Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-380

156 'À nemzetgyűlés 3&0. ütése 1Ô25. évi február hó 20-án, pénteken. funkciókat töltenek be mint szervezetek is a magyar nemzet életében. Én örömmel hallottam Kaas Albert báró és Janka Károly igen t. képviselőtársaim ajkáról, protestáns szempontból, a felekezeti béke iránt való komoly és őszinte vágyat. (Helyeslés.) Mi sem tölt el nagyobb örömmel, mint ennek ilyen hazafias szép, világos és férfias kijelentése. Örömmel tölt el annyival is inkább, mert hiszen a katholikus püspöki kar számos tagja megajándékoz barátságával és igy közvetlen érintkezések során ismerem azokat a békés szándékokat, amelyek a katholikus egyház irányadó tényezői részéről feiiforognak. Az pedig közismert, hogy a biboros hercegprimás mennyire tudatában van annak, hogy ő egy felekezetilég megoszlott nemzet főpapja és ő azzal az államférfiúi öntudattal és azokkal az államférfiúi képességekkel vezeti a magyar katholikus egyház hajóját, amely államférfiúi bölcsesség Magyarország hercegprímásait mindig jellemezte. Tökéletesen elhibázott akció lenne, ha a történelmi egyházak egymás ellen akarnának küzdeni. Mert hiszen mit nyerhetnének egymással szemben? A hi veknek leg-jobb esetben százait. És mit veszíthetnének el? Hiveik százezreit a radikalizmussal szemben. (Ugy van! Ugy van!) A radikalizmus olyan front, amelylyel szemben a magyar történelmi egyházak egyesült erővel fordulhatnak a helyett, hogy egymás ellen folytatott harcra fecsérelnék a maguk erejét. A hitetlenség, a radikalizmus frontja az, amely az Istent és a hazát megtámadja, amely mindig szemben fogja találni magával nemcsak a kormányt, hanem — meg vagyok róla győződve — magát a nemzetgyűlést is. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon.) A proletárdiktatúra hosszú tartama nemcsak a cárizmus csődjét jelenti, hanem csődjét jelenti az orosz orthodox egyháznak is. És valóban egy olyan egyházban, amelyben egy Rasputin egyáltalán lehető volt, ahol egy ilyen ember szerephez juthatott, belső igazi erő, krisztusi szellem nem lehetett. Látjuk is ennek eredményét. Ezzel szemben örömmel és büszkeséggel konstatálom, mint Magyarország vallásügyi ministere, hogy a történelmi magyar egyházak papságát erős hazaszeretet és élő hit tölti el és ennek köszönhetjük jórészt azokat a hőstetteket, amelyeket a halállal nem törődve Magyarország fiai a harcmezőkön elkövettek. (Helyeslés a jobboldalon és a középen.) és enmek köszönhetjük azt a lemondásos türelmet, amellyel a magyar nemzet keserű sorsát most is béketűréssel viseli. A papi munkát akarta a kormány megbecsülni akkor, amikor a lelkészek kongruáját 100"%-ig valorizálta. Hozzám többen azt a kérdést intézték, hogyan van az, hogy amíg a fcözalkalmazotta+k illetményeit átlag csak 50%-ig tudtuk valorizálni, addig a lelkészeknél a kongruánál elmentünk 100%-ig? Erre az a válaszom, hogy a kongrua csupán létminimum, a kongrua eredetilleg is ugy állapíttatott meg, hogy csak a minimumot nyújtsa, amiből meg lehet élni, a létminimumot pedig megfelezni nem lehet. Ezenkívül az autonóm egyhá. zak nyugalmazott lelkészei, a lelkészek özvegyei és árvái valóban méltatlan helyzetben vannak és azért a kormány kötelességének ismeri, hogy az autonóm egyházak ilyen nyugdíjintézeteinek is segítségére siessen, és azt hiszem, a budget-ben foglalt összegek segítségével legalább is tűrhető