Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.
Ülésnapok - 1922-379
122 A nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hó 19-én, csütörtökön. a inig a mostani politikai viszonyok között abban a szerenesés helyzetben lesz, hogy törvényjavaslat tervezettel jöhet a nemzetgyűlés elé, méltóztassék ezen rendkívül fontos kérdés megoldására nagyobb összeget felvenni, mert most csak 4,353.736 aranykoronát méltóztatik felvenni az egész rokkantkérdés ellátására. Abban a véleményben vagyok, hogyha valorizálásra, méltóztatik gondolni, vagy a kérdésnek kiadós rendezésére, akkor feltétlenül számszerűleg nagyobb összegre van szüksége. Én tehát a rokkantak ós hadigondozottak érdekében arra kérem a minister urat, tegyen e tekintetben olyan kijelentést, hogy ennek a kérdésinek elintézése nem függ a politikai helyzettől, hanem az i'gen t. minister ur abban a helyzetben lesz, hogy a rokkantak illetményeit radikálisan és kiadósan, ugy ahogy ők várják és ahogy a mostani viszonyok között Magyarországon tehető, rövid időn belül már rendeleti U ton rendezni fogja. Elnök: Kivan még valaki szólni! Ha szólni senki nem kivan a vitát bezárom. A népjóléti minister ur kivan szólni. Vass József népjóléti és munkaügyi minister: T. Nemzetgyűlés! A rokkantjáradékok rendezésére vonatkozólag voltam bátor már nyilatkozni. Igen t. képviselőtársam azt kivallja tőlem, hogy már most tegyek megnyugtató nyilatkozatot olyan érteleimben, hogy rendeleti utón kiadós módon felemelem a rokkantjáradékokat, tehát hogy a költségvetési összeget messze meghaladó módon veszem igénybe az államháztartás teljesítő képességét. Én azt hiszem, hogy rendeleti utón nemi volna helyes ehhez a kérdéshez hozzányúlni, hanem mindenesetre törvényjavaslatban kell majd azokat a maradandó alapelveket lefektetni, amelyeknek alapján az egész kérdés végleges megnyugváshoz és megoldáshoz lesz elvezethető. Sajnos, nem tudok belemarkolni az államkincstárba; méltóztassék nekem elhinni, t. képviselőtársam, ha ez olyan könnyen menne, mint ahogyan talán t. képviselőtársam elképzeli, hogy én, mint a kabinet egyik szerény tagja, hozzányúlhatnék az államkincstárhoz, őszintén szólva, szívesen megtenném, hogy esetleg még más, nézeteim' szerint talán kevésbé fontos céloknak dotációját is elvenném, hogy a rokkantakat legalább a magasabb rokkantsági fokozatoknál mielőbb olyan járadékhoz juttathassam hozzá, mely járadékból ha nem is egész életfenntartásuk biztositható, de legalább az a mérték, amelyet a t. képviselő ur szives volt emliteni, hogy t. i. a tengelye megadassék megélhetésüknek. Sajnos azonban, ez a lehetőség nincsen meg. Hiszen egy nagyon szűkre szabott költségvetés keretei között járunk és megállapithatom azt is, hogy épen az államháztartás igen szűkre keretezett méretei következtében nem is arra alapiiom reményemet a rokkantjáradékok felemlése dolgában, hogy az államkincstárból fogok kapni a költségvetésbe felvett összegnél jelentékenyen nagyobb Összeget, hanem egy uj célilleték, céladó behozatalára, s mivel enaiek hozadéka természetesen csak később fog mutatkozni, az államkincstár előlegezni fogja nekem a megfelelő hitelt. Ennek következtében, ha rövid idő múlva — amint remélem — a nemzetgyűlés elé léphetek ezzel a sokat emlegetett törvényjavaslattal, annak megszavazása után azonnal megjelenhetik a végrehajtási utasítás, illetőleg a rendelet, és