Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-350

.A nemzetgyűlés 350. ülése 1924. külügyi bizottságok nagy, nemzetileg döntő szerepét, tudva azt, hogy a titoktartás vitális érdekkel bir az államra nézve — ott könnyebb ezt garantirozni. Az olaszok, az angolok, a franciák, az amerikaiak, a németek, a nagy nemzetek mindenütt igyekeznek szankciókat találni arra, hogy ezt a titkosságot és főként a titoktartást biztositani tudják Nagyon érdekes a francia szenátus külügyi bizottságának konstituciója. A francia szenátus külügyi bizottsága úgyszólván, a legelső testülete Franciaországnak, épen azért, mert tudják jól. hogy az ország külügyi relációját tartja kezében ; mert a közvélemény olyan módon alakult ki, hogy egy adott esetben, midőn valaki elszólta volt magát, _ az illető valósággal társadalmi és politikai bojkott alá került és többé nem szerepelhetett a politika terén. így tekintik ezt a külföldi parlamentek valamennyien. Viszont legyen szabad rámutatnom arra, hogy a külföldi parlamentek hatalmas tréningjével szemben Magyarország mennyire más, mennyire inferiorisabb helyzetben van. Hiszen a külügyi bizottság és egyáltalában a külügyi vezetés a forradalmak folyamán automatice, kvázi megnevezés nélkül lett mintegy belecsusztatva a magyar alkotmányba, miután szükség volt reá. Amint a külügyi bizottság szerepelni kezdett a parlament bizottságai között, nem kaphatott külön konstituciót. Talán ez az oka annak, — és ebben Ernszt Sándor t. képviselőtársamnak felelek meg, aki igen remarkábilis beszédében szemrehányásokat tett a külügyi bizottságnak azért, hogy nem műküdik eléggé — igenis, nem működhetett, mert a konstituciója nem volt ugy megalkotva, hogy a titkossága és a titoktartása garantirozva lett volna. Ezzel szemben — amint a külföldön vannak a dolgok — egy szomorú tényre kell rámutatni. T. Nemzetgyűlés! Magyarországon, nagyjában szólva, Mátyás király óta nincsen külügyi cselekvés és külügyi érzék. Mátyás király óta etroííában van ez az érzék, és ha azokon a századokon végignézünk, hatalmas, kimagasló egyéniségeket kivéve, — mint például a költő és politikus Zrinyi Miklós, Rákóczi, azután Kossuth, Bethlen Gábor — azt látjuk, hogy épen Magyarország állami evolúciója olyan helyzetbe hozta az országot, hogy nekünk nem hagytak meg semmi mást, csak a belügyi torzsalkodhatást. A külügyeket Bécsből vezették. Ebből a szempontbői nagyon érdekes épen a múlt század. Kossuthot kivéve, aki egy adott pillanatban a külügyekkel is foglalkozott, 1867 óta a múlt század összes vezető nagy magyar államférfiairól — mint az öreg Andrássy Gyuláról, Tisza Kálmánról, Wekerléről, Bánffyról, Széliről, Tisza Istvánról — nem tudhatjuk, hogy minő külügyi érzékkel dolgozhattak volna, mert sajnos, sohasem kerülhettek abba a helyzetbe, hogy a külügyekkel szabadon, magyar szempontból foglalkozhattak volna. Az öreg Andrássy Gyula, akinek olyan hervadhatatlan babérai voltak, a berlini kongresszuson nem magyar külügyminister, hanem osztrák -magyar külügyminister volt. Ez lényeges különbség. Atrofiában van ez a külügyi érzék. Ha tűnődöm azon, miért működik olyan sántán a magyar parlament, — eltekintve attól az igen érdekes és tanulságos fejtegetéstől, amelyet a ministerelnök ur a múltkor elmondott itt a magyar politikai történetre nézve 1867-től fogva — akkor arra kell rámutatnom, hogy csak belügyi torzsalkodás van itt benn, a régi recept szerint (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) s a magyar nemzet külügyi érzékének atroíiája folytán még mindig nem gondol arra, hogy ne csak befelé, hanem kifelé is nézzen. A külföldi nagy, hatalmas és jól egyensúlyozott parlaévi december hó 9-én, kedden. 