Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-382

À nemzetgyűlés 382. ülése Ï925.évi február hó 26-án, csütörtökön, 267 ségtelen, hogy az állami cukorrészesedés óriási összeget tesz ki, amely indirekte a termelést sújtja... (Bud János pénzügyminister: Azt a fogyasztó fizeti!) Tökéletesen mindegy, mélyen t. minister ur, hogy ki fizeti, a cukorár alakulására kétségtelenül befolyása van és kétségtelenül maga után yotnija az államnak azt a kötelezettségiét, hogy amikor a gyárosok ós a termelők nem tudnak megegyezni és amikor a szerződésbe is, amelyet egymás között Írásban kötöttek, be van véve, hogy végső esetben mindkét fél elfogadja magára nézve legfőbb biróul az államot, amikor tehát az államhatalom^ quasi mint választott bíróság működhetik az érdekeltek közakaratából: akkor méltóztassék t. minister ur közbelépni, és méltóztassék ezt a választott birói tisztet akként teljesíteni, hogy Magyarország cukoirrépaternielése biztosittassék, mert nemcsak a gyárosnak érdeke, hanem a mezőgazdának is érdeke, Nemcsak a talajjavítás és az állattartás, a takarmányozás szempontjából, de főként a munkáskérdés szempontjából sem közömbös, hogy ebben az országban a cukorrépatermelés megmarad-e azon a nívóim, amelyen volt, vagy pedig az is redukálódik, mint a dohánytermelés, a harmadára vagy felére. T. Nemzetgyűlés! Pénzügyi politikánk kritikájánál ki kell még térnem a drágaság kérdésére. Mint ahogy minden egyes felszólalásomban mindig* hangoztattam, ugy kötelességemnek tartom most is és ezentúl is újból mindig hangsúlyozni, hogy egy nyomorban levő országot semmi körülmények között sem szabad arra kényszeríteni, hogy a mindennapi közszükségleti cikkeket drágábban szerezze be, mint a körülötte levő többi országok, vagyis hogy a világparitásnál magasabb árakat legyen kénytelen fizetni a cipőért, a ruházatért és olyan élelmiszerekért, amelyek a mindennapi élelmezéshez szükségesek. Hangsúlyoztam eddig" is és hangsúlyozom most is, hogy agrárius létemre követelem a kormányzattól, hogy ha valamelyik mezőgazdasági termény ára a világparitáson felülemelkedik, abban a pillanatban méltóztassék a sorompókat kinyitni és méltóztassék a külföldi árut beereszteni, mert nem ismerem el annak a jogosultságát, hogy a magyar gazda drág*ábban termeljen és az általa termelt élelmiszereket drágábban árusítsa, mint a szomszédos államok a magukéit. (Ugy van! Ugy van! half elöl.) De ugyanezt követelem az összes közszükségleti cikkeknél. Egy nyomorgó országot, a nyomorgók millióit meni lehet arra ítélni, hogy azoknak szenvedése árán 200—300 nagygyáros milliárdokat szerezzen. Pedig a helyzet ma Magyarországon ez. Akár vasiparunkat, akár bőriparunkat, akár textiliparunkat, vagy egyéb iparágainkat nézzük, azt látjuk, hogy a felemelt vámtételek, a nagy vámvédelem ellenére, amelyben részesülnek, a közszükségleti cikkeket nem képesek vagy nem akarják előállítani azért az árért, mint sokkal jobb minőségben előállitják azokat a szomszéd államok. Amikor arról van szó, hogy az ipari protekcionizmust annyira vigyük, hogy egy ország megélhetését tesszük ezáltal problematikussá, akkor minden embernek, aki nem egyéni, vagy nem osztály- vagy nem foglalkozási érdekeket képvisel, hanem aki előtt egyetlen célként az ország* egyetemes boldogulása lebeg, vétót kell ez ellen emelnie. Újból is hangsúlyozom, hogy ezzel nem azt akarom mondani, mintha nem kellene Magyarországon az ipart fejleszteni. Igenis, szükség van