Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-379

144 A nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február Iw 19-én, csütörtökön. szabályokat, amelyekkel a nemzet az állami színházaknak tartós és biztos anyagi alapokra való helyezését garantálni tudja. Az állami színházaknak nem csupán az a kulturmunkájuk és funkciójuk van, amelyet a mindennapi előadások megtartásával végeznek el, hanem az állami színházak nevelik azt a színész-, iró- és mii vészgenerációt, amelynek szellemi termékeiből a többi színházak is élnek. Én tehát akkor, amikor e jelentős problémára rámutatok, fel akarom hivni a figyelmet arra, hogy minden színháznak, minden művészettel foglalkozó magyarországi intézménynek érdeke az, hogy a magyar állami szinészet és szinházak megfelelő nivón álljanak, és miután érdekük, meg is kell hozniok maguk részérő] az áldozatot. Azt látjuk, hogy lehetetlen csupán állami eszközökkel a költségvetés keretén belül az állami színházaknak tartósan azt a fedezetet biztositani, amely nélkül visszaesés alig kerülhető el; mert hiszen ügyességgel és átmeneti intézkedésekkel talán ki lehet tolni ezt a súlyos válságot, de gyökeresen megoldani pénz nélkül még pedig sok pénz nélkül nem lehet. A jelenlegi válságot is talán sikerülni fog egyelőre gyorsan megoldani, de azt tartom, hosry a válság újból és újból fel fogja ütni a fejét. Tőlem ugyan a legtávolabb áll az eszmék jelentőségét kétségbevonni, mert én azok szolgálatát mindenekfölött állónak tartom, de viszont kétségtelen, hogy nem lehet huzamosan fentartani azt az állapotot, hogy a magánszínházak tagjaiknak három-ötszörösét, sőt tizszeresét fizetik annak, amit az állami színházak nyújtanak tagjaiknak, mert a művészeket nem lehet tartósan koplalásnak vagy legalább is nagyon szerény életmódnak kitenni akkor, amikor módjuk van más magánszínházakhoz való elszerződés, sőt a külföldre való elszerződés révén bőséges fizetéshez és jövedelemhez jutni. Gondoskodni kell tehát az állami szinházak megfelelő bevételeiről. Erre vonatkozólag azt a tiszteletteljes javaslatot teszem a kultuszsminister urnák —- és meg vagyok arról győződve, hogyha a kultuszmlnister ur ilyen Havaslattal jön, —, a Ház pártkülönbség nélkül meg fogja neki adni a felhatalmazást és meg fogja szavazni neki a szükséges adót, hogy ezt a javaslatomat keresztülvigye, — méltóztassék mindazokat a színházakat és nyilvános előadásokat tartó intézeteket, amelyek a szinházakhoz hasonló kategória alá vonandók — varietéket, kabarészinházakat, stb. — egy megfelelő színházi adópótlékkal sújtani, méltóztassék ide vonatkozólag egy törvényjavaslatot előterjeszteni, amely szerint mindenki, aki jegyet vásárol, 5—10%-os — aszerint, hogy mennyi a szükséglet — pótadóval sujtassék minden megvásárolt jegy után. Én azt hiszem, hogy amikor sekélyes és nivótlan színdarabok, „Halló! Ameriká"-k és művészileg teljesen értéktelen darabok Budapest közönségének figyelmét teljesen lekötik és minden művészi érték nélkül kasszasikert jelentenek, akkor a magyar állam, amely kizárólag az állami szinházak és az állami utón fentartott művészet révén tud bizonyos kulturnivót fentartani a színművészeti szempontból nagyon sekélyes és alant járó dzsungelben, megkivánhatja, hogy a magyar állami szinészet nevelésére, azoknak a kitűnő szinészeti tanároknak és kultúrintézményeknek fentartására, amelyek mind az állami szinházak körül keletkeznek, a magánszínházak