681 mentekben a külügyi érzék folytán a külügyi tárgyalások a belügyiekkel mindig harmonikus balanszirozottságban vannak, és akik belügyileg torzsalkodnak, azok mindig ráérnek arra, hogy amidőn külügyi kérdés van tapéíán, kibékülhessenek. Mert minden jól fegyelmezett, küiügyileg jól trenirozott nemzet — az angol, francia, amerikai, német vagy bármilyen — nagyon jól tudja, hogy a külügyi kérdésekben össze kell tartani. Akik tehát belül torzsalkodnak, mindig ráérnek a külügyi kérdéseknél kibékülni, amidőn arról van szó, hogy nemzetük az egész világgal áll szemben. Mindezek a dolgok arra indítanak engem, hogy teljesen elfogadom ezeket a negative és pozitive formulázott bástyákat, sőt Szabó József t. képviselőtársammal szöges ellentétben még jobban szeretném alátámasztani ezeket. Én igenis amellett vagyok, — amire példa van a külföldi külügyi bizottságok konstitucióiban — hogy épen mert a külügyi érzék a mi hazánkban régi időtől fogva ilyen gyászos atrofiában van, a külügyi bizottság tagjai igenis, tegyenek külön fogadalmat a titkosságra, illetőleg főként a titoktartásra. A titkosságot garantirozza az 1. § első alineája, de ami a titoktartást illeti, én kívánatosnak tartanám ezt a bizonyos külön fogadalmat. Nem akarom ezt megformulázni, nem adok be módositványt, igénytelen felszólalásom végakkordjaképen egyszerűen csak azt mondom : méltóztassék ezt konszideráeió tárgyává tenni, és az előadó ur, ha ez a gondolat esetleg elfogadtatik, sziveskedjék azt megformulázni, (Helyeslés jobbfelől.) Elnök: Szólásra következik? Bodó János jegyző: Szabó József! Szabó József: Mélyen tisztelt Nemzetgyűlés! Sajnos, engem sem az előadó ur, sem Pékár Gyula képviselő ur fejtegetése nem győzött meg. Ki kell azonban jelentenem, hogy Pékár képviselő ur téved, ha azt hiszi, hogy közöttünk olyan éles ellentét van a felfogásban. Amikor ugyanis Pékár képviselő ur azt kivánja, hogy a külügyi bizottság tárgyalásai a nagy nyilvánosság előtt legyenek zártak, amikor azt kivánja, hogy a képviselők fogadalmat tegyenek kvázi a titoktartásra, én ezt nem tartom elítélendőnek és helytelennek. Sőt továbbmegyek: én készséggel hozzájárulok olyan intézkedéshez is, amely szerint minden képviselőnek fogadalmat kell tennie arra, hogy szükség esetén a szabályok által előirt titoktartást magára nézve kötelezőnek tartja. Nekem az ellen van kifogásom, hogy képviselők és képviselők között különbséget tegyünk, hogy a képviselőket itt a parlamentben osztályozzuk, hogy az egják képviselőt megbízhatónak tartsuk, a másikat pedig megbízhatatlannak bélyegezzük. Én ezt szerencsétlen gondolatnak tartom és •— amint azt az általános vita során mondottam — nem hiszem, hogy ezzel a felfogással, amennyiben ez határozattá válnék, a parlament tekintélyét nagyon emelhetnénk. Nem szabad, hogy a köztudatba átmenjen, hogy ebben a Házban megbizhatailan képviselők is vannak; nem szabad elfogadnunk azt, hogy itt vannak olyan képviselők, akiktől ha titoktartást követelünk, ezt a titoktartást magukra nézve nem fogják szent kötelességüknek tartani és elismerni. Épen ezért én nem a nagy nyilvánosság részére akarom megnyitni a külügyi bizottság üléseit, hanem a képviselők részére akarom azokat hozzáférhetőkké tenni, azért, hogy^ a képviselők kötelességüket fokozottabb mértékben teljesíthessék és tájékozva lehessenek azokról a kérdésekről, amelyeket a külügyi bizottságban tárgyalnak. Pékár képviselő ur azt mondotta, hogy a külügyi kérdéseket a belügyi politikával harmonikusan kell elintézni. Ha ez igaz, akkor annál