rendelkezésemre fog állni hitel alakjában megfelelő összeg is. A befolyó összegekből azután később indemnizálja önmagát a pénzügyminister ur, illetőleg az államkinicstár. Arra kérném tehát a t. Nemzetgyűlést, méltóztassék talán egyelőre ezzel beérni, illetőleg ezt megnyugvással tudomásul venni. Nem szeretném, ha volna ebben a nemzetgyűlésben — t. képviselőtársamat is beleszámitva — egyetlenegy ember, aki kínosabban érezné ennek a kérdésnek rendezetlenségét, mint amilyen kinosan érzem én, aki ennek ódiumát is legelsősorban vagyok kénytelen viselni. (Élénk éljenzés.) Elnök: A tanácskozást befejezettnek nyilvánítom. Következik a határozathozatal. Kérdem a t. Nemzetgyűlést, méltóztatik-e a 7. cím rendkívüli kiadások, átmeneti kiadások 2. rovatának tételét elfogaáni, igen vagy nein 1 ? (Igen!) A nemzetgyűlés a tételt elfogadta. Ezzel a népjóléti és munkaügyi tárca költségvetése részleteiben is letárgyaltatott. Következik a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetésének általános tárgyalása. Az előadó urat illeti a szó. Nagy János (egri) előadó: T. Nemzetgyűlés! A vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetése számadás arról, mire beesüli a nemzet az ő lelkét, saját géniuszát, milyen áldozatot fordít arra a munkára, amely a nemzet lelkéből elővarázsolja azokat az eszközöket, amelyeknek segítségével a nemzet műveltségét, kultúráját megteremteni 1 , kifejleszteni és a legmagasabb színvonalig kidolgozni lehet. A kultúra nem más, mint a nép, a nemzet lelkének élete. Ebből az igazságból mint alapból a következő igazság'ok folynak: Ha a kultúra a nemzet lelkének élete, akkor a kultúra nem lehet más egy nemzet életében;, mint nemzeti. (Ugy van!) Ez alatt azt értem, hogy egy életrevaló nemzetnek, amely élni akar, amely a történelem folyamán a népeknek hosszú sorában nyomot akar maga után hagyni, a maga egyéniségének, egyediségének megfelelő kultúrát kell termelnie önmagából és ezzel kell gazdagítania az általános emberi' kultúrát. Viszont minden erős és élni akaró _ nemzet a többi nemzetek által teremtett kulturjavakat a maga egyediségéhez, a maga egyéniségéhez tudja átalakítani és tudja azt a maga erejével és a maga sajátos lelkületével lebélyegezni. Ezért minden olyan kulturtörekvés, amely a nemzetnek sajátosságait, a nemzeti életnek tulajdonságait, a nemzetnek egyediségét és egyéniségét nem veszi 1 tekintetbe, sőt azt mellőzi, a nemzetnek lelkét bénitja meg és a nemzet életét veszélyezteti. Viszont ha egy nemzet kínai fallal zárja el a maga kultúráját, annak a nemzetnek kultúrája meddő marad, mintegy meg-merevédik és halálra van szánva. A kultúra, amint egyik publicistánk mondja, virág'os kert, amelyben az összes nemzetek kulturtényezői, a tudósok, a művészek, az írók, a költők mint dolgozó méhek járnak virágról-virágra. hogy gyűjtsék a mézet, amellyel saját nemzeti kultúrájuknak uj erőt, uj szint és nagyobb tökéletességet adnak. Mint ahogyan*, helyesen és röviden mondja Bessenyey György: mennél műveltebbek legyünk, hogy annál magyarabbá váljunk! (Helyeslés.) Ha ezt az igazságot tartjük szem előtt, akkor meg kell állapítani a belőle következő azt a másik igazságot is, hogy a kultúra a nemzetnek _ legnagyobb erőssége. Sokszor nagyobb erő rejlik egy nemzet által kitermelt kultúrában, mint azokban az erődövekben, amelyeket a technika leghatalmasabb vivmányaival
