami betegség adja elő magát. Én magam életemben nem egyszer láttam, hogy egy ilyen nagy teremben, amelyben talán két-három köbméter levegő jut egy lélekre, az egyik családnál szülőnő feküdt a gyermekágyban, a másik családnál egy súlyos beteg feküdt az ágyban, a harmadik, negyedik vagy ötödik családnál egy halott volt kiterítve. Méltóztassanak elképzelni, milyenek itt a közegészségügyi állapotok, hogy csodálható-e az, ha. különösen itt, olyan nagymértékű a gyermekhalandóság. Mert tény az, hogy a legszaporább a pusztai cselédség de tény az is, hogy ott pusztul cl a legtöbb gyermek is. A családfő egészséges ugyan, de azért ennek nem az az oka, mint a minap is hallottam, hogy ezek mind egyszerű ételekkel élő emberek, főleg nyers anyagokkal élő emberek, akik sok vitamint esznek, hanem az, hogy mihelyt a cseléd munkaképtelen, elaggottá válik, vagy betegeskedik, ki lesz cserélve és új, friss erő lesz helyébe alkalmazva. Ez szerintem olyan lényeges dolog, hogy a évi február hó 18-án, szerdán. 67 már 1906-ban kiadott rendeletet végre kell hajtani, mert ezáltal épen a legszegényebb osztályon, fogunk segíteni. De segíteni fogunk más osztályon is, ha a kormány elrendeli, mondjuk, az év folyamán ennek a rendeletnek a végrehajtását, az által, hogy munkaalkalmabat nyújtunk a vidéki iparosoknak. Épen ezért erre nézve a következő határozati javaslatot vagyok bátor benyújtani (olvassa): „Utasítsa a nemzetgyűlés a népjóléti és munkaügyi minister urat, hogy a gazdasági munkás- és cselédlakások átalakitására vonatkozó 1906. évi 63.107. számú belügyministeri rendeletet az év folyamán hajtsa végre." Kétségtelen az is, hogy az 1876:XIV. tcikknek ilyen elöregedése következtében szükséges annak revíziója, és vele együtt a közigazgatás államositása. Mert ezt a fontos ügyet továbbra is toldozni-foldozni szerintem nem lehet. Kétségtelennek tartom, hogy egyszerre nagy lendülettel vinné ez előre az egészségügyet és megoldaná az egyéb örvös' kérdéseket is, vagyis azoknak az orvosoknak sérelmeit, akik ezidőszerint közszolgálatban vannak. Az állatorvosi szolgálatot már régen államosították és ez az államosítás egyszerre nagy lépéssel vitte előre az állategészségügyet. Talán méltányos lenne most már az is, hogy az ország hozza meg az; emberek javára is azt az áldozatot, amelyet meghozott az állatok kedvéért. Lássuk be végre, hogy az igazi fajvédelem nem abban áll. hogy beverjük egymás fejét (Kiss Menyhért: Nem is mondjuk!), hanem szociális intézkedésekből, amelyekkel megmenthetjük a nemzetnek azokat, akik ma meghalnak, akiket egy kis gondoskodással meg lehetett volna menteni az életnek és a magyar jövőnek. Addig is azonban, amig ez, reményiem rövid időn belül, be fog következni, méltóztassék megengedni a t. Nemzetgyűlésnek, hogy bizonyos eshetőségekre figyelmeztessem a t. népjóléti minister urat, bizonyos intézkedések megtételére kérjem, amelyek jóakarattal és kellő szigorral már most is keresztülvihetők lennének az állam minden különösebb megterhelése nélkül és javára válnának közegészségügyünknek. Nem vagyok annak híve, hogy sokat követeljünk, mert hiszen a mai nehéz pénzügyi viszonyok között ez nem is volna opportunus dolog, de lépésről lépésre előrehaladni és minden lehetőt megtenni viszont kötelességünk. Téves felfogás az, amely a közvéleményt is uralja, hogy a közegészségügy javításának legfontosabb tényezője a kórház. (Barla-Szabó József: Úgy van!) Nem tartom egészen, hogy ez a legfontosabb tényező, hogy tudniillik a kórházak és a férőhelyek szaporításával az egész közegészségügyi kérdést meg tudjuk oldani. Nekünk nem arra kell törekedni, hogy mentől több beteget tudjunk elhelyezni kórházban, hanem arra, hogy — ami már minden müveit államban megvan —- a betegségeket meg tudjuk előzni, vagyis nekünk nem a kórházak és férőhelyek szaporítására kell törekedni, hanem a megelőzésre, a profilaxisra. Ha ép, egészséges, edzett és ellenálló generációt tudunk termelni, ha felvilágosítással, oktatással és társadalmi propagandával rá tudjuk nevelni népünket arra. hogy a betegségek ellen hogyan védekezzék, ha ki tudjuk irtani a magzatelhajtást, az egykét, a kuruzslást, ha meg tudjuk akadályozni és csirájában el tudjuk fojtani a fertőző betegségeket — aminthogy elfojthatjuk —, akkor sokkal kevesebb ember jut kórházba vagy elmegyógyintézetbe és igy aütomatiee fog csökkenni azok száma, akik ma a