Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.
Ülésnapok - 1922-371
 nemzetgyűlés 371. ülése 1925. maták egymásközötti pereinek költségilletékéből is bőven megtérül. De méltóztassék meggondolni, hogy az egész korona vagy ont, amely óriási nagy értéket képvisel s amely vagyon tekintetében bizony a közigazgatási hatóságok, sőt maguk a ministeriumok sem tudtak volna oly szigorú álláspontra helyezkedni, mint a főudvarnagyi biróság, amely egyszerűen zárlat alá vette ezt a nagytekintélyű vagyont és ezáltal semmiféle illetéktelen közeledést vagy hozzányúlni akarást nem akceptált. Át kell térem ezekután a harmadik fejezetre, a nemzetgyűlésre. A nemzetgyűlés szerintem olyan téma, amelyet kint bizonyos oldalról szeretnek egészen ferde világításba beállítani, hogy ugy mondjam, ugy szokták kifejezni magukat bizonyos oldalról, hogy : a képviselők gondoskodnak magukról, de nem gondoskodnak az országról és a tisztviselőkről. (Kiss Menybért: így is van!) Nem ugy A 7 an, t. képviselőtársam. A számok beszélnek; méltóztassék eíővenni a költségvetést és méltóztassék elvégezni azt a számvetést, melyet én voltam bátor végezni. Ha összehasonlítjuk a régi országgyűlésnek 1914 15. évi aranyke Itségvetését, az iy23/24. évi költségvetést és a jelenlegit, a következő százalékos megállapításokat tehetjük. 1914/15-Ltn az országgyübs 4,928.000 aranykoronába került, most pedig kereken 1.9ü0.000 koronába. Ha e két tételt öss?e méltóztatnak hasonlítani, a mostani nemzetgyűlés kiadása aranyban számítva 40%-a a békebelinek. Ha a képviselők létszámát nézzük, nagyon jól méltóztatnak tudni, hogy békében 453 képviselő volt, ma peoig 245. Elismerem, hogy ez az arány nem felel meg 3 annak az aránynak, ahogyan az ország bizonyos mérvben összezsugorodott, de viszont számolni kell azzal a ténnyel, hogy de facto ennyi képviselő van s ha ezt a tényt megállapítjuk, akkor más százalékos arányt kapunk. Mig a képviselők száma a békebelihez viszonyitva 54%, addig a kiadások a békebelihez viszonyitva 40%-ot tesznek ki, vagyis a fizetések csökkenése jóval nagyobb, mint a képviselők létszámának csökkenése. De tovább megyek. Emellett az érv mellett még megállapíthatom azt is, hogy ha a képviselők előző évi tiszteletdíját összehasonlítom a mostani tiszteletdíjjal, az emelkedés 120% aranyban. Ha pedig összehasonlítom a nemzetgyűlés fizetéses tisztviselőinek fizetésemelkedését, akkor meg kell állapítanom, hogy 120% helyett 20ü%-os az emelkedés, itt tehát olyan eltolódást látok, mely nem a képviselők javára szól; ellenkezőleg. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a nemzetgyűlés igen érdemes tisztviselői nem érdemlik meg azt a fizetést, amelyet kapnak, sőt megállapítom, hogy a nemzetgyűlés tisztviselői számára az a régi rendszer, hogy nem az állami tisztviselők, hanem az áílamvasuti tisztviselők fizetési fokozatai szerint kapták fizetésüket, jelentékeny többleteit jelentett, mig most azáltal, hogy a túlóradíjak beállittattak s aránylag igen csekély pótlékot kapnak, — havonkint mindössze 10—15 aranykoronának felel meg — hátrányos helyzetbe jutottak. Különösen nagy elismeréssel kell megemlékeznem a gyorsírói gárdáról, amely ma igen erős munkát végez, (Ugy van!) különösen akkor, ha gyor;-beszédű képviselő beszél. (Felkiáltások: Mint az előadó ur! Derültség.) Itt további redukciót nem lehet csinálni. A gyorsírói munka valóban idegölő munka s ha további redukcióra tértünk volna át a gyorsirodában, valósággal katasztrofális helyzetbe került volna ez a kitűnő tisztviselői kar, úgyhogy itt kénytelenek voltunk a 16-os létszámról a 18-as létszámra áttérni. (Szabó József: Az elismerés nem elég nekik. Nagyobb fizetést kell adni.) évi február hó 5-én, csütörtökön. 