Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-370

 nemzetgyűlés 370. illése 1925. éri február hó 4-én

t szprdán, 99 győződésem, 'hogy aa állam bekapcsolódása nélkül célt érni nem fogunk. Bátor vagyok most már egy konkrét ideát is felhozni ezzel a kérdéssel kapcsolatban, amely ideát nem az én agyam termelte ki, de amely idea szerintem alkalmas arra, hogy az illetékesek azzal foglalkozzanak. Megnevezem ennek az ideának szerzőjét. Ezt egy a közgazdasági életben kapacitás-számba menő volt képviselőtársamtól, Madarassy-Beck Gyulától hallottam. Én nem azért hozom fel ezt az ideát, hogy azt állitsam, hogy ez az egyedüli mód, hogy ezt kell okvetlenül megcsinálni, hanem azért hogy ezzel az ideával az illetékes körök figyelmét felhívjam arra, hogy a kérdéssel foglalkozva, talán megtalálják ezen idea kapcsán a helyes megoldás módját. Ez az idea egyszerű és a következő : Minden földbirtokos— miután én a mezőgazdasági hitel kérdése megoldásának módját keresem, azért szólok csak a földbirtokos osztály bekapcsolódásáról — kösse le ezen idea szerint birtokának 5% -át. Ezen, az állam részére lekötött mintegy 5% terület mintegy 500—600 ezer hold földterületet jelent. A lekötés eszményileg képzelendő. Ezen lekötött terület értéke erejéig az állam által alapítandó vagy delegálandó jelzálogbank zálogleveleket bocsátana ki, és ezen záloglevelekel a kormány erkölcsi vagy anyagi- jótállásával — miután teljes anyagi fedezet birtokában van — juttassa el a külföldhöz. Kétségtelennek tartja volt képviselőtársam azt, hogy ilyenképen az országba néhány hónapon belül sok száz millió aranykorona fog bejönni, s magam is hiszek ebben a feltevésben. (Beck Lajos: Ez egy uj terv?) Igen, egy uj terv, amelyet bátor voltam most elmondani. (Erdélyi Aladár: Németországban is tárgyalták!) Igen, másutt is, igy Németországban is tárgyalták mái* ezt az eszmét. (Beck Lajos: Az elhelyezést is tessék garantálni!) À kölcsönkamatok természetesen ezen eljárásnál az adó módjára volnának bebajtandók. Ha ez az idea. jó és keresztülvihető, ez mindenesetre nagyot lenditene a kérdésen. Most elnézést kérek hogyha e fontos kérdésnek egy további részletével is foglalkozni kívánok, s ez a mezőgazdasági ingóhitel kérdésének megoldása. (Halljuk! Halljuk! — Felkiáltások jobbfelől: Ez fontos kérdés!) Hogy milyen fontos, mutatja az, hogy már negyven éve kisért. Húsz évvel ezelőtt terjesztetett be egy terv, s ezt akarom most felujitani. Élt itt Magyarországon egy közgazdasági író, egy erdélyi ember, aki egy tervet eszelt ki és készitett el arra nézve, hogy e kérdést hogy kell megoldani. Ezt a tervet földbirtokosok, képviselők és nem képviselők elfogadták és a tervezetet húsz évvel ezelőtt az akkori pénzügyminister be is terjesztette. Nem lehetett azonban megvalósitani azért, mert közös jegybankunk volt és a bécsi centrale nem járult hozzá. Megengedem, hogy most majd más okok miatt nem tudjuk megcsinálni, én azonban bátor leszek mégis feleleveníteni ezt az ideát. (Halljuk! Halljuk!) Ez is nagyon egyszerű dolog. Tudvalevőleg létezik a közraktári intézmény Magyarországon, amely varransokat bocsát ki. Á varrans leszámítolható, lombardirozható a Nemzeti Banknál. Ez igy van. Emlékszem, hogy egyszer olvastam egy kimutatást arról hogy mennyi varrans van lombardirozva, ez tehát létezik. Ez az intézmény azonban főleg kereskedelmi érdekeket szolgál elsősorban. (Barthos Andor: Ez az!) Nem erről