Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVIII. kötet • 1924. december 12. - 1925. Január 29.

Ülésnapok - 1922-363

A nemzetgyűlés 363. ülése 1925. évi január hó 22-én, csütörtökön. 209 jegyezni, ha a pénze, illetőleg- hadiköicsöne teljesen elértéktelenedik és ha látja azt, hogy minden teher vállalása nélkül is meg- lehet úszni, a legnagyobb nemzeti veszedelmet isi Ha mi a hadikölesönöket nem valorizáljuk, akkor a bankok fogják összevásárolni a hadikölesönöket olesó pénzen a rongyos tömegektől, az éhes emberektől, és ugy érzem, hogy miként a múltban és ma is, belső erejük, de különösen külföldi összeköttetéseik révén a bankoknak a jövőben is lesz annyi erejük, hog-y amikor olesó pénzen összevásárolták a hadikölesönkötvényeket, minden úton-módon arra fogják szorítani az államot, hogy az olcsó pénzen összevásárolt hadi kölesönkötvényeket igenis most már valorizálja. A háború után adományozott kereskedelmi hitelek valorizálására szintén súlyt fektetek, hiszen tudjuk — legalább is köztudatban él —, hogy ezek az összegek a nemzeti vagyon kizsákmányolására szolgáltak. A valorizált kereskedelmi hitelekből és a vagyonváltságíöldből meg lehetne teremteni az ipari hitelt és meg lehetne teremteni a földhitelt is. Az ipari hitelre nagy szükség van, mert a kisipar máris a tönk szélén áll. De szükség van a földhitelre is, annál inkább, mert hiszen a késedelmeskedés nagy veszélyt jelent — perieulum in mora —, szinte el is késtünk már evvel a gondolattalA földhöz juttatottaknak és a házhelyhez juttatoltaknak sürgősen segitségére kell sietnünk, mert anyagi segitség és hosszúlejáratú kölcsön híján csak tessék-lássék és félmunka az, amit eddig végeztünk. De tessék-lássék és félmunka az is, mikor épen az állam zárkózik el attól, hogy földhöz, illetve házhelyhez juttassa a nincsteleneket, amiként ezt egy konkrét példával fogom megvilágitani. Nagybaracska község halárában van a földmivelésügyi kormánynak, illetőleg az erdőkincstártnak 6 hold területe. Valamikor erdő volt, ezelőtt 24 évvel. 24 év óta egy szál fa sem terem rajta, sőt ettől az időtől kezdve körülbelül a terület fele földmivelés céljára, mezőgazdaság céljára van kisebb gazdáknak kiadva. Mivel azonban ez a terület a telekkönyvben erdőterületként szerepel, az erdőkincstár hallani sem akar arról, hogy házhelynek átadja, illetőleg nem is hogy átadja, hanem hogy a község közepén elterülő területtel cseréljen. Csereföldképen sem hajlandó átadni. Nem értem, miért alkottunk a nincstelenek részére földbirtokreformtörvényt és házhelytörvényt, ha az állam maga ilyen szűkkeblű. Akkor ne legyen az állam bőkezű a máséból és ne alkosson erre még törvényt is! Azt mondtam, hogy az egyforma jogok élvezete mellett az állampolgárt erejéhez mérten egyforma kötelezettségek is terhelik. Szeretném itt az „erejéhez mérten" szavakra helyezni a fősúlyt. Ezt az elvet azonban nem látom az egész vonalon érvényesülni. Mert minél nagyobb a birtok és minél nagyobb a jövedelem, relative annyival kisebb öszszeggel járul hozzá az állam terheihez. Az adózás terheit azonban nemcsak a nagyobb jövedelem, hanem a kisebbszámu családdal biró adózó polgár is könnyebben elviseli. A nagyszámú családot már annál a ténynél fogva, hogy ilyen nagyszámú, sokszor elviselhetetlen anyagi gondok terhelik, mert hiszen ugyancsak derekasan adózik katonaállitás szempontjából, vagy legalább adózott a múltban, és tudjuk azt, hogy a haza