állapotot teremthetünk ezen a téren is. Én azt hiszem, hogy ugy az egyházak, mint a vallásügyi ministeríum becsületbeli kötelességet róttak le ezáltal. Művészeti téren a súlypont két intézménycsoporton van a büdzsében. Az egyik csoport a művelődési tanintézetek csoportja. Ezen a téren valóban szép eredményekre mutathatunk rá. A kultuszbüdzsében művészeti célra szánt összegekből igen tekintélyes rész művészeti tanintézetek dotálására fordittatik. Hogy ez intézetek sikerét jellemezem, legyen szabad a Zeneakadémiára utalnom. Ebből a Zeneakadémiából fakadt jórészben az a virágzó zenei kultúra, amelyét a külföld is elismer. Hiszen egy olyan nemzet, amelynek négy olyan kiváló zenésze van, mint Hubay, Dohnányi, Bartók és Kodály, egy nemzet, amelynek olyan kiváló hegedűvirtuozai vannak, akik az egész világot diadallal járják be, egy nemzet, amelynek olyan zenekara van mint nekünk, komolyan tesz számot az egész világ zenei kultúrájában. A művészeti tanintézeteken kívül a művészeti célokra szánt összegekből nagyobb összeget fordítunk az állami színházakra. (Zaj balfelől.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Gr. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi minister: Amikor a kultusztárcát átvettem, ebben a tekintetben kész programmal jöttem. Meg akartam hívni, sőt meg is hívtam a Nemzeti Színház élére Hevesi Sándort, az Operaház élére pedig Egisto Tangót, akit mint ig'azgatót akartam szerződtetni, akkor azonban Tangóval szemben politikai okokból bizonyos ellenszenv nyilvánult meg, amely nem volt jogos, amit személyesen tudok, mert hiszen ah ban a becsületbiróságban, amely a Tango-féle ügyben határozatot hozott, magam is résztvettem és igy tudom, hogy a vele szemben felhozott vádak alaptalanoknak bizonyultak. Sajnos, akkor csak Hevesi Sándort hozhattam a Nemzeti Színház élére, Tangót azonban nem. Ezen a helyen kötelességem konstatálni, hogy Hevesi Sándor a niai nehéz viszonyok között a reáruházott feladatnak teljes mértékben megfelel. Dacára a rossz gazdasági konjunktúrának, a Nemzeti Színház ma pénzügyileg ott tart, hogy 150 millió koronával többet vett be, mint amekkora összeg kalkuláltatott az idény eddigi szakára. Aki a mostani pénzügyi viszonyokat és a publikum szinházbajáró képességeit ismeri, ezt mindenesetre igen szép eredménynek fogja tartani. Az Operaháznál ellenben bizonyos deficit mutatkozik. Ebben a tekintetben most folytatom a tárgyalásokat. Az I a körülmény, hogy a zenekarral bizonyos nehézségek merültek fel, csak szimptoma, a baj okai mélyebbre nyúlnak. A mi f Operánknak igen jó szólistái, igen jó magánénekesei vannak, az énekkar jó, a zenekar kiváló és Budapesten mégis van annyi zeneértő közönség, hogy egy akkora Operát, mint a mienk nézőközönségg-el állandóan alimentálni tudjon. Azonban bizonyos, hogy a ^pénzérték leromlása mindenesetre lényegesen hozzájárult a látogatottság csökkenéséhez. Két intézkedésre van itt szükség. Az egyik gazdasági, a másik pedig művészeti. Nagyon Üól jelezte egyik közbeszóló 'íképviselőtársam, hogy 12 karmester sok, amikor a bécsi Operának nincs annyi és 85 magánénekes sok, amikor a bécsi Operának szintén nincs annyi. Ezen a téren már régen apasztást követeltem és legyen nyugodt a t. képviselő ur, hogy akaratomnak érvényt is fogok szerezni. (Helyeslés.) Azonban ne méltóztassék azt gondolni, hogy ezenkívül a takarékossági rendszabá-