Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-379

A nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hó 19-én, csütörtökön. 143 séges minimális összegre felemelje." (Helyeslés.) Tisztelt Nemzetgyűlés! Ezzel az üggyel kapcsolatban még csak néhány rövid megjegyzést kivánok temni. Elsősorban le kell róni hálánkat a sajtó iránt, amely a Nemzeti Múzeum kérdését mindenkor mint országos, mint nemzeti ügyet tüntette fel. Ez volt a rendi Magyarország képviseletének is a felfogása és ebből a felfogásból indult ki a jelenlegi kultuszminister ur, amikor Apponyi Sándor gróf nagyszerű könyvtári adományáról igen helyesen törvényjavaslatot terjesztett a nemzetgyűlés elé, amelyet legutóbb tárgyalt a közoktatásügyi bizottság Vasadi Balogh t. képviselőtársunk kitűnő előadásában. Régi sárgult foliánsokból olvasom, hogy a rendi Magyarországnak képviselete ismételten különös megértést mutatott e kérdések iránt. 1807-ben, hasonlóan nyomorúságos anyagi viszonyok mellett a hadiköltség minden forintja után egy garas^ adót vetettek ki a Magyar Nemzeti Múzeum céljaira. Mi következik ebbőll Az, hogy nekünk az őseinktől átvett, ezt a becses örökséget fokozott erővel kell gondozni, gyümölcsöztetni a magyar kultúra, ami unokáink, dédunokáink javára. Nem szabad tűrni még pillanatokra sem, azt, hogy a mikor a muzeumköruti kis házából kikerült ! a Nemzeti Múzeum a jelenlegi helyére, az ott ! felhalmozott anyag istállókban, mellékhelyisé- | gekben, pincehelyiségekben tönkremenjen. Nem s szabad tűrni azt, hogy a Természetrajzi Tárak terjeszkedése folytán a mi legnemzetibb gyűjteményünk, aminő a régiségtár, és a legnemzetibb könyvtárunk: a Széchenyi Könyvtár ne tudjon tovább fejlődni. Én tehát a mai nyomorúságos viszonyok között is nagyon melegen ajánlom a kultuszkormány figyelmébe, hogy még ilyen körülmények között is gondoljon az Országos Természetrajzi Múzeum mielőbbi felépítésére. Igen helyesnek tartom, hogy a kultuszkormány gondoskodik más erőforrásokról is és nagyon kérem a kultuszmim

ister urat, hogy mielőbb váltsa valóra a kultursorsjáték eszméjét, hogy ennek jövedelme a kultúra javára legyen forditható. Magam is rá akarok mutatni egy olyan erőforrásra, amelyről csak nagy általánosságban akarok említést tenni. Mindenesetre szeretném, hogy az a régi és öt esztendő előtt a nemzetgyűlésben részletesen kifejtett álláspontom helyessége, hogy a szelemi és a testi kultúra mindig harmóniában legyen, épen ezen határozati javaslatom elfogadásával dokumentáltassék újra. Vagyok bátor tisztelettel javasolni a nemzetgyűlésnek (olvassa): „Kiindulva abból, hogy a hazaárulásban vétkesnek talált gróf Károlyi Mihály vagyonelkobzása ügyében a m. kir. Kúria már közbenszóló Ítéletet hozott, tisztelettel javaslom: utasítsa, a nemzetgyűlés a kormányt, hogy mihelyt a Kúria ez ügyben végitéletét meghozza, haladéktalanul terjesszen olyértelmü törvényjavaslatot a Ház elé, mely szerint az állami kezelésbe kerülő Károlyi-vagyonból származó jövedelem egy részé a szellemi és testi kultúra céljaira legyen forditható". (Helyeslés.) T. Nemzetgyűlés! Beszédem elején idéztem az angol ministerelnököt, Gladstone-t, engedtessék meg, hogy most beszédem végén ismét a t. Nemzetgyűlés emlékezetébe hozzam azért, hogy a boldog Anglia nyomorúságos viszonyait újból szembeállítsam a legboldogtalanabb ország