Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-370

A -nemzetgyűlés 370. ülése 192,1. vi den érinteni, rámutassak arra, hogy igénytelen nézetem szerint ezek az aránytalanságok azóta kaptak lábra ilyen nagy mérvben, mióta a nemzetgyűlés belement abba, hogy azt az igen pól bevált intézményt, amelyet községi adókivető-bizottságnak neveztünk, eltörölte. Ez az intézmény — gyakorlatból es tapasztalaiból állithatom— igen hasznos munkát végzett és az arányos elosztásban igen nagy szolgálatokat tett ugy a pénzügyminister urnák, mint a közönségnek. De ez a bizottság volt az, amely elHŐ fokon az adómorált is alátámasztotta. Ennek a bizottságnak tagjai ismerték a helyi viszonyokat, az egyéneket és igy sokkal könnyebb volt az arányosságot megtalálniok, mint akkor, mikor égy újonnan kinevezett pénzügyigazgató vagy annak egy helyettese végzi el, egy nagy vármegye központjában tisztán, hogy ugy mondjam, egyoldalúan; mert képtelen részletesen tanulmányozni az egyesek helyzetét. Ezt a kérdést, már emiitettem egy másik indemnitási vita alkalmával, akkor az illető pénzügyminister úrtól azt a választ nyertem, hogy majd szerves törvények fognak létesittetni — amint már létesültek is —, felvetett kérdésem fontolóra fog vétetni. Most megismétlem a jelenlegi pénzügyminister úrral szemben is azon kérésemet, hogy igenis állitsa vissza ezeket az adókivető bizottságokat, ezekkel sokkal hasznosabb és arányosabb munkát végezhet, mint ezek nélkül. Ha pedig nem teljesítheti a minister ur ezen kérésemet — bár nem fogadhatom el helytállónak az okot, amelyet mint ellenvetést hallottam, hogy miért kellett megszüntetni ezeket a bizottságokat —, arra kérem a minister urat, hogy ha javaslatomat mégsem fogadná el, legalább teljesítse azon kívánságot, hogy az elsőfokú adókivetésre átszervezendő adóhivataloknál ne csak hivatalos személyeket vegyen igénybe az elsőfokú adókivetésnél, hanem legalább is vonassa be ott azokat a tényezőket is, akik a helyi viszonyokat ismerik. Ennél a végrehajtási kérdésnél még rá kell mutatnom egy sürgős intézkedésre. Február 15-én, tehát a napokban esedékessé válik a jövedelmi adónak 1925-re szóló első részlete. Tudjuk azt, hogy mindig az előző évi jövedelem képezi alapját a következő adóévi megállapításnak, a megállapítás és kivetés azonban a bevallások alapján késedelmesen, békében is csak rendesen augusztusban és szeptemberben nyerhetett ez elintézést, tehát a legjobb esetben félév múlva, illetve 2 adórészlet esedékessége után. Normális viszonyok közt nem volna érdemes ezt szóvátenni, mert fel lehet tételezni, hogy körülbelül ugyanannyi a jövedelem az idén is, mint tavaly volt. 1924-ben azonban, amint méltóztatnak tudni, egyenesen katasztrófa érte az ország egyes részét, igy a Dunántúlt és más vidékeket is, úgyhogy azt kell mondanom, most valósággal igazságtalanság volna megkívánni a gazdáktól, hogy ők. mikor alig volt vagy épen nem volt jövedelmük, most ugyanazt az adót kötelesek előre lerónni, mint az a múlt évben kivettetett. Nem oly nagy a pénzbősége a gazdának, hogy ezt azon címen fizessék le, hogy majd idővel be fog* tudatni a túlfizetés. Arra kérem tehát a pénzügyminister urat, hogy e tárgyban sürgősen intézkedni méltóztassék, hogy ezen tételnél a végrehajtásokkal, ha nem fizetnének a gazdák, zaklatni őket ne lehessen, mert most tényleg meg kell előbb állapítani a valóságos tartozást és addig- pedig, amennyiben a gazdák halasztást kérnének a pénzügyigazgatóságoktól ezen február—májusi negyedévi jövedelmi adózásokra, miután azok teljesen ismeretlenek, a évi február hó 4-én, szeréén. 