145 Elismerés illeti meg a nemzetgyűlés gazdasági szolgálatát abban a vonatkozásban, hogy éveken át következetesen vitte keresztül a létszámredukciót, úgyhogy a tisztviselők létszáma öt év alatt ennél az aránylag kis státusnál 76-al csappant meg. A régi költségvetésekben negyedik fejezetként a nyugdíjasok tétele szokott szerepelni. A nyugdíjak most már nem szerepelnek egy általános tételben, hanem minden egyes tárcánál különkülön vannak feltüntetve. Mégis lehetetlen meg nem említeni, épen a statisztika kedvéért, melyet bátor voltam készíteni, hogy az 1914/15. évi költségvetésben csak 45"5 millió aranykorona volt egész Nagy-Magyarország nyugdíj terhe, az összes brancheokban, most pedig a kis csonka Magyarországon ez a tétel 60 millió, vagyis a kis csonka ország aranynyugdíjterhe abszolút számokban tekintve is, jóval magasabb, mint Nagy-Magyarországé volt százalékban. Még pregnánsabban lehet ezt kifejezni ugy. hogy annakidején a nyugdíjteher az összkiadások 2%-a volt, most pedig 8%-a, tehát ezen a téren négyszeres emelkedés történt, ami százszorosan megnehezíti a költségvetés egyensúlyba állítását. Át keil térnem a negyedik fejezetre, az államadósságok tételére. Meg kell állt pitanoio, hogy az általános vita során ez a rendkívül fontuS tétel bizony nem részesült kellő méltánylásban. Már pedig ezen keresztül sok mindent meg lehet állapítani; meg lehet állapítani nenusak az államkincstár, államgazdasüg lerongyolóuását, hanem bizony e rubrikák között meg lehet állapítani a spekulációra be nem rendezkedett magyar középosztály tönkre jutásának igazi okait is. Objektive meg keli állapítanom mint előadónak is, hogy ezeknek az államadóssági terheknek túlnyomó része az, amely belföldön maradt, továbbra is csak papirkamatot hoz, mig a külföldön levő adósokra vonatkozólag — mint bölcsen méltóztatnak tudni — a kamatok valorizálíattak. Ez súlyos tehertétel, és akinek lelkiismerete van. annak nem lehet e tétel mellett egyszerűen szó nélkül elmenni. Ez sok gondot kell, hogy okozzon és okozott légyen a kormánynak és mindazoknak, akik ezt a kérdést nemzeti szempontból és szociális szempontból is súlyosnak és fontosnak tartják, s amikor megállapitom ennek a nem valorizálási ténynek irtózatos nagy középosztályromboló hatását, kénytelen vagyok elszomorodott szívvel azt is megállapitani, hogy a valorizálás az egész vonalon majdnem téliesen lehetetlen. (Kiss Menyhért: Kezdjék meg!) Lehetetlen esősorban az állam pénzügyi helyzete szempontjából. De még ha a távolabbi jövőbe is nézünk, amikor — ha Isten segit bennünket — talán sikerülni fog államháztartásunkat valaha annyira rendbe hozni, hogy ezt a régi becsületbeli adósságot elővegyük, akkor meg technikai keresztülvitele lesz irtózatosan nehéz. Az lesz a legfontosabb kérdés, hogy kik jegyezték ez* ket eredetileg; az eredeti jegyzők azok, akiket kimélnünk kell, mert a spekulativ kéz, amelybe az állarnpapirok idővel kerültek, egyáltalában nem érdemli meg, hogy az állam a kedvéért valorizáljon. Azután az is fontos kérdés lesz, hogy mikor szerezték ezeket az állampapírokat. Ezek mind oly technikai nehézségek, amelyeket ha meggondolunk, bizony arra az eredményre jutunk, hogy ez a kérdés majdnem analog azzal a bizonos jegyintézeti valorizálatlan hitellel, amelynél tehetetlenül vagyunk kénytelenek megállapitani, hogy meggazdagodott mellette a talán nemzeti szempontból nem értékes elem és elsorvadt mellette hitelhiány miatt a kevébbé spekulatív magyar nemzeti elem. de ha a korrekciót keressük, ez majdnem lehetetlen, Legfeljebb egyben 22'
