Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-369

52 À nemzetgyűlés 369. ülése 1925. évi február hó B-án, kedden. védőeszközt, a gázmaszkot sem szabad megtartanunk, amellyel valóban még soha. embert nem öltek. Kényre-kedvre kiszolgáltatva a leggyilkosabb fegyverek előtt, teljesen fegyvertelenül kell ennek a magyar nemzetnek itt állania. Ugyanez a helyzet áll fenn a haditechnika másik legfontosabb ágában, a repülőgépgyártás terén is. A repülőgép tulaj donképen a jövő háború legfőbb, úgyszólván fegyvernemét fogja alkotni, kiváló katonai szakértők s az egyik francia vezető generális megállapítása szerint. Nagy sajnálattal olvastam Petróczy ezredesnek, a kitűnő magyar repülőnek azt a nyilatkozatát, hogy a magyar kormány nemcsak anyagilag nem segélyezi a repülés ügyét, de egyáltalában erkölcsileg sem támogatja, és azt a fájdalmas felhívást a magyar társadalomhoz, hogy jöjjön a repülésügynek valamikép a segítségére. (Zsirkay János: Röpitik a tisztviselőket a B. listára!) Külföldön ministeriumok dolgoznak a repülésügy fellenditésén. Külföldön azt látom, igy a francia és angol parlamentben is, hogy külön repülésügyi bizottságot küldött ki a törvényhozás a nemzeti repülésügy szolgálatára. Én a magam részérői — ha már a magyar kormány sem erkölcsi, sem anyagi tekintetben a repülésügy szolgálatára nem érzi magát kötelezve — szeretném, .hogy ezt a hiányt ez a nemzetgyűlés pótolná és a társadalom minden értékes nemzeti rétegének bevonásával iparkodnék a magyar repülésügynek legalább a trianoni békeszerződés keretei között való kifejlesztését szolgálni. Evégből az alábbi határozati javaslatot vagyok bátor beterjeszteni (olvassa) : »Küldjön ki a nemzetgyűlés a saját kebeléből egy repülésügyi bizottságot, amely a társadalom legszélesebb köreinek bevonásával, a magyar repülésügy kifejlesztését szolgálja.« (Kiss Menyhért : A kormánynak kellene repülnie ! Akkor minden rendbe jönne !) Összegezve a külpolitikai tekintetben elkövetett hibákat, — mert hiszen az eredménytelenséget nem lehet kizárólag a viszonyok súlyának és nyomásának tulajdonitani, bár kétségtelen, hogy igen nag.y részük van a viszonyoknak is benne — feltétlenül ugy látom, hogy súlyos hibák is követtettek el a múltban és ezeknek taglalásába most főleg külpolitikai vonatkozásokban akarok belemenni. En a magyar kormányok részéről — és itt nemcsak a jelenlegi kormányról, hanem az előző kormányokról is beszélek — fő hibának azt látom, hogy ha már kénytelen volt az erőszaknak engedni, mert nem volt meg a fizikai ereje ahhoz, hogy szembeszálljon azokkal a törekvésekkel, amelyek országunk mai szomorú megcsonkított helyzetét idézték elő és kiszolgáltatták az elszakított részeken élő magyarságot az önkénynek, legalább elvben tiltakoznunk kellett volna és legalább meg kellett volna tagadnunk a kooperációt azzal a rendszerrel, amely Magyarországot ebbe a siralmas helyzetbe sodorta. Valamikor, emlékezem jól, Teleki Pál gróf idején, a brucki és a marienbadi tárgyalások idején, a magyar kormánynak az volt egyedüli helyes álláspontja, hogy a magyar kérdés, mint ilyen, egy egységes komplexumot képez, abból nem lehet bizonyos pontokat kiragadni és izoláltan megoldani, mert ha jelenlegi helyzetünkben, kiszolgáltatottságunkban belemegyünk abba, hogy bizonyos, a szomszédainknak kivánatos kérdésekben nekik tetsző rendezések éressenek el, akkor azokon a pontokon, ahol nekünk vannak kivánni valóink, soha többé nem lesz módunk módosításokat vagy változtatásokat elérnünk, mert azokat a csereeszközöket, amelyeknek odaadásával magyar részről talán bizonyos