97 halasztások inegadandók volnának. Ez volna a tiszteletteljes javaslatom. T. Nemzetgyűlés! Nem foglalkozom tovább a kérdések nagy általánosságával, bár már egy-két konkrét kérdést is emiitettem, hanem rátérek most már azon konkrétumok tárgyalábára, amelyekre súlyt helyezek, amelyekkel képviselőtársaim nagyrésze is már foglalkozott!. Képviselőtársaim, akik a vitában resztvettek, melegen és sürgősen ajánlották a pénzügyminister ur figyelmébe, hogy a hitelkérdést, igyekezzék megoldani és biztosítani. Az elhangzott érdekes és szakszerű felszólalások után nem látom a magam részére szükségesnek és felmentve érzem magam az alól, hogy ennek szükségét hosszasabban bizonyítsam. Inkább azzal fog-ok foglalkozni, hogy miképen gondolnám a kérdést megoldani. Mielőtt erre rátérnék, előrebocsátom, hogy a hitel megteremtése nélkül, többek között a termelés terén egyszerűen nem boldogulhatunk. Tudom, hogy ebben mindnyájan egyetértünk. Nézetem az: hogy ha az ipar és kereskedelem 12.5-től 24% -ig terjedő kamattal terhelt hitelt vesz igénybe, és azt is csak korlátolt mértékben, ha a gazdának 18—30%-kai terhelt hitelt kell igénybe venni, ha a kisembernek, kisiparosnak 30—50% -os kamatterhet kell viselnie, Ugy többtermelés, mondjuk a több jövedelemmel járó termelés a közgazdaság egyik ágazatában sem várható, pedig többtermelés és olcsóbb termelés nélkül a pénzügyi szanálás szerintem papíron marad, mert akkor a drágaság nem enyhül és nem érezteti hatását a szanálás a gyakorlati életben sem, hanem csak papíron marad. Állítom, ha csonka Magyarországnak annyi hitel állana rendelkezésére, mint amennyi hitelt aránylagosan igénybe vettünk 1904-től 1914. évig Nagy-Magyarországon, ha ugyanazzal a kamattétellel kapnánk a Intelt most is, akkor a mezőgazdaságnál — legalább normális időjárás mellett — elmondhatnék, hogy azt hiszszük, szanálva vagyunk. Ezt meg is fordíthatom. Ha 1904-től 1914-ig azokat a kamat!ételekel; kellett volna a termelésnek viselnie, mint amelyeket ma visel, a deficit, szerintem, akkor még nagyobb lett volna, mint ma, Minden a szükséges hitel drága vagy olcsó voltán fordul meg. Ennél fontosabb és nagyobb kihatással bíró kérdés az állami életben nincs. Nagy kérdőjelként áll azonban előttem, meg fogjuk-e tudni oldani kellő időre ezt az igen fontos kérdést. Mert e tekintetben aggályaim vannak, megvallom,^ bizonyos fokig pesszimisztikus felfogással nézek a közgazdasági élet fejlődése elé. Ahhoz hozzá voltunk szokva, hogy a békében 30—40%-kai magasabb kamatot fizettünk ebben a tőkeszegény országban, mint amennyit fizettek más tőkegazdag' országokban, ami azt jelenti, hogy ha másutt 4% volt a kamatláb, mi szívesen fizettünk 5—6%-ot. Kérdem, hoíry amikor Angliában 4—5, Hollandiában 2—3, Németországban és Csehszlovákiában 6%-.kai termelnek, hogyan lehetünk mi élet- és versenyképesek. Jól tudjuk* hogy az egész világ'on nagy hitelszükséglet vár kielégítésibe, igy Németország és Franciaország is nagy hiteleket keres. Csak a tőkeerős országokat említem, hiszen Lengyelországnak is szüksége van hitelre, mely után énen ugy nagyobb kamatos?;, fizet mint mi. Ha világszerte nagy hiteligények merülnek is fel, merem állítani, hogy ha mi épen ugy tudiuk biztosítani a külföldi hitelező pénzét, mint Németország és Franciaország, akkor, tekintettel arra, hogy mi 1. sőt 2%-kal magnsabb kamatot is