Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVIII. kötet • 1924. december 12. - 1925. Január 29.

Ülésnapok - 1922-363

A nemzetgyűlés 363. ülése 1925. évi január hó 22-én, csütörtökön. 207 nyolitják —, nem volna-e helyes, ha mi sem zárkóznánk el olyan álszemérmetességgel — amint ezt ma megtesszük — ezektől a vállalkozásoktól. A legújabban is hallottam, hogy vannak már itt is, akik azzal próbálkoznak és arra gondolnak, hogy Magyarországon is felállítsanak játékkaszinót. Akinek kedve van arra, hogy eldobja magától a pénzt, annak az embernek alkalma kínálkozhat erre. Hiszen én nem tudom megfogni az emberek kezét, mindenki ugy költi a vagyonát, ahogy akarja: vagy elmegy a külföldre és ott költi el, vagy ha tetszik, bedobja a tűzbe, vagy pipára gyújt vele. Ha erről van szó és tényleg van játékszenvedély — aminthogy tagadhatatlanul van —, akkor az én felfogásom szerint — és én azt hiszem, nagyon sok képviselőtársm gondolkodik igy — az ilyen kaszinóknak felállítása Magyarországon is lehetséges. Ez egy olyan adóztatás volna, amely nem a szegény adózok zsebéből kerülne ki, hanem azokéból, akik szórják a pénzt, akik előtt a pénz nem érték és akik más utón talán meg sem adóztathatók. Nagyon szeretném, ha ezzel a kérdéssel komolyan foglalkoznék a kormány és meg vagyok győződve arról, hogy az ebből befolyó jövedelmek ezerszeresen meghaladnák azt az összeget, amelyet ma a kormányzat Magyarországon a testi nevelésre fordítani képes. Hiszen ebből az összegből a testi nevelésen kivül jutna mindazoknak a népjóléti és közegészségügyi tételeknek fedezésére is, amelyeknek ellátására ma nekünk sajnos semmiféle összeg rendelkezésünkre nem áll. Ez nem tréfa, itt egészen komoly dologról van szó. Mi mostani helyzetünkben el vagyunk zárva annak lehetőségétől, hogy magunkon törvényes, rendes utón segíteni • tudjunk. Hiszen lehetetlen tovább adóztatni azt a népet, amely amúgy is roskadozik az adók súlya alatt. Nekünk elő kell teremtenünk a megfelelő összegeket ahhoz, hogy kulturális életünk lefolytatására elég pénz álljon rendelkezésünkre. Tessék a kormánynak gondolkozni az általam felvetett eszmén és merem állítani, hogy amióta a lex Gerenday megszületett, amióta a totalizatőradó megszületett, amióta a szerencsejátékokat törvényes formában kihasználjuk, azóta nem lehet ebből álszemérmet csinálni; próbáljuk meg egészen nyíltan s ne hangoztassuk a hazárdjátékok káros hatásait, hanem csináljunk ugy, mint más külföldi állam, szedjük és fölözzük le a hazárdjátékokat és az igy elért és befolyt összegeket forditsuk arra a célra, amely célnak elérése minden komoly magyar embernek törekvése kell hogy legyen. Beszédem legelején azt mondottam, hogy azok a kimutatások, amelyek Magyarország jövő generációjának fejlődéséről, fejlettségéről szólanak, azok a százalékok, mint a lélekharang figyelmeztetnek bennünket a pusztulásra és arra, hogy nekünk ezen a téren sürgősen tennünk kell valamit. Alföldy Béla t. képviselőtársam, egészségügyi szempontból bírálta, a dolgot és azt állapította meg, hogy minden erőnkkel a különféle betegségek letörésére kell törekednünk. Az én tételem meg az, hogy az emberi szervezetet annyira egészségessé és erőssé kell tennünk, hogy a különféle betegségek pusztításainak ellen tudjon állani. Csak igy tudom elképzelni azt, hogy azok ^ a pénzügyi, közgazdasági és kulturális intézkedések, amelyeket többi képviselőtársaim