akarok beszélni, t. képviselőtársam, csak ebből indulok ki és rá akarok mutatni arra, hogy ezen a nyomon kell épen haladni, s hogy ezen a nyomon létesít hetö volna egy „mezőgazdasági közraktári intézmény", amely ugy épülne fel, hogy minden községben hivatalos nyilvántartásba vezettetnék be kellő ellenőrzés mellett, s minden gazda ebbe a nyilvántartásba beíratná az előirt rendszer kapcsán az ő élő és holt felszerelését, vetését és termését. Ezek az ingók leköttetnének egy szervnek, amelyet országos mezőgazdasági közraktári zálogjegy bankna k neveznének. Ez a szerv azután az igy lekötött ingókra zálogjegyekéi bocsátana ki—ez ugyan nem felel meg a varráns szónak, de a lényege ugyanaz — s ezeket a zálogjegyeket a Nemzeti Bank épugy leszámítolná, mint ahogy ez a közraktári intézménynél megtörténik. A kereskedelmi törvény zálogjogot biztosit azokra az árukra, amelyek közraktárakban helyeztetnek el, tehát az uj törvényben ugyanazon zálogjogot biztosithatjuk ezekre a lekötött mezőgazdasági ingókra. Ugyanazt a jogot adhatjuk ezen mezőgazdasági intézménynek, mint a melyet megadtunk a közraktáraknak. Ebből áll ez az idea. Igy megoldható volna talán a rövidlejáratú hitel akképen, hogy terményre 50% erejéig kapna kölcsönt a gazda ugy, hogy nem volna^ kénytelen olyan időben piacra dobni a termését, amikor az nem a legcélszerűbb reá nézve. (Kováts-Nagy Sándor: Mit szólnak hozzá a malmok!) Nem hinném, hogy a malmoknak ez ellen kifogásuk volna, de ha van, az sem baj. Emellett a függő termésre is már volna 10—20% erejéig kölcsönt adni, a fundus instruktusra pedig meg lehetne adni a hosszabb lejáratú hitelt annak 50—60 %-a erejéig. Ezek az ingóságok zálogként épugy leköthetők, mint az a kereskedelmi áru, amely a közraktárakban van. Ezen az utón előleget vehetne a gazda azokra a tételekre, amelyeket előbb elmondani szerencsés voltam. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban az ellenőrzést a vidéki mezőgazdasági kamarákra bíznám. Itt közbevetve megjegyzem, hogy nagyrabecsülöm a komoly és hasznos munkát, amit a mezőgazdasági kamarák végeznek, de felfogásom szerint a vidéki kamaráknak nincs elég elfoglaltságuk és gondolva arra az óriási tehertételre, amelyet a magyar mezőgazdaság miattuk viselni kénytelen. Tízmilliárd korona összegű terhet viselünk mi földbirtokosok azért, hogy a kamarákat fentartsuk és emellett a kamarák — mindig a vidéki kamarákat értein —, bizonyos fokig természetszerűen elnyomják a vármegyei mezőgazdasági egyesületeket. Ha mi ennek a sok milliárdnak csak kis részét a vármegyei mezőgazdasági egyesületek dotációjára fordítanék, nem tudom, nem érnénk-e el nagyobb eredményt, mint a vidéki kamarák fentartásával elérnők. Ha tehát a vidéki mezőgazdasági kamarák nem jutnak ilyen vagy más munkakörhöz, mint aminőt előbb az ingóhitel kérdésénél felemlíteni bátor voltam, ha nem jutnak más munkához, mint amit ma végeznek, bátor vagyok arra kérni a f öldmivelésügyi minister urat, vegye "fontolóra, vájjon nem volna-e helyes az országos kamara fentartása mellett azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy a vidéki kamarákat esetleg ideiglenesen megszüntessük. Az országos kamarát pedig azzal bízzuk meg, ami magától következnék, hogy az ő vezetése mellett működjenek az összes vármegyei gazdasági egyesületek. (Helyeslés jobbfelől.) Visszatérek még röviden a hitelkérdésnek a földreform végrehajtásával kapcsolatos pénz-