Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-379

146 A nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hú 19-én, csütörtökön. keletre nézünk, azt látjuk, hogy a megújuló Törökország az ökumeni patriarchát kiutasítja, A körülöttünk levő országokban a vallás nem talál támogatást az állam intézményeiben, és Franciaországban a radikális szociáldemokrata kormány elnöke, Herriot, a Vatikánnak hadat üzent. Külhatalom belpolitikájába beavatkozni sem jogunk nincsen, sem helyes nem lenne — nem is szándékozom —, de mégsem hunyhatjuk be szemünket a világtörténelmi események előtt és a világnézeti különbség-ek támadása elől elbújni nem lehet. Hogy ez a szabadgondolkozó irány, amely itt körülöttünk fejét felütötte, nem uj, azt bizonyítani nem szükséges. Hiszen épen Franciaországban a múltban már kijárt csapásokon indult el Combes és WaldeckRousseau kormánya, amely magát „a köztársaság védőjének" nevezte, és amely az 1900-as évek elején azt mondotta, hogy a kultúrpolitikát ott kell folytatni, ahol a nagy francia forradalom 1795-ben abbahagyta. Meg is kezdődött a francia kultúrharc, amelyre mindnyájan emlékezünk. Az iskolákat, laicizálták, a kongregációkat megszüntették, a szerzetesrendeket elüldözték és az egyházközségeknek át kellett alakulni ok szabad szervezetekké. Ezt politikai és financiális szempontokkal motiválták. A financiális szempontokra megadta a feleletet a következő év, amikor 10 millió arany frankot kellett felvenni a költségvetésbe, mert az egész elkobzott, szekularizált óriási vagyon nagyjában elsikkadt. A politikai intenciók mélyenfekvő okait egyszóval ugy lehetne jellemezni, hogy győzött a Nagy Oriens politikája. (Ugy van! Ugy van! jobb felől.) A francia Nagy Oriens szabadkőműves, vagy mondjuk, szabadgondolkozó, vagy nyugatosnak nevezett, divatos, modern iránya helyettesiteni

1 kivánta a pozitív vallást a maga filozófiai elgondolásával. Nem érzéketlenség volt ez, hanem támadás. Abban a társadalomban egy ideig győztes maradt a laicizált állam, nem maradt azonban vesztes az Egyház sem, mert Franciaországban az elnyomatás, az egyház és az állam szétválasztásának nevezett folyamat a római katolikus egyház prestige-ét hihetetlen mértékben felemelte. Ott tehát nem volt legyőzött, mindegyik nevezheti magát, bár sebekkel boritott, győzőnek. Magyarországon azonban, ha ez az irányzat bármely formában talajra találna, győző nem. hanem csak legyőzöttek volnának. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Franciaországban egy vallásilag homogén országban az egyház és az állam szétválasztása természetesen egy kérdésre, egy ügykörre szoritkozik és ez a hatalmi kérdés az uralkodó egyház és az uralkodó állam között. Egy vegyes felekezetű országban ellenben ez nem irányulna sem a római katholikus dogina, sem a protestáns hittan ellen, hanem a közös és azonos keresztény tételes erkölcstan, a keresztény vallás és a keresztény valláson felépült nemzeti kultúra ellen. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Gyakran mutatnak rá Amerikára, hogy ott mennyire virágzik az ecclesiastieus élet; szabad egyház a szabad államban. Ebből analógiát vonni azonban egyáltalában nem lehet. Amerika nem

( a tradiciók országa;. Amerikának egész közélete a szabad versenyen épült fel. Itt a szabad verseny természetesen átcsapott a kulturális térre is és az egymástól független, de egymás melleft élő egyházak versenye biztositja ott azt, amit Eurónában egyesegvedül a történelem és a tradició biztosit. De Európában, ahol a történelmet a tradiciók épitik, ahol a fajok nem olvadnak egymásba, hanem ellenkezőleg a népeket egymással szemben csatasorba állítják, ahol a nemzetek gondolatvilága külön történelmet ir és ahol az ember a maga ideálját nem* tartja magánügyének, de eszmével közéletét, társadalmát, államát áthatni akarja: ott az államot az egyháztól elválasztani nem a szabadságnak az eszméjét szolgálná, hanem támadás a történelem és az ideálok ellen. A huszadik század visszaeső kulturkorában Európában a vallás magánügy nem lehet. Nálunk az e.gyéni érzést a múltból meritett haditerv determinálják. A múltból meritette jogát az egyén, a múltból meritette az egyház is. Történelmi Magyarországon minden egyház, amint a mélyen t. előadó ur is nagyon precizen mindig történelmi egyházakról beszélt. Történelmi egyház a római katholikus egyház, amelynek kánonjoga Magyarországon részben tételes magyar közjog. A római katholikus egyház privilégiumai, az a proeminens jogállás, amelyet a történelem folyamán elfoglalt, szerves része a magyar alkotmány fejlődésének és a magyar történelemnek. Más egyház nem mutathat rá arra, hogy amíg a magyar katholicizmus a konstanzi zsinat határozatait vette át, Verbőczy tette azokat a magyar szokásjog integráns^ alkotó részévé. Verbőczynek ezt a közjogát védte meg Pázmány Péter, amikor mint primas Rómába küldött memorandumában kifejtette a főkegyúri jogot, amely azóta magyar közjog, inert hiszen közjogi jogosítványoknak alapja. Ugyanis a magyar katholikus egyház vagyona a magyar király felségjogán, adományozási jogán, a ius regium-on nyugszik és alapszik. De épen igy közjog a protestáns egyházak történelme is. Azok a békekötések, amelyekre hivatkozni szoktunk, egészen az 1848: XX. tc.-ig — amely alapvető törvényünk — mindez történelem, ez mind túlmegy a szoros értelemben vett egyházi rendezésen, az egyes egyházak saját kánonjogán. Az egész kérdéskomplexum belevág a magyar állam akkori struktúrájába, gondolkozásába. Aki itt kaput nyitna ezeknek az eszméknek, hogy bejöhessen Magyarországra bármilyen formában, akár egy incidensből kifolyólag, akár féltékenység folytán, akár pedig céltudatosan nyitás folytán a szabad egyház fogalma a szabad államban, az nem venné észre, hogy e niegett az alvó tüz megett, amelyet fellobbantanak, fujtatják a fújtatót badgondolkozó, racionalista, materialista, keresztényellenes világnézet emberei. (Ugy van* Ugy van! jobbfelől.) Előttünk van a példa Károlyi Mihály idejéből. Amikor Károlyi Mihály és az ő forradalmi kormánya nekiment a történelmi egyházaknak, ezáltal is a magyar történelmet, a magyar tradíciókat és a magyar alkotmányt akarta egy mélyreható repedéssel tönkretenni. Ha ebben egyetértünk, akkor én, mint nem utolsó tagja a protestáns egyházi közéletnek, felemelem tiltakozó szavamat és azt mondom, hogy itt igazán „caveant eosules"; a kormánytól s annak leghivatottabb képviselőjétől a kultuszminister úrtól kezdve végig a közélet legutolsó emberéig mindenki tudja meg, hogy ő konzul itt és ne quid respublica detrimenti capiat, mert olyan szellemeket idézhet fel, amelyek nem tudni, hol és meddig fogják viharokkal a rombolást szolgálni. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Amikor ezt nyiltan kimondom, állítom azt is, hogy a kölcsönös megbecsülés és megértés az az egyedüli bázis, amelyen olyan várfalat építhetünk meg, amely kizárja ezt a külföldön itt "is ott is, jobbra-balra,