Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.
Ülésnapok - 1922-332
84 A nemzetgyűlés 332. ülése 1924. évi november hó 7-én, péntekén. Nem is egészen igy áll a kérdés. Az a kimutatás, amelyet Petrováe Gyula t. képviselőtársam előterjesztett, tendenciózusan csoportosított kimutatás volt. Az idegen nevek a legutolsó ciklusban is nagy tömegben szerepelr tek a városi törvényhatóságban, biszen maga a pártvezér sem tartotta szükségesnek, hogy nevét megmagyarositsa ; folyton a magyar fajvédelemről, a magyar keresztény nemzeti gondolat védelméről beszélt, de nem jutott odáig, hogy megmagyarositsa nevét. Ne tessék tehát odaállni és anatémát kiabálni ezek ellen, akik idegen nevüek, mert ez nem helyes. Mindenkinek meg kellene magyarosítania nevét; azt a nemes mozgalmat, amelyet a régi, átkos liberális kormányzat megindított, megkell valósitani: legyen mindenki a nevében, érzésében is magyar, és tessék ezen a. téren önöknek is jópéldával elöljárni. (Forster Elek: Nemcsak a nevében, hanem érzésben is!) Ezt mondtam! De épen ennek a rezsimnek jóvoltából ma már névmagyarositásról egyáltalában nem lehet szó. (Csilléry András: Dehogy nem!) Nem engedik meg! Több esetben próbáltam eljárni a belügyministeriumban is. (Csilléry András: Egy csomó jelent meg a hivatalos közlönyben, tessék elolvasni!) Próbáltam, de nem sikerült; mert megint mérlegre tették az illető felekezeti viszonyait. (Klárik Ferenc: Majd megyünk, megnézzük, mi történik ott! — Csilléry András: Egy csomó névmagyarosítás törtónt! — Klárik Ferenc: Jó, majd megnézzük júniusban!) Vázsonyi t. képviselőtársam kivánta a második bekezdés törlését. Nem tudom, hogy adott-e be ebben az irányban javaslatot, amennyiben nem adott be, én mindenesetre pótlólag beadom javaslatomat, hogy a 2. § második bekezdése töröltessék. Indokolásom teljesen ugyanaz, amit t. képviselőtársam itt előterjesztett, minthogy teljesen 1 méltánytalannak tartom, hogy olyan kivételes kedvezményben részesüljenek bizonyos kategóriák, mint amilyen kedvezmények ebben a második bekezdésben a helybenlakást illetőleg le vannak fektetve. Én nagyon kérem a többségi pártot, amely olyan kis számban volt képviselve az egész vita során (Ugy van! a szélsőbaloldalon. — Esztergályos János: Most párositják őket!), hogy a szavazásnál jól vesse mérlegre azokat a fontos érveket, amelyek itt ebben a szakaszban és egyáltalában az egész törvényjavaslatban a választójog szempontjából le vannak fektetve; jól gondolja át, hogy ez a törvényjavaslat Budapest székesfőváros életének szabályozása kivan lenni. Ha a demokráciáról komolyan és őszintén beszéltek az urak és az önök vezére, Bethlen István gróf, akkor itt letehetik a próbát arról, hogy milyen demokratikus érzelműek. Azt a csapdát pedig, amelyet a községi keresztény párt felállitott önöknek a tízéves helybenlakást illetőleg, ne méltóztassanak figyelmen kivül hagyni, és amennyiben a kétéves helybenlakás kérdését nem méltóztatnak maguk számára irányadónak tekinteni, akkor tessék elfogadni az én javaslatomat az ötéves helybenlakásra vonatkozólag, amelyet előzőleg bátor voltam a belügyminister úrral közölni, aki kijelentette, hogy ő ezt szimpatikusán veszi; viszont egészen bizonyos, hogy a Keresztény Községi Párt a tízéves helybenlakásra vonatkozó javaslatát tisztán azért tette meg, hogy a világért malőr ne történjék a hatéves helybenlakással, mert abban ő is megnyugodnék, amint at. képviselő urak egyike előttem kifejezésre juttatta. Kérem javaslatom elfogadását. