Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.
Ülésnapok - 1922-382
266 r 'À nemzetgyűlés $82. ülése 1925. évi február hó 26-án, csütörtökön. hogy ő egy elmoadithatatlan állami alkalmazott. De ettől eltekintve, még egy másik óriási hátránya van minden állami üzemnek, még pedig az, hogy annak az állami üzemnek a jótéteményeiből az összes többi állami alkalmazottak is részesülni kivannak. Ami pl. az állami mezőgazdasági birtokokat illeti, a habomban élő példáját láttuk annak, hogy hány száz darab hizott sertést, gyümölcsöt vittek az állami birtokokról a foldmivelésügyi ministeriumba a tisztviselők között leendő szétosztás végett. Ha az államvasutakat nézzük, azt látjuk, hogy még az utolsó állami alkalmazott is szabadjegyért töri magát. Bármilyen állami üzemről is legyen szó, annak természetrajzával jár vele az, hogy az összes állami alkalmazottak az állami üzemben otthon érezvén magukat, az államnak egy „üzlete" ntán — mert „üzlete" kellene, hogy legyen — maguknak előnyöket követelnek. Éttől mind megszabadíthatja magát az állam abban a pillanatban, amikor az üzemeket kezéből kiadja. Nem mondom azt, hogy örök időre, véglegesen. Méltóztassék őket bérbeadni! Megszabadulunk, ha egyébtől nem, a deficittől, amelyet okoznak. De állítom azt, hogy a deficit megszűnésén kivül direkt haszonhoz fog jutni az állam és ami ennél is sokkal nagyobb jelentőségű, megszabadul az igen t, kormány az állami alkalmazottak igen jelentékeny kontingensétől, és épen attól a részétől, amely a legkellemetlenebb. Szólnom kell még, bár az idő fogytán van... (Egy hang bal felől: Hiszen ráérünk!) A házszabály nem ér rá: egy óránál többet nem enged. (Derültség. — Szabó József: Meggyúl a zöld lámpa!) Szólanom kell még a termelés előmozdításának azokról az eszközeiről, amelyeket én, a magam gyakorlati gazda eszével már igen sokszor meg is emiitettem, amelyeknek behozatala igazán csak a jóakarattól függ, amihez nem kell egyéb, mint gyakorlati munkaérzék, amelyet azonban — sajnálattal vagyok kénytelen konstatálni — a kormány eddigi működésében meglehetősen nélkülöztünk. Nem birom megérteni azt, micsoda böleseség^ van abban, ha egy állam a saját polgárainak termelését a lehetőségig megnehezíti; micsoda böleseség van abban, hogy a nyersolajra, petróleumra, benzinre, és ezáltal azokra, amik ezekből készülnek, pld. a kenőolajok, amelyek nélkülözhetetlen termelő eszközei nemcsak a mezőgazdaságnak, de az ipari termelésnek is az egész vonalon, sőt közülük az egyik, a petróleum, világítóeszköz lévén, a legutolsó parasztháznál is közszükségleti cikk, hogy ezekre a cikkekre óriási vámokat és óriási kincstári illetékeket vetnék ki, amivel a termelést drágítják nehezítik, az állam polgárainak megélhetését nehezebbé teszik. Ezt én a magam véges eszével megérteni nem tudom, mert ha nekünk védeni való petróleumforrásunk volna, megéretném, hogy a magyar állam ezt a kincsét meg akarná védeni. De amikor nincs, amikor ezeket az anyagokat feltétlenül a külföldről kell behoznunk, ami a külfölddel szemben már magában tehertételt jelent a mi termelőinkre nézve, hogy akkor az állam ezt a tehertételt meghatványozza azzal, hogy behozatali illetékkel, vámmal, mindenféle egyéb adókkal és illetékekkel, fogyasztási adókkal stb. sújtsa ezeket a cikkeket, ezt én részemről okos, józan gazdasági politikának elismerni nem tudom. De nemcsak ezekkel vagyunk így. (Halljuk! Halljuk!) így