Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-381

238 A nemzetgyűlés 381. ölése 1925. a tisztünk; ezt a hiányt altisztekkel kell póiulmmk és pedig a magasabbrangu 'altisztekkel elsősorban. így a háború előtt nem voltak tiszthelyettesek a mai értelemben, akiknek száma most 435. Nem voltak főtörzsőrmesterek sem, akiknek száma 287. Ellenben voltak törzsőrmesterek, számuk 397 volt, most pedig 186. Az eltolódás tehát lényegében ott van, hogy magasabb altiszti állásokat kellett kreálnunk azért, mert kevesebb a tisztünk. Há azt kutatom, honnét jöhetett az a vád éá felfogás, hogy túlsók ina a tiszt a legénység arányszámához képest, két jelenségre tudok rámutatni. Egyik az, hogy Trianon szerint tisztikarunk legnagyobb részét kötelesek voltunk mingyárt elbocsátani. A tisztek a trianoni törvény értelmében átmeneti viszonyba, majd nyugdíjba mentek. Természetes, hogy ezeket a nyugdíjbament tiszteket alkalmaztuk a közigazgatási szakokban, inert hiszen ezek értettek a dologhoz legjobban. Ezeket el is kellett valahol helyeznünk, úgyhogy ennek következtében meglehetősen nagy a száma azon nyugdíjas tiszteknek, akik a superplus kifizetése ellenében továbbra is szolgálatot teljesítenek az állam részére a közigazgatási ágazatokban. Természetszerű, hogy ezeknek az uraknak nagy része egyenruhában jár, mert hiszen nem tudnak ma polgári ruhát szerezni minden alkalomra; egyenruhájuk volt nekik és egyenruhaviselés i joguk megvan a nyugállományú tisz- j teknek, tehát az egyenruhában járásnak ezt a jogát tőlük senki el nem veheti. A másik jelenség pedig az, hogy amig azelőtt Ausztriában az u. n. pensionopolisok, Bécs és | Grác, Magyarországon pedig Pozsony és némileg Szombathely voltak, most a csonka országnak, de a Nagy-Magyarországnak, sőt Ausztriának is bizonyos mértékig pensionopolisa Budapest. Az összeomlás után, aki tehette, aki magyar állampolgár volt születésénél fogva, a magyar kormányhoz jött nyugdíjat kérni« Részint próbált a magyar államnál tovább is j aktive szolgálni, mert ez volt az egyetlen állam, amely átvette a régi tisztviselőket. Természetszerű, hogy akik magyar állampolgárok voltak, azoknak a magyar állam kénytelen volt nyugdíjat adni és az is természetszerű, hogy ezek legnagyobbrészt Budapesten helyezkedtek el. Abból, hogy olyan sok magasrangu tisztet lehet látni Budapest utcáin és Budapest társadalmában, teljesen hamis azt a következtetést levonni, hogy a mai honvédség szervezete olyan, hogy aránylag túlsók a magasrangu tiszt."Ez csakis arra vezethető vissza, hogy a régi nyugdíjasok nagyrésze Budapesten van. akik azelőtt nem voltak itt, részint pedig arra, hogy az ujabb nyugdíjasok, akik más közigaz- j gatási állami ágazatoknál alkalmazva vannak, természetszerűen szintén sokat járnak egyenruhában. A legszükségesebb dologi kiadások fedezhetése szempontjából még egyéb megtakarításokat is kellett, eszközölnünk a személyi kiadásoknál. Minthogy sem a tiszteknek, sem a legénységnek illetményeit leszállítani nem tudtuk — hisz ez úgyis nagyon csekély —, nem maradt egyéb mód hátra, mint a legénység egy tetemes részét mindig hosszabb ideig szabadságolni. Az így megtakarított összegek fordíttatnak azután a legszükségesebb dologi kiadások fedezésére. Azonkívül messzemenő takarékosságot határoztunk el a lovak tartása tekintetében. Itt is csak pár rövid adatot fogok elmondani. Páléin