Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-368

A nemzetgyűlés 368. ülése 1925. ellenzi, nem lehet feltételezni, hogy ennek ellenére magukévá tették volna a titkosság követelését. Márpedig ezek a nagyérdemű férfiak a választások titkosságát igenis, követelték. Ez egy, a köztudatban élő tény és ennek igazolására nem szükséges sok szót vesztegetnem. Elég talán, ha az esetleges kételkedőkkel szemben a néppárt egyik megalapitójának és legenergikusabb szervezőjének, de egyúttal a katholicizmus legrigorózusabb őrének, néhai Molnár Jánosnak Írására hivatkozom, aki abban a röpiratában, amelyet »Üire szavazzunk ?« címmel adott ki, azt mondotta, hogy a néppárt azt követelte annakidején, hogy (olvassa): »főleg pedig titkos legyen a választás és községenként történjék az, ami által a legkönnyebben és a legbiztosabban volnának tiszták a választások és lennének a nép akaratának igaz és való megnyilvánulásai«. (Láng János : Mikor volt ez ?) Ez, t. képviselőtársam akkor volt, amikor még megvolt a néppárt ; a katholikus tan azóta nem változott és a katholikus tannal a választás titkossága akkor is megegyezett s most is megegyezik. De ha már ugy látszik, érzékeny pontot érintettem — talán t. képviselőtársam is azok közé tartozik, akik szükségét látták annak, hogy a titkos választásról és a titkos szavazásról annak idején alkotott felfogásukat az időközben történt események folytán megváltoztassák — akkor én bátor vagyok ugyancsak Molnár Jánosnak egyenes és őszinte szavaival felelni arra. mi lehet az oka annak, hogy a titkos választást most perhorreszkálják. Ugyanebben a füzetben erre vonatkozólag ezeket mondja ő (olvassa): »A liberálisoknak, akik nem az igazságban, hanem csak a hatalomban biznak, mint a betyár az Öklében, persze nem tetszik a titkos szavazás, mert nagyon szepegnek attól, hogy ha a nép tömegesen és «zabadon, minden nyomástól és megfélemlítéstől menten választana, rögtön a kiíincüen kivül tenné őket és nem eresztené be többet az ország házába.« Nem is tudok más magyarázatot és nem is hallottam más argumentumot a titkos választás ellen, mint csak azt. hogy a titkos választást nem lehet bevezetni, mert a nép egyrészt értelmetlen arra, még nem érett rá, másrészt pedig megbízhatatlan. Ebben a tekintetben az a felfogásom, hogy, ha azért nem lehetne titkos választást csinálni, mert a nép nem érett, akkor a feladat egyszerűen az, hogy a választójog gyakorlására nem érett népnek nem szabad sem titkos, sem nyilvános választójogot adni, mert ha titkosan éretlenül és hozzá nem értően szavaz a nép, akkor szabad választást feltételezve, nyilvánosan is csak éretlenül és hozzá nem értően fog szavazni. Ha pedig abból az okból nem akarunk titkos választójogot adni, mert megbízhatatlannak f tartjuk a népet, akkor egyszerűen valótlanság, hogy választójogot adunk a népnek akkor, amiKor nyilt szavazásra kötelezzük, mert hiszen ha ezt a megbízhatatlanságot ugy akarjuk korrigálni, hogy a szavazást ellenőrizzük, akkor a helyzet tulaj donképen az, hogy nem a népnek adtunk szavazati jogot — nyilvánosát — hanem plurális, sokszoros szavazati jogot adtunk annak, aki a választásnak ellenőrzésére vállalkozik és aki ennek az ellenőrzésnek során egy közvetlen szavazati jogot gyakorol, amelyet maga lead, és soksok közvetett szavazati jogot gyakorol azok révén, akiket ő ellenőriz és akiket a nyilt szavazás utján arra kényszerit szavazni, aki nem annak a választónak tetszik, hanem aki az ellenőrző közegnek tetszik. A szavazás nyilvánosságát perhorreszkálom tehát, de még inkább perhorreszkálom a választási rendszernek azt a bifurkálását, amelynek alapján most is létrejött a nemzetgyűlés és amely az évi január hó 30-án, pénteken. 