koncessziókat sikerülhetne kieszközölni, ilyen módon nem lesz többé módunk érvényesiteni. Az én felfogásom az, hogy miután a magyar nemzetnek a forradalmi idők után nem volt módja többet a maga igazát erővel kivivnia, legalább is a passzív ellenállás a non cooperatio elvi álláspontjára kellett volna külpolitikai tekintetben helyezkednünk és megtagadnunk a kooperációt azzal a népszövetséggel, a győztes hatalmakkal és mindazokkal a tényezőkkel szemben, amelyek Magyarországgal szemben igazságtalan és elfogadhatatlan bánásmódot tanúsítanak. Mi nem állhatunk oda közvetlenül a népszövetség szó-szólóinak és magasztalóinak akkor, amikor a népszövetség egyedül a magyar kisebbségek kiirtására a maga passziv magatartásával nap-nap mellett módot és lehetőséget nyújt. Nekünk semmi körülmények között nem lett volna szabad a határkérdéseknek a mostani módon való szabályozását legalizálnunk és elfogadnunk. Ám jó, ha a magyar határokat igy akarták megállapítani, állapítsák meg ők, de azokban a jegyzőkönyvekben, ahol a határok m egállá pitta ttak, magyar aláírásnak és magyar képviselőnek nem lett volna szabad szerepelnie. Az egész elvi hibát abban látom, hogy bele hagytuk magunkat kényszeríteni egy olyan külpolitikai rendszerbe, amely erkölcstelen és amely a magyar nemzet állandó szolgaságban tartását tűzte ki céljául és hogy ennek a rendszernek a megvalósítása és reánk erőszakolása a mi kormányunk közreműködésével jött létre. A legkevesebb, amire minden halálraítéltnek joga van, megtagadni azt, hogy nem hajlandó a saját sir ját megásni. Ha már a sir szélére állítanak minket, ássák meg ők a gödíöt, de mi saját közreműködésünkkel ne keltsük ezt a látszatot, ne demoralizáljuk politikailag a magyar tömegeket azzal, hogy magunk állunk be a saját sirunk megósóinak. Amint emiitettem, súlyos taktikai hibának tartom azt is, hogy nem volt meg az erkölcsi bátorságunk éveken keresztül bátran, széles mellel kiállani azoknak a nagy nemzetközi irányzatoknak —- mondjuk meg nyíltan : a nacionalizmus nagy nemzetközi irányzatának — védelmére, amit tőlünk pedig elvárt volna mindenki, főleg az ellenforradalmi idők tanúságai után. Abba a hibába estünk bele, hogy kompromisszumokat próbáltunk kötni jobbra és balra, kompromiszszumra akartunk lépni az ellenségeinkkel, akiket természetesen soha sem sikerült megnyerni, de elvesztettük azokat, akik jobarátaink voltak. Súlyos hibának tartom azt is, hogy azokat a természetes érdekközösségeket, amelyek kétségtelenül fennállottak a mi javunkra, — például az olaszok feltétlen érdekazonosságát Magyarországgal minden pánszláv terjeszkedéssel szemben, de bizonyos fokig a románokét is a pánszlávizmussal szemben szükségszerüleg elkövetkezendő állásfoglalásával kapcsolatban — sohasem sikerült kellő mértékben kihasználnunk, sőt saját gyengeségünk és bizonyos szerencsétlen külpolitikai okok — itt elsősorban a király ismételt visszatérési kísérleteire gondolok — létrehozták Magyarország körül azt a kis-entente-ot, amelynek eredeti leg számtalan egymással ellentétes érdeke volt, amelyet azonban végeredményben a Magyarországgal szemben való animozitás és a zsákmány biztosításának a szándéka nagy erővel kovácsolt velünk szemben össze. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Ez aligha következett volna be, ha a magyar kormányok állásfoglalása a királykérdésben kezdettől fogva mindig határozottabb és világosabb lett volna, és ha egyedül a kis-entente államok között fennálló különböző érdekellentéteket ügyes politikával sikerült volna kihasználnunk és ha mindenek felett a magyar kormányok nem