is a maguk részéről hozzanak áldozatot. Én tehát konkretizálva azt a tiszteletteljes javaslatot teszem, méltóztassék módoí és lehetőséget találni annak, hogy a magyar állami szinházak a maguk deficitjének fedezésére a többi, nem állami színházakra és ilynemű intézetekre a jegyek után kivetett pótlék utján állandó és biztos fedezethez jussanak. Mert a mai rendszer mellett, amikor kizárólag az állami költségvetésbe beállított szerény fedezet áll rendelkezésre, kizárt dolog, hogy a magyar művészetet a jelenlegi kulturnivón fenn lehessen tartani, sőt nagyon kétséges az is, hogy az állami szinházak egyáltalában fentarthatók-e, és fenyegető módon közeledik az a veszély, hogy az állami szinházak bérbeadása, vagy más módon magánkézbe juttatása révén a magyar kultúrát végzetes és talán kiheverhetetlen csapás éri. Én tehát nagyon ^ szeretném^ az állami szinházak sorsát állandóan és intézményesen biztosítva látni, és szeretném« ha erre a célra az igen t. Nemzetgyűlés módot találna, hogy az állami szinházak budgetje minden megrázkódtatástól, sztrájkoktól, elégedetlenségtől és a művészi nívót lerontó belső anyagi zavaroktól megkíméltessék, és a magyar művészet sorsa intézményesen biztosittassék, mert akkor, amikor Belgrádban operaházat állitanak fel, lehetetlenség az, hogy ugyanakkor a m. kir. Operaház kapui bezáruljanak. Tudjuk nagyon jól, hogy nem a jóakarat, a hozzáértés és a tasrok áldozatkészségének hiánya, hanem egyedül a nyomorúságos anyagi helyzet az alapvető oka ezeknek a bajoknak. Én tehát ezt a problémát igazán a legmelegebben ajánlom az igen t. Nemzetgyűlés és a kultuszminister ur figyelmébe. Aprólékos pepecselés és máról-holnapra való toldozgatás helyett, ami végeredményben minden művészi nívó romlására vezet, lássunk hozzá, hopy legalább ezt a kérdést, amely nem jelent túlságos megterhelte test, az egyébként is^ könnyelműen vigadó társadalom vállaira hárítsuk át és a művészietlen, nivótlan előadásokra kivetett pótlék révén biztosítsuk a komoly magyar művészet fenmaradását A másik kérdés talán legalább is ugyanolyan fontos, mint az előbbi, és ennek elmondására egy tapasztalat késztet. Valamikor — még emlékszem, jogász koromban — Párizsban azt láttam, hogy szép időben, nyílt tereken, parkokban az ottani legkiválóbb művészek és zenekarok részvételével ingyenes hangversenyeket adnak, hogy a publikumot bizonyos művészi nívóhoz szoktassák, hogy megismertessék vele a legkiválóbb francia zenészek műveit és ezáltal a közönség ízlését neveljék és emeljék. Nagy hálával emlékszem vissza azokra a délutánokra, amikor Párizsnak egyik nyilvános kertjében Debussy és más jeles francia zeneszerzők muzsikáját egészen ingyen, sétálgatva végighallgathattam és ilyen módon a francia kultúra jeles termékeit megismerhettem. Különösen ma, amikor a keresztény középosztálynak és a kultúrára egyébként éhes társadalomnak olyan kevés módja van, ezt a lelki szükségletét kielégíteni, üdvös kulturmissziót teljesitene a m. kir. operaház, és minden a magyar szinészettel, művészettel és zenével összefüggésben álló állami intézet, ha fiatalabb, vagy akár ^ értékesebb tagjainak is közreműködésével joidőben Budapesten a Margitszigeten vagy egyebütt, ahol erre alkalmas hely van, ilyen ingyenes hangversenyeket rendszeresítene és ezáltal a közönséget művészi Ízlésre és nívós zenéig élvezetekre nevelné. Mert sajnálattal láttapiépen az utóbbi években, hogy talán a szín-