védelmében rendszerint ezekből a családokból kerültek ki a legjobb katonák, mert erkölcsileg emelkedettebb gondolkozású családokból sarjadzottak ki. Mégis azt kell látnunk, hogy az a nagyszámú család, amelynek rongyos, mezítlábas gyermekei vannak, akik nyáron libapásztorkodnak, télen pedig lábbeli és ruha hiján otthon gunnyasztanak, nem jut hozzá ahhoz a kulturforráshoz, amelyet iskolának nevezünk. Szemben ezekkel áll azoknak a tábora,azoknak az önzőknek a tábora, akik kényelmükről le nem mondanak, akik félnek a gyermeksirástól és félnek a gyermekneveléstől. Ott állanak azok, akik gyermekek hiján könnyen viselik a terhet, vagyonuk a hasonló g'ondolkodásu elhalálozott rokonság vagyonából csak gyarapodik és ha mégis van egy gyermek a családban, vagy több rokoncsaládnak van egy gyermeke, akkor mi sem könnyebb, mint annak az egy gyermeknek minden kényelmet biztosítani. Aránytalan a teherviselés, és nekünk ezért arra kell törekednünk — bár nagyon jól tudom, hogy ez részben megvan —, hogy ami g egyrészt a nagy családdal biró családfőket gondjaiktól mentésitjük, addig másrészt — és erre helyezem a fősúlyt — a nőtlen, család nélküli, vagy igen kicsi családu, egy gyermekkel biró polgárokat nagyobb teherrel terheljük meg és így az ellentéteket elimínáljuk. Nem mondhatja senki, hogy- haza beszélek, sőt ellenkezőleg, hisz az Isten nekem nem. adott gyermeket. De én szívesen viselem annak a családnak a terhét, amelyik 5—6 gyermeket szolgáltat az Istennek és a hazának. Összefüggő ezzel — és igy egy kis kitéréssel szólok az egykéről és a nincskéről. Tudom azt nagyon jól, hogy ennek elsősorban erkölcsi defektus a magyarázata. Ha azonban az állam az erkölcsi nivó tekintetében nem siet a nép segítségére minden eszközzel, akkor legalább tegye meg azt, hogy a gyermeknélküliséget, az egykét vagy nineskét a maga javára és azoknak a javára fölözze le, akik e tekintetben áldozatkészek. Ennek a nagy nemzeti csapásnak, fajunk ilyetén pusztulásának igen sok okát látom. Oka először a korai házasság. Tapasztalatból beszélek. Kerületemből tudok eseteket, amikor 14 éves vagy alig valamivel idősebb leányok 17—18 éves legénykékkel kötnek házasságot. Megengedik ezt nekik, mert a törvénynek van kibúvója. Azért lehetséges ez, mert orvosi bizonyítványt kapnak arról, hogy ők igenis fejlettek és nemileg érettek. És kérdezem, melyik orvos nem ad erről bizonyítványt! Nagyon jól tudjuk, hogy — tisztelet a kivételnek — az orvosok busás honorárium ellenében nagyon szívesen állítanak ki ilyen bizonyitványt. Az ilyen házasság, amely az ösztönösségen alapul, a két életen át nem a harmadik életet látja, nincs is nagy képzőereje, csupán mámora van és kijózanodása. Nincsen szívesen szándékolt és szeretettel fogadott gyümölcsözése sem. Hiszen a két gyerek nem tud még örülni a gyereknek. Vagy óvakodásra, vagy teherkönnyitésre törekszik mind a kettő. Azt tartják, hogy „hiszen még ráérünk", hogy „még nem is voltak fiatalok", vagy talán hogy különben is „nyűg a gyerek". így lesz azután abból az édes anyai érzésből az állam-támogatásával csömör, később kényelem, végül pedig* erkölcstelen élet és gyerektelen házasság.^ Á feldobott kő igy hull vissza az állam fejére, amelynek erkölcstelen polgárai katonákat és polgárokat nem adnak. Nem kívánok itt szólni arról, hogy a 14 éves menyecske ismétlőiskolaköteles is volna, ám ezt igen természetesen elmulasztja. Kérdem én most, kit büntessünk