Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.
Ülésnapok - 1922-379
A nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hó 19-én, csütörtökön. 145 igazgatóknak és a privát színészetet vezető tényezőknek izlése még* sekélyesebb, mint a publikumé. Ezek az urak túlságosan lebecsülik a publikum szinvonalat. Olyan sekélyes, alantjáró, művészietlen produkcióra nevelik a tömegeket, amelynek előbb-utóbb a művészi produkciókra is meg kell hogy legyen a visszahatása. Mert a sekélyes színpadi termékeket áruló egyéuek kasszasikerei végeredményben megrontják a művisziebb ambiciókat is. Én tehát nagyon kívánatosnak tartanám, ha ilyen módon, amint vázoltam, sikerülne biztosítani az állami színházak exisztenci'áját, ha egyúttal a kultuszminister ur bizonyos kulturprogramot dolgozna ki arra nézve, hogy ne csak színházakban, ahol bizonyos súlyos anyagi megterhelést jelent az előadások meghallgatása, hanem egyébként is ünnepélyek alkalmával vagy bizonyos rendszerességgel a magyar közvéleménynek és a nyomorgó keresztény középosztálynak bizonyos művészi teljesitménynyel való ellátása céliából ez a művészi személyzet vétessék igénybe, mert hiszen ha mi anyagi exisztenciájukról megfelelően gondoskodtunk, akkor talán bizonyos fokozott munkateljesítményt is joggal elvárhat tőlük az állam. (Igaz! Ugy van!) Ezzel zárom szavaimuat és csupán egy tényre akarok még rámutatni egy szerintem teljesen jelentéktelen, kicsinyes incidensre, amelynek azonban a sajtó, főleg a túloldali sajtó i'g-en nagy jelentőséget tulajdonított, s ez Beregi-Berger Oszkár budapesti szereplése. Én a magam• részéről abszolúte helytelenítek minden rendzavarást, minden izgágaságot, mert a mai időkben nem ezekre van szükség. De legalább ugyanennyire helytelenítek minden provokációt is, amely a keresztény tömegeket egyenesen arra izgatja, ingerli és provokálja, hogy bizonyos jelenségekkel szemben erélyesen állástfoglaljanak. Én arra kérem a jelenlevő kultuszminister urat és a távol levő belügyminister urat, hogy a közrend, a béke, a nyugalom és konszolidáció érdekében ne adjanak módot es lehetőség-et arra, hogy a bolsevizmusban magukat kompromittált, művészileg* is sekélyes és idegben faji szellemet reprezentáló egyének a magyar művészetbe újból belophassák magákat, itt újból tényezőkké válhassanak. A kultuszminister ur és a belügyminister ur, ha akarják, igeniís megtalálhatják azokat a módokat, amelyekkel ezeknek az egyéneknek a magyar művészeti életbe való visszatérését megakadályozhatják. Én igen nagy örömmel látom, hogy ebben a tekintetben a kultuszminiszter ur ugylátszik bizonyos intézkedéseket tett is. Én csak arra kérem, hogy ne engedjen különböző —tudom — sokszor nagyon tolakodó lármás és erőszakos befolyásoknak, álljon helyt ezen a téren, s a keresztény közvélemény ezen a téren minden tekintetben támogatni fogja. Egyébként a kultusztárca költségvetését a kormány iránti 1 általános bizalmatlanságomnál fogva nem fogadom el. Elnök: Szólásra következik? Héjj Imre jegyző: báró Kaas Albert! B. Kaas Albert: T. Nemzetgyűlés! Az előttem szóló t. képviselőtársam olyan speciális művészeti témát pendített meg, amelytől az én témám teljesen távol állván, rem tudok a parlamenti szokásnak megfelelően beszédére reflektálni. Különben is az én témám, hogy takarékoskodnom kell az idővel, hogy témámat kellően kifejthessem és ezáltal minden félreértést