Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-368

12 A nemzet gyűlés 368. ülése Í925. évi január hó 30-án t pénteken. ritsa. Ma az a helyzet, hogy a munkás, különösen, ha szervezkedési szabadságában korlátozzák, elmegy mint egyedülálló munkás megalkudni azzal a munkaadóval, akinek felajánlja az ő munkáját. Az a munkás tudja, hogy az ő háta mögött száz és ezer munkanélküli van, aki az ő piaci cikkét, a munkaerejét lekonkurrálja, azért kénytelen magát olyan feltételek mellett megadni, amilyeneket neki a munkaadó szab. Ezzel szemben a munkaadó abban a kényelmes helyzetben van, hogy a munkás nem ismeri a munkaadónak sem kalkulációját, sem szándékait, ellenben a munkaadó tudja az ő konkurrensének a kalkulációját is, tudja, hogy hány konkurrenssel kell számolnia, tudja a termelési, az értékesitési lehetőségeket, átfogó áttekintése van az egész piacról, tudja, hogy mikor ő a munkással a munkaoérre nézve megalkudott, neki sok alkura nyilik lehetősége még azután is, mert megalkudhatik konkurrenseivel az üzemredukcióját illetőleg, a termelési költségek leszállítását illetőleg, megalkudhatik kartellek és trösztök alapitását illetőleg, úgyhogy abban a kényelmes helyzetien van, hogy a maga nyereségét, a maga jövedelmét abból a közös munkából, amelyet a munkással folytat, korlátozatlanul szabhatja meg bizonyos nagyvonalú lehetőségeken belül, ezzel szemben pedig a munkás teljesen ki van neki szolgáltatva. Az államnak igenis az volna a kötelessége, hogy ő siessen ennek a legelhagyatottabb polgárának, ennek & legyengült exiszteneiájának segítségére és kényszerítse a munkaadókat és vállalkozókat arra, hogy a munkásnak az ő termeivénye után a munkást megillető részt becsületesen kiszolgáltassák. Itt nem csak becsületes munkabért értek, mert a munkásnak a keresménye a becsületes munkabéren túlterjed, igazságos részesedéssel termelés eredményeiből a munkabéren túlmegy. Mert méltóztassék egy példán megfigyelni, hogy hogyan alakult ez a termelés. Ugy alakult, hogy — teszem fel — van valamely vál lalkozóuak egy jelentősebb gondolata, amely tömegcikk produkálását tartja célszerűnek, akkor ugy fog ennek megvalósításához, hogy elmegy a pénzpiacra, szerez magának tőkét, azután elmegy a rnuni\apiacra, szerez magának munkásokat és ezekkel együtt hozzákezd vállalkozásának megalapozásához. A munkást kiűzeti a munkabérrel, a tőkést, aki neki az anyagi eszközt rendelkezésre bocsátotta, kifizeti elsősorban a tőke használatidíjával, másodsorban pedig azzal a rizikós díjjal, amely a vállalkozásba fektetett tőke utáni kamatokon felül szintén meg szokott téríttetni. De ő maga, amikor a kész produktumok árát megszabja, nem ugy kalkulál, hogy nekem fizetnem kell kamatot, munkabért és üzemi költséget, ezt az összeget^ tehát elosztom az én termeivényeim számával és akkor megkapom az egységárt, hanem ehhez hozzácsap — nagyon természeti sen — megfelelő százalékú profitot és ezt magának egészében megtartja. Ebben van igazán számottevő megrövidités, amit a munkásságnak el kell szenveunie, és eb^en van a társadalmi problémák igazi magva eltemetve. Mert a vállalkozónak az azon túlmenő összeget, amelyet maga a vállalkozó, szervező és irányító tevékenységével megérdemel, ezt a többletnyereséget meg kellene osztania azokkal a munkásokkal, akikkel a vállalkozását létrehozta és akiknek a munkája nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a vállalkozása létrejöjjun. ±JI nemzetgazdaságilag nem lehetetlen felauat, a részvét y társaságok körében ez már taposott ut, ahol szinten megtörténik, hogy a részvényesek adják az üzemi tőkét, amiért megkapják osztalékban a kamatszolgáltatást, és annak a