Magyarországon iparfejlesztésre, mert lehetetlen az, hogy ez a múltban rosszindulatúlag elhanyagolt ország ezentúl is minden tekintetben, még az életszükségleti cikkek tekintetében is, rá legyen szorulva a külföldi, tőlünk független államok ipari termelésére. De eltekintve a dolog gazdasági részétől, hogy t. i. ebben az esetben a külföldi munkás is a mi pénzünkön él, a dolog politikai vonatkozásai is annyira fontosak, hoj>T minden országnak arra kell törekednie, hogy magát lehetőleg függetlenítse a külföldi államoktól. Ezt a munkát azonban nem most és nem is három-négy év alatt kell megcsinálni, nem akkor, amikor ez az ország közgazdaságilag sinylődik, amikor itt mindenki koldus, amikor a mindennapi megélhetés a legrettenetesebb gondokat okozza, amikor a tiltó vámok stb. az életet mesterségesen nehezítik s a legegyszerűbb ruházaü és egyéb cikkeket is úgyszólván elérhetetlenné teszik. Arra kérem a mélyen t. kormányt, hogy hagyjon fel azzal a vámpolitikával, amelyet eddig folytatott és amelyről annakidején önmaga is azt hirdette, hogy ezek a magas vámtételek nem fognak fenmaradni, hanem csak tárgyalási alapul szolgainak az ezután megkötendő külföldi szerződéseknél, hogy legyen miből e szerződések megkötésénél eng*edni. Ezek a vámtételek január 1-je óta életben vannak, már február a végét járja és még egyetlen külföldi szerződés sincs megkötve, még egyetlen vámtétel sincs lejjebb szállítva, sőt bizonyos vonatkozásokban a textiláruk egy egész sorozatánál épen a napokban emelték az eddigi vámtételeket nem tudom hány szorosukra. Én ezt abszolúte lehetetlennek tartom. Anélkül, hogy demagóg húrokat kívánnék pengetni — mert a demagógia annyira távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől: ha valaki utál minden demagógiát, én szivből-lélekből utálattal fordulok el attól — egyet koncedálnom kell. Milliók szenvedése árán nem lehet milliárdos vagyonokat felhalmozni. Ezt én a mélyen t. Nemzetgyűlésnek és a mélyen t. kormánynak becses figyelmébe ajánlva, a költségvetést egyébként elfogadom. (Éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök: T. Nemzetgyűlés! Nem hagyhatom szó nélkül azt a tényt, hogy a képviselő ur ellene iratkozott fel a javaslatnak s végeredményben mégis elfogadta. Kénytelen vagyok ezt szóvá tenni a házszabályok 202. §-a értelmében, amely szerint a képviselő urak a javaslat ellen vagy mellette iratkoznak fel, a felhívás sorrendje pedig az, hogy felváltva az ellene és mellette feliratkozott képviselők szólittatnak fel. Ennek következtében a sorrend megzavarására vezet az . . . (Zaj balfelől. — Meskó Zoltán: Beszéd közben megszerette a pénzűgyministert!) Csendet kérek! Nagyon csodálom' az ellenzéki képviselő urakat, hogy az ellenzék egy fontos szempontját védelmébe vevő elnök szavába bele méltóztatnak vágni, amire egyébként semmi körülmények között sincs joguk a képviselőknek. Rendes körülmények között ez a szavaim elején említett eljárás csak a sorrend megzavarására vezet, ami szintén sérti a tanácskozási rendet, ezt az esetet azonban különösen azért kellett szóvá tennem, mert a házszabályok rendelkezése értelmében klotür van érvényben, amely szerint a mai napon a vitát be kell fejezni, minek következtében, abban az esetben, ha a képviselő ur a sorrendet megzavarja, egyes képviselőtársait is elzárja szólás joguktól. Meg akarom állapítani, hogy ebben az esetben ez csupán figyelmeztetés a képviselő űr számára és általában a képviselő urak számára.