százszorta rettenetesebb helyzetével. Én azt hiszem, ha ezt a kontrasztot látjuk, elismerjük, hogy kétszeresen súlyos lehet a Trianon utáni magyar kir. ministerehiök keresztje, de az egész kormány és főleg a kultuszkormány keresztje, ha nemzete egyedeinek valóságos onartirsorsára gondol. És én mégis azt mondom, t. Nemzetgyűlés, hogy mi ezt a ránkkényszeritet harcot, ezt a sisiphusi küzdelmet épen a „in hoc signo!", a kultúra jegyében, erős magyar daccal, büszke magabizással, önmegtartóztatással, önmegtagadásés fáradhatatlaiisággal fogjuk végig harcolni. A berlini Neues Museum lépcsőházában láttam Kaulbach Vilmosnak, a kitűnő német festőnek egyik megkapó festményét, amelyen a catalaunumi vérzivatar után a meghalt hunok és nyugati gótok lelkei még három napig folytatják tovább az ádáz küzdelmet. Erről a helyről mondom azoknak, akiket illet, ne felejtsék el, hogy Trianon után nemcsak a hazájukért és a királyukért hősi halált halt magyaroknak reánk őrködő szellemei, reánk vigyázó lelkei, hanem az egész élő és a folyton élő kulturmagyarság milliói fognak küzdeni, hogy kivívják az ő igazságos, ezeréves jogaikat. És addig is t. Nemzetgyűlés, épen a magyar szellemi értékek, a magyar kultúra értékeinek teljes tudatában, felemelt fővel fogjuk viselni ezt a golgotai keresztet tovább. És én már látom, hogy a szenvedésekből épen a kultúra nyomán máris ki-kiesillámlik egy szebb magyar jövő pirkadó horizontja és mintha látnám, hogy erre a pirkadó horizontra csillogó aranyglóriát vet a magyar kultúra délibábos fénye és mintha látnám, hogy csillogó aranyglóriát fon a szebb magyar jövőre: a magyar kultúra, a magyar Géniusz! A kultusztárca költségvetését általánosságban elfogadom. (Hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Héjj Imre jegyző: Eckhardt Tibor! Eckhardt Tibor: Igen t. Nemzetgyűlés! Egészségi állapotom, sajnos, megakadályoz abhan, hogy megfelelő részletességgel foglalkozzam a kultusztárca dolgaival, ezért a magam részéről csupán egy-két égetően aktuális problémával akarok foglalkozni egészen röviden és örülök, hogy az igen t. kultuszminister ur jelen van s észrevételeimet szives figyelmébe ajánlhatom. Karafiáth Jenő t. képviselőtársam szép beszédet mondott a magyar kultúráról és a magyar kultúra fölényének jelentőségéről a nemzeti jövő szempontjából. Én ezekhez a gondolatokhoz akarom mondanivalómat hozzáfűzni, midőn rámutatok arra, hogy kulturális fölényünknek egyik, talán legjelentékenyebb állomása az állami színészetnek és az állami szinházaknak problémája. Én azt hiszem, igen t. Nemzetgyűlés, hogy amikor a magyar állam tényleg szomorú anyagi helyzetben van, és amikor egy bizonyos áldozatnál többet az államtól kivánnunk nem lehet, akkor a magyar társadalomra hárul elsősorban az a feladat, hogy pótolja azokat a hiányokat, amelyeket állami eszközökkel megfelelő módon pótolni nem lehet. Rá akarok mutatni arra, hogy a helyzet, amikor a legjobb színészek, a legjobb énekesek, a legjobb zenészek úgyszólván éhbérért kénytelenek dolgozni, nem felel meg a magyar kultúrfölény ideáljának, nem felel meg annak az eszménynek, amelyet magunk elé rajzoltunk, és ezen áz állapoton okvetlenül változtatnunk kell. Ha az állam nem tudja a szükséges eszközöket előteremteni — aminthogy magam is ugy látom, hogy nem tudja —, akkor meg kell találnunk azokat a kisegítő rend2 V