február hé B5-én, szerdán. dának okáért a m. kir. honvédség háború előtti, 1934/15. évi lóállománya 10.291 ló volt, addig a mai honvédség lóállománya 8762. Itt tehát tetemes csökkenést méltóztatnak látni, annak ellenére, hogy a háboruelötti honvédségnél tüzérség még alig volt, azt akkor kezdtük felállítani, vonatcsapat egyáltalán nem volt, de a géppuskás alakulatok is a mainak legfeljebb tizedrészét képezték, tehát csupa olyan uj alakulatot állítottunk fel, amelynek lószükségiete van. Ebből méltóztatnak látni, hogy milyen takarékos a lótartás terén a mai honvédelmi igazgatás. De még eklatánsabb talán ez a. dolog a tisztek lovasitásánál. Amig a háború előtt például egy táborszernagynak hét lova volt, s egy tábornoknak öt lova, addig ma csak két ló jár mindenkinek s két lónál több nem jár egyetlenegy tisztnek se, akármilyen magas rangban legyen is. A tiszti lovasitásnál tehát a csökkentés 30—70% között mozog. Természetszerű, hogy a dologi kiadások, valamint a beruházások ilyen mostoha dotálása mellett igen nagy bajok vannak leginkább a legénység, a tisztek és altisztek elhelyezése körül. Mint méltóztatnak bölcsen tudni, a háború kezdete óta egyetlen laktanya-tulajdonos se tataroztatott. A háború alatt — amig meg lehetett volna tenni —, nem volt érdemes, mert hiszen olyan nagy tömegek fordultak meg a laktanyákban, hogy még az esetben is, ha rendbe hozatott egy-egy laktanya, egy hónap múlva már megint ugy nézett ki, mint azelőtt. az összeomlás után pedig^ a laktanya-tulajdonosnak nem volt már mód.ja a tatarozásra, mert a kincstár csak a régi térítést fizette papírkoronákban, úgyhogy egyáltalában nem volt mit befektetnie az illetőnek. Ennek a következménye ma az. hogy a legtöbb laktanya a legsiralmasabb állapotban van. Ezeknek a helyreállítása és a modern követelményeknek megfelelően lakhatóvá tétele már csak abból a szempontból is elsőrendű követelmény, mert hiszen, lia önként jelentkező toborozott embereket akarunk 12 évig megtartani szolgálatban, akkor ezeknek emberhez illő megélhetési viszonyokat is kell nyújtanunk. (Ugy van! jobbfelől.) Ez azonban olyan nagy összegeket kivan, melyeket sajnos, jelenleg minden takarékosság mellett sem tudunk előteremteni. így pl. hogy megint csak egy számmal illusztráljam a dolgot, a kincstár által helyrehozandó laktanyák félig-meddig karbanhelyezésére 6-5 millió aranykoronára volna szükségünk ; tényleg azonban költségvetésünkbe ezen a címen 1*7 millió aranykorona van beállítva, és csak ennyit költhet ünk rá ebben az évben, úgyhogy, ha nem lenne módunk a következő években ezt a tempót kissé gyorsítani, ez annyit jelentene, hogy sohasem javulna^ ez az állapot, mert tudjuk, hogy az ilyen részleges tatarozás hamarosan tönkre is megy. T. Nemzetgyűlés! A tisztek és altisztek elhelyezési viszonyai is nagyon szomorúak. Itt elsősorban legfőbb ok az általános lakásmizéria, mely egyformán érezhető minden közigazgatási ágban, mégis azonban jobban nehezedik a tisztikarra, mint más tisztviselői karokra, mert a tiszt minduntalan áthelyezésnek van kitéve, ennek következtében nem tarthatja meg azt az állandó egy lakását, amellyel rendelkezett. Itt minden lehetőt elkövetünk, azonban sajnos, meg kell vallanom, hogy a javulás nagyon lassú. Annak következtében — amint az előadó ur is volt már szíves .megemlíteni —, nagyon sok laktanyát átadtunk más állami közigazga-