elkerülhessek, De mégife kénytelen vagyok tulajdonképeni tárgyamtól pár perere eltérve az előttem szólott Kiss Menyhért t. képviselőtársamnak egy pár szóval válaszolni, mert súlyt helyezek arra, hogy ne múljék el még a mai nap sem tévedéseinek helyreigazítása nélkül, — mert a legkomolyabb tárgy, a közoktatásügy, a kultúra ügye tárgyaltatott, oly módon —, hogy erre a válasz megadassák. Mert különben az, akinek nincs kezében a költségvetés, és aki joggal feltételezi 1 , hogy a költségvetéshez hozzászólót a költségvetés számai bizonyos cinozurával kötik, azt hihetné, hogy a kultusztárca budgetjében teljes rendszertelenség honol. Kiss Menyhért t. képviselőtársam ugyanis azt mondotta itt ma délután — ami különben ismétlése már többször felhozott érvelésének —, hogy az egyetemek Magyarország-on annyira túltengenék a népoktatás rovására, hogy az egyetemek címénél elérhető megtakarítások révén a népiskolai oktatást hathatósan fejleszteni lehetne. Azt mondotta, hogy az egyetemeken meg lehetne takarítani 1 évente cca 8—10 millió koronát. Már akkor bátor voltam közbeszólni és megkérdezni, hogy arany, vagy papirkoronát gondol-e. Biztosított, hogy aranykoronát. Nem tételeztem 1 fel ugyanis azt, hogy valaki a képviselői padokból azt mondja, hogy meg lehet takarítani 8—10 millió aranykoronát olyan tételeknél, amelyeket ha ugy adok össze, ahogy a költségvetési összehasoiilitásoknál szokásos, hogy t. i. a rendkívülieket és a beruházásokat elhagyjuk, — mint amelyek egyáltalában nem állandó tételek —, akkor az egyetemi kiadásoknak az egész összege, még a bevételeket sem vonva le, 8,900.000 aranykoronát, s ha az összes beruházásokat és rendkívülieket is hozzászámítom, summa sumárum 12,186.000 aranykoronát tesz ki. Nem hagyhattam] ezt szó nélkül, mert az objektivitás rovására a kritika jogával él viszsza az, aki mondjuk, egész költői lendülettel von le következtetéseket a számokból, amelyeket reális alapnak egyáltalában el nem fogadhatunk, és aki 1 az egyetemeknél többet akar megtakarítani, mint amibe azok egyáltalában belekerülnek. Ez után a kitérés után legyen szabad rátérnem felszólalásom tulajdonképeni tárgyára. Az előadó ur szép és kimerítő beszédének egy passzusával kezdem, amelyben azt mondotta, hogy az erkölcsi értékek megbecsülése a legnagyobb állami érték, és hogy ő az erkölcsi érzéketlenségben találja okát a kraszmaterializmusnak. Nem akarom ezt cáfölni, sőt bizonyos mértékig ennél tovább megyek. Én azt látom, hogy itt nem érzéketlenséggel állunk mi szembe, akik előtt van ideál, amely szivünkhöz nőtt, hanem egy eg-észen ellenséges világnézettel, amely világnézet nem érzéketlen, hanem éber sőt az ujabb időkben már támad is. Az európai helyzet bizonytalanságában a mérlegkarok még folyton játszanak és a kiforratlan eszmék hullámzó dagálya támadja a világot. Ebben a visszaeső, de mégis tolonorő ideákkal teli világban a történelem és a tradíciók ellen megy a támadás, az ellen a történelem és azok ellen a tradíciók ellen, amelyek előtt szent volt az erkölcs, szent volta vallás és szent volt a történelmi eszme és a történeti tradíciókhoz hű nemzeti gondolat. Az emberekben azonban ma megrendült a hit és az erkölcsöt a materialista világnézet nem érzéketlenséggel szemléli, hanem vehementer ostromolja. A szociáldemokrácia az Istentagadással összefog-va hadat üzent a vallásnak. ' A szovjet a papokat a vérpadra hurcolja; ha