vagyunk a vas-, bores textilárukkal is. így vagyunk egy csomó olyan cikkel, amelyek ebben az országiban a termelés nélkülözhetetlen eszközei és amelyekkel szemben a leglehetetlenebb finánefelfogás érvényesül ezeknek ugy a megvámoltatása, mint a megadóztatása tekintetében. Abban & percben, amikor a termelési eszközöknek ezeket a drágító tételeit egy más gazdasági politika enyhíteni fogja, a termelés abban a percben olcsóbbodik, a termelés lehetősége no, az illető osztályok vagyonosodási és adófizető képessége magától értetődően emelkedni fog. Ugyanennél a kérdésnél, a termelés előmozdítása kérdésénél kell szólnom a különféle hatósági, bürokratikus vexaturákról. Erre már igen sok gyakorlati példával mutattam rá. Higyje el az igen t. minister ur, hogy a legdeprimálóbb ós a termelést legjobban hátráltató momentum az egész világon, ha a termelés vitelébe mindenféle hatósági közegek beledughatják az orrukat, ilyen és amolyan címeken és egyebet nem tesznek, mint birságról-birságra, hatóságról-hatóságra hurcolják a nyomorult termelőt, aki tulajdonképen csak megélhetéséért küzd és azért dolgozik, hogy az államnak a megfelelő adót leróhássa. Méltóztassék ezt a finánc- és egyéb vexaturát egyszer már megszüntetni, méltóztassék azt a haszonrészesedést, mely ezeknek a vexaturáknak alapja, s melyet ezek az állami közegek jutalékul élveznek, megszüntetni, mert ameddig ez a yexatura fennáll, addig nyugodt, békés termelés el nem képzelhető, eltekintve attól a társadalmi és politikai atmoszférától, amelyet ezek a vexaturák teremtenek meg. És amikor a tőlünk nem nagyon messze levő Szovjetoroszországot tekintjük, azt látjuk, hogy az ma már nem az ipari munkásságra támaszkodik, hiszen ők maguk beismerik, hogy az egy parasztköztársaság, amely mindent elkövet arra nézve, hogy a cári zsarnokság alatt annak idején elnyomott nép jól érezze magát és ugyanakkor mi Magyarországon vexaturákkal teli tett közigazgatási és fináncpolitikát folytatunk, ezekkel magrink készítjük elő a talajt minden néven nevezendő bolsevista agitáció sikere javára. Szólanom kell röviden a termelés előmozdításának kérdésénél a cukorgyárak és a cukorrépatermelők viszonyáról is. Nem akarok a kérdésre részletesen kiterjeszkedni, hiszen mindenki tudja, miről van szó. A helyzet röviden csak az, hogy a cukorgyárosok minden esztendőben — magyarul mondva — becsapták a magyar répatermelőt. Olyan szerződéseket kötöttek velük, amelyek a levegőben lógtak, amelyek ugy szólottak, hogy akkor, amikor kiegyezünk, majd ahogyan kiegyezünk, aszerint fogjuk a répa árát kifizetni. Előlegeket adtak, de az elszámolás, ugy tudom, igen sok gazdaságban még ma sem történt meg, mert hogy egyebet ne említsek, a t. cukorgyárosok a legvégső esetben nem jelennek meg az egyezkedési tárgyaláson és igy hiúsítják meg az egyezkedési lehetőséget. Én sohasem voltam az az ember, aki elvként hirdettem volna, hogy az állam minél ini kább beleavatkozzék a magánosok jogviszonyaiba, sőt ellenkezőleg azt vallottam mindig, hogy minél távolabb tartsa magát az állam ezektől a kérdésektől, annál jobb, mert én azt tartom a legjobbnak, hogy az ilyen dolgokat mindig az érdekeltekre magukra kell bizni. A cukornál azonban mégis van valami kis különbség, mert a cukorgyárosok azzal is allegálnak, hogy az Ő répaár-fizetési képessegük részben attól függ, hogy az állam micsodái közterhekkel sújtja a cukortermelést, és mivel két-
