Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-379

A nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hó 19-én, csütörtökön. 151 tennem, mert ezt tartom a fundamentumnak. Nem beszélhetek kultusztárcáról egy olyan országban, ahol nem látom rendben a mezőgazdasági tárcát. A kultusztárcát abban a tekintetben, hogy tud-e hasznosat produkálni, mindenesetre csak akkor vagyok képes elbirálni, ha annak megvan a fundamentuma. Csak annyit mondok, hogyha a doktort elhívják egy beteghez, az, ha ügyes, elsősorban annak a betegnek a szivét vizsgálja meg. Mert ha az a sziv nem szenved valami nagy betegségben, szervi hibában, s legfeljebb talán itt-ott a szívhangok gyengék egy kicsit, akkor marj az orvos arcán meglátszik a bizalmat keltő mosoly, amely azt mondja a körülötte állóknak, hogy van még mentség, és csak ugy kezdi el a beteg nemesebb szerveit majd végtagjait vizsgálni. Hiszen mi tulajdonképen és itt ez a nemzetgyűlés — ugy képzelem, hogy doktor, és szeretem hinni, okos doktor —• ott állunk egy nagybeteg mellett és ez a nagybeteg csonka Magyarország. Mint okos doktor, elsősorban a szivét vizsgálom meg és ennek a betegnek szive a mezőgazdaság, mert a mezőgazdaság adja nekem kétharmadrészben azokat a jövedelmeket, amelyekből ennek az országnak minden egyéb szerve él. Ezért kezdtem tehát beszédemet a mezőgazdasági kérdéssel. Ezek után rátérek arra, hogy amikor a kultusztárca költségvetését akarom birálni, előbb tudni szeretném, van-e akkora bevételem, amellyel a kultusztárca igényeit kielégíthetem. Ha a kultusztárca költségelőirányzatát nézem, igazán fájó lélekkel kell megállapítanom, hogy ebben bizonyos visszafejlődést látok. Ugy látom, hogy három millió aranykoronáival kevesebb az idén a kultusztárca rendelkezési alapja, mint volt a múlt évben, mert akkor, ha jól emlékszem, 30 millió korona volt, az idén pedig 27 millió korona. Nagyon jól tudom, most kötött marsrutával dolgozunk és jól tudom azt is, hogy a kultusztárca szívesebben dolgoznék ezer milliókkal, de nem jut hozzá. Egyet kívánok röviden megjegyezni. Ha már nem vagyunk képesek a kultusztárcát nagyobb mértékben ellátni, talán mégis módot kellene keresni arra, hogy más tárcák keretében takarítsunk meg bizonyos összeget és vennénk el olyan kiadásokat, amelyek nélkülözhetők. Erre talán azt mondják, hogy nehéz dolog, mert mindenütt szükség van a pénzre. Bocsássanak meg nekem, de rá akarok itt egy kérdésre mutatni nyíltan és őszintén. Magyarország aktiv tisztviselőinek fizetése körülbelül 161 millió aranykoronában van felvéve és ugyanakkor a nyugdíjasok 91 millió aranykoronát kapnak. Azt kérdem én, vájjon a nyugdíjkérdésnek revíziójával nem találnánk-e némi fetdezetet, nem tudnánk-e ott némi megtakarítást csinálni. Merem állítani, hogy nem minden nyugdíjas szorul rá arra az összegre, amit kap. Vagy talán nincs a nyugdíjasok között sok tízezer holdas? Nincs-e közöttük sok olyan, aki öt-tiz esztendeig állami tisztviselő volt, azután ügyvédi irodát nyitott és ma két forrásból él? Ismerek tanítót, postamestert, más alkalmazottat, aki most magánforrásokból él, de mivel öt-tíz évig állami szolgálatban volt, huzza az állami nyugdíjat. Igazán nem vagyok averzióval é* nem vagyok a nyugdíjasoknak ellensége, de szeretném, ha volna azokban akiket illet, akkora gavallérság, hogy ha meg tudnak élni a maguk