1 országot ugy megtarkázza, foltonként titkos választójogot ad a népnek, foltonként titkosat, arányosat és lajstromosat, legnagyobb részben azonban arra kényszeríti a választóközönséget, hogy nyilvánosan szavazzon. Ez a politikai egyenjogúsággal, demokráciával a legtökéletesebb elleni étben áll. Ennek következtében előáll az a helyzet, hogy a nemzetgyűlés termében — hogy ugy mondjam — nem egyenjogúak a képviselők, mert az egyiket megválasztották szabadon, titkos választás utján, a másikat megválasztották nyíltan, úgynevezett ellenőrzéssel, a harmadikat megválasztották a kisebbségre is kiterjedő képviseleti rendszer szerint, a negyediket pedig abszolút többséget kivanó rendszer szerint, úgyhogy a választójog bifurkálása magát a törvényhozó testületet is inhomogénné teszi és azt vonja maga után. hogy ha igen szorosan akarjuk ezt a kérdést taglalni, arra a megállapításra keil jutnunk, hogy a képviselők tulajdonképen nem egyforma jogon ülnek ebben a Házban, mert hiszen megtörténik, hogy az egyik képviselő a lajstronms és kisebbségi választási rendszer szerint töredékszavazatok árán bejön a képviselőházba, ezzel szemben pedig, ha esetleg valamely párt jelöltjének 49i>9 szavazata van és csak egy szavazattal van kevesebbje, mint a gvőztes jelöltnek, aki ötezer szavazatot kapott, az a nagy választótömeg képviselet nélkül marad és az abszolút választási rendszer alapján csak az egy szavazattal többet elnyert képviselő kerül be a képviselőházba. Még feltűnőbb azonban, hogy mily alapon történik meg ez a bifurkálás. Eddig ennek alapja a legutébb rendeletileg szabályozott választójogban az volt, hogy az ipari centrumok részesültek abban a kedvezményben, hogy titkosan szavazhattak és a kisebbségi képviseletre kiterjesztett választási rendszert mondhatták maguknak. Ha erre a felosztásra applikáljuk azt a két kifogást, amelyet a titkos választással szemben felhoznak, t. i. az éretlenséget és megbízhatatlanságot, akkor arra a következtetésre keli jutnunk, hogy az ipari munkásság nagyobb értelmiségéről lehet ugyan beszélni abban az esetben, ha elgondolásunk előtt a régi kézműiparos áll, aki addig, mig iparát elsajátította, mig magát iparában tökéletesittette, tényleg sokat volt kénytelen tanulni, járni-kelni, egyik nevesebb mestert a másik után felkeresni, mindegyiknél valami ujat és ujat tanulni és eközben világot is látni és sok tapasztalatot szerezni. Ezzel szemben azonban ma már ezekben az ipari centrumokban nem ez a túlnyomó többség, amelyből az ipari munkásság áll, hanem az ipari munkásság túlnyomó többsége ma már a géprendszerü gyáripaiban van foglalkoztatva, ez a gyáripar pedig az értelemre legfeljebb ott van fokozó és emelő hatással, ahol a gépipari gyári termelés szakmunkást igényel. De a szakmunkások mellett, tudjuk, sokkal nagyobb számban működnek u. n. segédmunkások, akiknek értelmi képességeire egyáltalában nincs emelő hatással az, hogy ők ipari centrumokban fejtik ki kenyérkereső működésüket, sőt értelmükre inkább lefokozó, rossz hatással van az a termelési mód, amelyben résztvesznek. Ebben a tekintetben olyan auktorra hivatkozhatom, aki épen ahhoz a politikai irányzathoz tartozik, amelynek leginkább kedvezett ez a rendszer, Engels Frigyesre, aki a gépszerű termelési módszernek a munkásra való hatását a következőkben fejti ki (olvassa): »A munkás tevékenysége könnyűvé lesz, izmai erejének megfeszítésétől megkimélődik, a munka maga jelentéktelen, és a legnagyobb mértékben egyhangú lesz, nem nyújt neki semmi teret szellemi tevékenységre és mégis annyira igénybe veszi figyelmét, hogy ha jól akarja ellátni munkáját, semmi másra