rizikónak ellenértékét, amit a vállalkozásba fektetett tőkéjükkel vállaltak, viszont a részvénytársaság igazgatója és segítőtársai, az igazgatósági és felügyelőbizottsági tagok, akiknek a vállalat felvirágoztatásában, irányításában részük van, szintén megkapják a tiszteletdíjat, jutalékot és különböző címeken azokat az összegeket, amelyek megfelelnek az ő társadalmi működésüknek, irányító munkásságuknak. Ezeket az összegeket ma már meg lehet állapitani, hogy ugy fejezzem ki magamat, ezeknek is piaci értékük van. Ez a piacszerü érték a szerint alakul ki, hogy mennyi efféle munkaalkalom van, és mennyi a megfelelő kínálkozó és vállalkozó szakember. Mondom, a részvénytársaságok esetében ezt már megoldották, csak az a helytelen, hogy a nyereségfelesleget, amely a befektetett tőkének kamatszolgáltatása után az irányító és vezető személyek dotálásán és a munkabérek megfizetésén kívül megmarad, ezt a pluszt ismét csak a régi részvényeseknek adják, anélkül, hogy ezek tőkéjüknek rendelkezésre bocsátásán kívül, amiért kamatban már megkapták az őket megillető ellenszolgáltatást, bármiféle uj tevékenységet fejtettek voina ki, vagy további előnyt juttattak volna a vállalkozásnak. Ez azt hozza magával, hogy a tőkésített részvénytársulati jövedelmekből uj és uj részvényeket adnak ki jóformán befizetés nélkül, vagy csekély befizetés ellenében azoknak a részvényeseknek, akik eredetileg befektették a maguk tőkéjét, holott ez a plusz, a vállalkozási vagyonnak ez a növekedése tulaj donképen a munkásságot illeti, amely munkásság azon a réven, hogy neki a nyereségből semmi részt nem adtak, annak a vállalkozásnak birtoklásából, amelynek létesítésében nélkülözhetetlen volt, tökéletesen kicsúszott. Ha azonban azt a rendszert vezetnék be, hogy az eredetileg rendelkezésre hocsátott tokét dotálják megfelelő kamatfizetéssel és a rizikó megfelelő ellenértékével, a vállalkozás többi jövedelmét pedig tovább invesztálnák és a vállalatnál tevékenykedett testi és szellemi munkások között az általuk egy-egy éven keresztül kifejtett munka arányában szétosztanák és erről munkarészvényeket állítanának ki, amely munkarészvények az illető munkásoknak munkával megkeresett magántulajdonai lennének, akkor az igazság mérlegében az egyensúly helyre volna állítva es ez az eljárás azzal az eredménnyel járna, hogy erősbödnék a munkásnak ön megbecsülése,^ a vállaikozás iránt való szeretete, érdekeltsége és szorgalma. Ennélfogva a munkás társadalmi és állami megbízhatósága és gazdasági exisztenciájának erősbödése következnék abból az egyszerű tényből hogy az állam a munka ilyen dotálásának útjára lép. Ne méltóztassék esetleg azt az érvet állitani velem szemben, hogy az elmélet már megáilapitotta, hogy a munkásoknak a vállalatok jövedelméből való haszonrészesedése nem válik be. Az elmélet igenis ismer olyan eseteket, amelyekben bevált és ismer olyan eseteket is. amelyekben nem vált be. De viszont tudja azokat az okokat és körülményeket is, amelyek miatt nem vált be és tudja ezeknek a sikertelenségeknek ellenszerét is. Ezeket itt részletesen fejtegetni nem akarom. Megelégszem azzal, hogy a nemzetgyűlésnek és a kormánynak figyelmét erre a nagyon súlyos és nagy horderejű kérdésre ráirányítottam. Azt tartom, hogy a részietekbe menően, ha annak szüksége felmerül, lesz alkalom ezt a kérdést máskor is kifejteni. De a kormánynak van megfeklő apparátusa arra, hogy ennek a kérdésnek részleteit kidolgozhassa és ha szándékában van az irányitásnak utána nézni, ezt a helyzetet megvizsgálni és az elvet érvényre juttatni, akkor meg van a módja és lehetősége arra is, hogy részletesen kidolgozott törvényjavaslattal adjon a nemzet--