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Hebelt Ede jegyző: Bárczy István! Bárczy István: T. Nemzetgyűlés! Ami a/ előttünk fekvő törvényjavaslat 2. §-át illeti, nekem a domicilium kérdésében a fő észrevételem az, hogy az ilyen kikötések mind alkalmasak arra, hogy a választói akarat korlátlan megnyilvánulását akadályozzák. Miután ez a törvényjavaslat ebben a tekintetben nem egy ilyen intézkedést foglal magában, természetes, hogy a mi felfogásunk az, hogy ezeket a választói akarat megnyilatkozását korlátozó intézkedéseket lehetőleg mellőzni kellene. Nem az a lényeges, hogy a domicilium hány éves, két-, hat- vagy nyolcéves-e, hanem az, hogy a domicilium egyáltalán kiköttetik, mert a domicilium kikötése nyitja meg azt az ajtót, amelyen keresztül visszaélések szoktak befurakodni a választói névjegyzékek összeállításánál. (Ugy van a szélsőbalodalon.) Ez az, amiért nézetem szerint a domiciliumnak látszólagos indokoltsága mellett sem érdemes azokat a lehetőségeket megnyitni, amelyek alkalmasak a választói névjegyzék megrontására. Ha volna valami mérték, amellyel le lehetne mérni a választóknak a város ügyei iránt való szeretetét és érdeklődését, és ezt statuálni lehetne törvényben, ez természetesen nagyon jó volna. De én a domiciliumot, mint ilyen mértéket egyáltalában el nem ismerem, mert meg vagyok győződve róla, hogy vannak nagyon sokan, akik a vidékről felköltöznek és már két óv múlva nagyobb szeretettel viseltetnek Budapest iránt, mint azok, akik tiz-husz év óta itt vannak. Ezt nem lehet lemérni. Viszont egészen kétségtelen — amint a törvényjavaslatból méltóztatnak látni —, hogy nemcsak ez az egyedüli rendelkezése a törvényjavaslatnak, amely a választói akarat korlátlan megnyilvánulását akadályozza. Benne van a törvényjavaslatban az is, hogy a 250 választott mellett 66 olyan bizottsági tagja is lesz a törvényhatóságnak, akik nem választás utján kerülnek a törvényhatóságba. Ez olyan arány, aminőre nincs példa a föld kerekségén. (Peyer Károly: Csak Indiában!) A városi szervezetekben erre példa nincs. Azonkivül ott van a kerületek beosztása. Alapul veszem azt a beosztást, amelyet a kormány a törvényjavaslatban előterjesztett és amely huszonkét kerületet állapit meg. Tudjuk, hogy a huszonkét kerület beosztásánál is vannak aránytalanságok, ha nem is olyan nagy mértékben, mint a tiz kerületi beosztásnál. Tudjuk, hogy az egyik kerületnek négyszer annyi választója van, mint a másiknak, és most a bizottsági tagok számának felemelésénél hallottuk, hogy a többletet bizonyos belső kerületek, tehát éppen a kisebb választói létszámú kerületek között szándékoznak feloszlatni. Egy csomó olyan intézkedést látunk itt, amelyeknek mind az a céljuk, hogy a választói akarat meg ne nyilvánulhasson ugy, ahogyan az a választópolgárok lelkében él. (Peyer Károly: Ez a cél!) Dacára annak, hogy a domiciliumot abszolúte nem tartom alkalmasnak arra, hogy fokmérője legyen a város iránti érdeklődésnek és szeretetnek, ez ellen sem volna észrevételem, ha nem járna azzal, hogy tág teret nyit a visszaélésekre, amikor a választók jelentkeznek és a helybenlakást igazolni próbálják. Azt tartom,
