Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-377

A nemzetgyűlés 377. ülése 1925. évi fefouár hó 17-én, kedden. 39 vjelni, vagy amint ők nekem szokták mondani, nem tudnak beleharapni. De viszont a nagybirtok lecsökkentette, le kellett csökkentenie a munkaalkalmakat. A nagybirtok arra törekszik, hogy a maga csökkentett gazdasági üzeme mellett is kihozza a maga hasznát a birtokból, a béresekkel fokozott munkát végeztetve. Egy külön kérdés a munkanélküliség terén a szellemi munkások helyzete. Ezek az államnál még csak kapnak valamelyes nyugdíjat és a magánalkalmazottakhoz képest tisztességes végkielégítést. A bankoknál azonban a legridegebb helyzettel találkozunk a létszámcsökkentés terén. (Bartos János: Pedig ott van a vagyon!) Érthetetlen, hogy okos, belátó emberek nem tudják felfogni, hogy ebben a csonka országban, amelyben ilyen nyomorúságos helyzet szakadt ránk, nem lehet kibolygatni egyeseket olyan foglalkozásból, olyan munkakörből, amelynek ellátására egész életükre berendezkedtek. Rövid levél, amely a felmondás hirét hozza és pár korona: ezzel el van intézve, (Ugy van! a balközépen.) A bankoknál azonban az életstandard a magasabb állásoknál, főképen az igazgató uraknál egyáltalában nem mérséklődött (Erdélyi Aladár: Azért kell megreformálni a részvénytörvényt! Itt az ideje nagyon! — Petrovácz Gyula: A 13-ik óra!), sőt azt mondhatnám, hogy javult, hogy még nagyobb igényeket támasztanak. A bankoknál a magasabb állásban levők közül senkit sem tesznek B-listára. De ebbe nem kívánok beleavatkozni, annyira a magánélet terére tartozik. (Erdélyi Aladár: Csak halljuk! Halljuk! A részvényesek szempontjából ez nem tartozik a magánéletre!) Pedig kellene, hogy az igazgató urak belássák, hogy nekik is meg kell érezniök ennek az országnak a nyomorúságát legalább abban a tekintetben, hogy igényeiket minden irányban mérsékeljék. (Petrovácz Gyula: Próbáljanak egy hétig nyugdíjasok lenni! — Bartos János: Vagy B-listások!) Ha bizonyos százalékig mérsékelnék a maguk igényeit a javadalom tekintetében, igen sok B-listás tisztviselőn segíthetnének ezzel. Igen t. Nemzetgyűlés! Néhány megjegyzésemet, amelyeket a népjóléti és munkaügyi tárcánál elmondani kívántam, már meg is tettem. Ugy az előadó vir, mint a minister ur külön kiemelte, hogy ennek a tárcának munkaköre még nincs teljesen kiforrva, nincs teljesen kialakulva. Ezt látom én a tárca költségvetési előirányzatából is. (Erdélyi Aladár: A tárca megvan, csak üres, nincs benne pénz!) Ha tekintem a központi igazgatást, megállapítom, hogy a népjóléti és a munkaügyi tárca központi igazgatásánál ezjidőszerint 604 alkalmazott van, akik közül 336 napidíjas. Ez a számarány, amely a rendszeresített állásban lévő tisztviselők és a napidíjasok között van, mutatja, hogy a tárca központi igazgatásának státus viszonyai is milyen rendezetlenek. A minister ur, aki olyan mélységes szociális érzékkel bir, a központi igazgatás státusviszonyainak rendezésénél valóságos missziót teljesíthet. Ez a 336 díjnok, aki még éhbért sem kap, akiknek szolgálati viszonya egyik napról a másikra függőben van tartva, miképen végezheti a kötelességét? Én már többször felszólaltam a díjnoki intézmény ellen. Most is szorgalmazom és nem fogok megszűnni szorgalmazni, hogy ezt a barbár intézményt törölje el a magyar állam. Vagy van szükség alkalmazottakra, vagy