itt nagyon helyesen hangoztattak, egyszersmind termő talajra is találjanak. Meg vagyok győződve arról, hogy a kultuszminister ur és általában a magyar kormány eddig is elkövetett mindent, hogy ezt a szomorú tényt valamiképen meg tudja változtatni. Nem a magyar kormányon múlik, hogy ez még nem következett be teljesen. De én épen attól a lelkesedéstől áthatva, amelyet magyar fajom iránt érzek és amelyet a magyar faj érdekében mindenKor hangoztattam, attól a felbuzdulástól, amelynek végcélja mégis csak az, hogy Magyarország jövő generációja Magyarország múltjához, a régi magyar dicsőséghez méltó legyen, ettől indíttatva tettem meg ezt a javaslatomat s eltelve a kormány iránti teljes bizalommal, a költségvetést elfogadom. (Éljenzés és taps. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik! Forgács Miklós jegyző: Láng János! Láng János: T. iNemzetgyüiés! A személyes intrikátóí mindig irtóztam s a pártoskodástól mindig távol tartottam magamat, mert az volt a véleményem, hogy az ország mai szomorú gazdasági helyzetében az ország fiainak össze kell fogniok teljes erővel, sok önfegyelmezéssel és sok áldozat árán is az ország érdekében. Ez nem jelent csendes megadást, csendes megalkuvást és minden kritika nélküli jámborságot. Mert hiszen kritikát gyakorolni nekünk kötelességünk a társadalmi életben, sőt a magánélet minden fázisában is, de egyszersmind kötelességünk gyakorolni ezt a kritikát a nemzet, a nép érdekében is. Ennek a kritikának azonban nem szabad a szenvedélyektől aláfütve lennie, nem szabad gyújtania, nem szabad szenvedélyesnek lennie, amely csak rombolni és gyújtani tud, de alkotni nem képes. Épen ezért végtelenül csodálom és őszintén fájlalom, hogy az ellenzéknek az a tárgyilagos része, amely a maga objektív kritikájával a törvényjavaslatokhoz eddig is hozzászólt, most távol tartja magát. Nagyon szeretném, ha az ellenzék józanabb, konstruktivabb része, amely eddig is nagyon jó szolgálatot tett objektiv kritikájával, most sem tartaná távol magát, épen akkor, amikor a költségvetést tárgyaljuk, egy olyan fontos törvényjavaslatot, amely messze kihatással bir a nemzet életére. Ezen a helyen is, de odakünn is, igen sokan követelték az államháztartásról szóló költségelőirányzat, a költségvetés beterjesztését és ebben van is valami jogosultság, mert hiszen e nélkül a sötétben tapogatódzunk.. Ha nincsen meg az államháztartásnak ez a számszerű berendezkedése, akkor annak továbbvitele lehetetlen. Végeredményben szükséges a költségvetésnek előterjesztése azért, mert az államháztartás viteléért mindig csak mi viseljük a nemzettel szemben a felelősséget. De kérdem, t. Nemzetgyűlés, ki készített magának az ő kicsi gazdaságában költségvetést, amely a nap-nap után változó viszonyok között fel ne dőlt, meg ne billent volna, s még a legszigorúbb körültekintés és a legrigorózusabb takarékosság mellett is nem bizonyult volna irreálisnak. A jó gazda bizonyára a jó terméstől tette függővé ujabb befektetéseit gazdaságában, azonban igen sokszor csalatkoznia kellett. Hány tételt kellett a jó gazdának törölnie csak azért, mert várakozásai nem mentek teljesülésbe; hány tételt kellett törölnie olyanokat, amelyek törlése őt létében és életében fenyegette. Csalódottságában a gazda tovább vergődött, jobb időkre várt, talán jobb termésre, talán állandóbb értékű koronára, talán a bekövetkezhető általános gazdasági konszoli-