vagyonából vagy más forrásból, ne vegyék el az államtól azt, amire az államnak más célra volna szüksége. És ha ezen a címen csak 30—40 milliót tudunk megtakarítani, máris hathatósan támogathatnánk a kultusztárca törekvéseit. A kultusztárcánál is három szó szükséges: pénz, pénz és megint pénz. Hiába minden, magyarázat, mert enélkül nem vagyunk képesek megküzdeni azzal az irányzattal, amely ma az osztályharc részéről fenyeget bennünket. Marx óta a társadalom minden rétegében megindult az osztályharc, amely ma már a legtöbb társadalmi rétegben valósággal osztály öntudattá nőtte ki magát. Egyedül csak a földmivesosztályban nem látom én az osztályöntudatot. Pedig ha egyszer Magyarország kétharmadrésze agrikultur állam, akkor egészen bizonyos az, hogy Oroszországot és Bulgáriát kivéve, egyetlen egy európai államban sem oly számottevő tényező a föidmives elem, mint Magyarországon, Ugy érzem, hogy csak vele, általa és rajta keresztül leliet ezt az országot valamiképeu boldogítani. (Ugy van!) De ha ez igaz, akkor másképen kell a íöldmivesosztálynak kultúráját irányítani. Mert engedelmet kérek, mindenkinek csináltak ebben az országban iskolát. Van itt mindenkinek, a hi val álnoknak, a tisztviselőnek, talán még a bankárnak is iskolája, de igazán földmivest képző iskola alig van. Eddig volt gimnáziumunk, reáliskolánk, most már van a kultuszra inister ur bölcseségéből reálgimnáziumunk. Ennek is örülünk. De ez még nem elég. Nagyon sokan vaunak itt, akiknek sem gimnázium, sem reálgimnázium nem kell, hanem földmlyesiskola. Földmivesiskola kellene tehát ebbe az országba, amelyet ugy képzelek el, ahogyan itt már annyiszor megtanácskozták a ministeriumban is, hogy a negyedik polgári iskola után állitsanak fel még másik, négyéves tanfolyamu iskolát. A földmivesek gyermekei ily módon elvégzik először a négy elemi iskolát, azután a polgári iskola első négy osztályában együtt tanulnak az iparos, a kereskedő és a föidmives, az V—

VIII. osztályt pedig külön végeznék, a föklmivesiskolában, az ipari vagy kereskedelmi iskolában. A mai állapot igazán sajnálatos. A szegény föidmives gyermek természetesen nem végez többet négy—hat elemi iskolánál. Ettől intenzívebb gazdálkodást, jó magaviseletet, álhatatosságot, kitartást, hazaszeretetet, kereszténységei várni nem lehet. Nekem abban a korban adják ide a gyermeket, 16—18 éves korában, amikor fogékony lelkében, megértő szivében benne marad, amit neki mondok. A 12 éves korig való foglalkozás igazán nem biztosíték. A jobbmódu polgár fia, ha középiskolába megy, a gimnáziumba jár, pedig az nem nekivaló. Én sohasem választanám el a földmivest a földtől. Gimnáziumba is csak azért küldenem, hogy tanulja meg lobban szeretni a földet, ragaszkodjék hozzá és ha hazamegy, okosabban, intenzivebben tudjon gazdálkodni. Örömmel látom a mezőgazdasági kultúra fejlesztése érdekében a három nagy gazdasági intézetet és a közgazdasági egyetemet, de ezek ugy tűnnek fel előttem, mint a levegőben lógó épületek, amelyeket valami csodálatos erő tart fenn, mert megvan a negyedik emelet, sőt a tető is, de nincs meg a fundamentum. Hiába beszélek a gazdasági fejlődésről, ha nem tudom elérni, hogy a kicsi, 30—40—50 holdas gazdaságokat ugy munkálják meg, hogy intenzivebb legyen a gazdálkodás, a többtermelést előmozdítsa és a megélhetést biztosítsa. Nagyon kérem 22*