nincs. De, hogy ugy fejezzem, ki magam, nincs is rajtuk haszna az államnak, mert ennek a külön díjnoki intézménynek az adminisztrálása annyi pénzbe kerül, mintha valóságos, illetőleg rendszeresített kezelői állásokra neveznék ki az illetőket. Sehol a világon nem ismerik ezt az intézményt, csak nálunk. Ezt nem hoztuk Angliából, nem hoztuk Ausztriából, hanem ezt Oroszországból hoztuk. Épen azért szégyenfoltja az államnak, hogy ezt a díjnoki intézményt most a létszámcsökkentés folyamán még kiszélesítik. Az egyszerűsítéseknek is nagy rovására van a díjnoki intézmény. Annyi alakiság, anynyi formaság van egy-egy ministeri központi igazgatásnál, hogy a díjnok minden munkaerejét ezeknek a formalitási követelményeknek a teljesítésére kénytelen fordítani. A népjóléti és munkaügyi tárcánál is sürgetem a legmeszszebbmenő gyökeres egyszerűsítést. Több mondanivalóm nincs is. (Halljuk! Halljak! jobbfelöl.) A tárcával, a minister úrral és a minister ur költségvetési előirányzatával szemben állásfoglalásom természetesen nem lehet más, mint az, hogy a költségvetési előirányzatot még az általános tárgyalás alapjául sem fogadhatom el, mert a minister ur egy olyan kormánynak tagja, amely iránt én bizalommal nem viseltetem. (Erdélyi Aladár: Nem a kormánynak szavazza meg, hanem az államnak!) Elnök: Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző: Bartos János! Bartos János: T. Isemzetgyülés! Ha .a kormány és különösen az igen t. népjóléti és munkaügyi minister ur személye iránt bizalommal nem viseltetném, akkor ugy az előadó ur, mint a minister ur nagyhatású beszéde ellenére azt kellene kijelentenem, amit Strausz igen t. képviselő ur is kijelentett, hogy ezt a költségvetést nem fogadom el. Ennek egyszerű oka és magyarázata az, hogy a népjóléti és munkaügyi tárca olyan szegényesen van dotálva (Igaz! Ugy van!), hogy ugy látszik, egyes kiváltságokat élvező tárcákkal szemben egyenesen a mostohagyermek szerepét tölti be. Pedig ez a tárca van olyan fontos, hogy több figyelmet és nagyobb költségvetési hozzájárulást érdemelne. Nem akarok most hosszasabban foglalkozni e tárca egyes főbb osztályaival, hanem csak néhány részletre akarok kitérni s elsősorban a közegészségügyre, különösen a falu szempontjából. Egyike a legszomorúbb jelenségeknek az, hogy csonka Magyarország közegészségügyi és népesedéspolitikai viszonyai nem mutatnak fel olyan kedvező képet, amely a nemzet erejének regenerálására bármi reménységet is nyújtana. Jóllehet az Országos Statisztikai Hivatal igazgatójának, Kovács Alajosnak Öszr szeállitása szerint a háború óta elmúlt 5 esztendő alatt 190.000 házassággal többet kötöttek, a születések száma mégis folytonosan «ipad. Mig a háború előtt csonka Magyarország területén minden 1000 lakosra 35 élve született esett, azóta ez az arány, sajnos, folyton csökken, 1920-ban már csak 31 volt, 1923-ban 29 és 1924-ben már csak 27. A halálozások száma valamivel csökkent ugyan, mert mig a háború előtt 23 százalék volt, majd 21-re csökkent, később 19-re, de most, sajnos, ismét növekszik és a múlt évben ismét elérte a 21-et. A halálozások számának csökkenése egymagábanvéve még-sem örvendetes - jelenség azért, mert csak azt jelenti, hogy a gyermekek korosztályainak száma az összlakossághoz viszonyított arányban apadt. A csecsemőhalandóság igy is óriási. Minden ötödik gyermek meghal csonka