Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-349

A nemzetgyűlés 349. ülése 1924. évi merülhettek, azt elismerem -*- ügy döntse el, hogy ne csak az általános vita folyamán — mert azt hiszem, az általános vitánál egyáltalában semmi szükség- sincs a vita lezárására —, hanem a részletes vita során se részesüljenek kellő megvilágításban. Erre azért vagyok bátor. a Ház figyelmét felhivni, mert mindazok, akik az eddig beterjesztett javaslatokat magasabb törvényszerkesztési technika szempontjából vizsgálták, kénytelenek elismerni, hogy a Ház elé került javaslatok majdnem kivétel nélkül pongyolák, rendesen kidolgozva nincsenek, sem szakemberek, sem ankétek által előzetesen kellő megvilágításban nem részesültek, úgyhogy nagyon sokszor a bizottságoknak, sőt sokszor a plénumnak kell reperálni azt, ami a hibás törvényszerkesztési technika következtében került a törvényjavaslatokba. Hogy mindezek után olyan könnyen, általánosan jónak, üdvösnek és megfontoltnak találhatnók a beterjesztett javaslatot, ezt legjobb lelkiismeretein szerint sem gondolom. Azt hiszem, hogy a rendkivüli időkre, rendkívüli viszonyokra, és különösen arra való tekintette], hogy itt most ez a nemzetgyűlés egy olyan testület, amely a parlamentáris államformában kialakult hatalmat magához ragadta és maga kezeli, tehát a több hatalmat ragadta magához, annak vezetője, a többség fokozottabb mértékbeli felmerül a szüksége annak, hogy ai kisebbség védelme is megfelelően megtörténjék. Igenis, a kisebbség védelme egy nem annyira szabályokban, mint inkább hosszú parlamentáris gyakorlatban kifejlődött szellem, elv, mely számol azzal, hogy ma nekem, holnap neked, és amely számol azzal, hogy igenis a többség mindig a jelennek a véleményét képviseli, de a kisebbség nagyon sokszor jobban képviseli a jövő véleményét, mint a többség. Röviden tehát elmondottam mindazokat az aggályokat, amelyeket kifejtettem a bizottságban is, abban a bizottságban, amelynek munkájában résztvettem mindaddig, amig ez rámnézve az imént jelzett elvi okokból lehetetlenné nem vált. Én hajlandó voltara több képviselőtársammal elmenni addig, hogyha a vita kezd elfajulni, akkor megfelelő számú meghosszabbított ülés után a beszédidő korlátoztassék,^ de engedjünk akár egy kicsit túlerélyes ülésmeghosszabbitással is, szabad folyást minden véleménynek, még akkor is, ha az a vélemény esetleg gyerekes, komolytalan és kellemetlen lenne. Mert hiszen afelett a nemzetgyűlés nem gyakorolhat diszciplináris jogot, hogy ki legyen megválasztható és hogy akit megválasztottak, az hogyan, milyen formában tudja magát kifejezni. Ha itt azután a végtelenségig húzódik a vita és nevetségessé válik, ennek megvan az az előnye a többség szempontjából, hogy még jobban igazolva van az ő állásfoglalása, javaslata. Viszont, ha a többség tényleg hibás, téves, vagy esetleg magas emberi célokat veszélyeztető ja\^a slat okkal jön ide, a hosszú vita igenis alkalmat nyújthat arra, hogy a közvélemény kellően tájékoztassák. Ennélfogva én nem tudok arra az álláspontra helyezkedni, amelyet az előttem szólott képviselőtársam kifejtett, hogy bűn volna ezt a javaslatot el nem fogadni. Én azt hiszem, hogy a politikai életben van a bűnnél sokkal veszedelmesebb dolog. Amint Talleyrand helyesen mondta: a bűnnél súlyosabb a hiba. Én azt hiszem, hogy a mai viszonyok között ezt a javaslatot így, változtatás nélkül, elfogadni, de különösen ugy, hogy annak lényege s része, a vitabezárás, az u. n. klotür intézménye december hó 5-én, pénteken. 609 minden javaslatra nézve egyformán általánosittassék, ez nem bűn volna, hanem több volna, mint bűn, hiba volna, mert nem számolna különleges viszonyainkkal, nem számolna a jogos érzékenységgel, amely mai rendezetlen viszonyaink folytán az országban megvan, és uem számolna azzal, hogy egy nagy tehertétel — akármilyen objektive nézzük is a dolgot — terheli már eddig is a kormányt és a többséget, még pedig az, hogy a nemzetgyűlés meddőségének a hibája elsősorban őket terheli. Én nem állítom, hogy talán az ellenzék ideálisan viselkedett volna, de állítom, hogy komoly, igazán komoly javaslatokkal a kormány ezideig csak kivételes esetekben jött a nemzetgyűlés elé, s hogy ezek a javaslatok hosszabb vitát azért igényeltek, mert kellően előkészítve nem voltak, és hogy minduntalan támpontot nyújtottak még a jóakaratú, a jóindulatú kritikának is. Ami már most egy másik vádat illet, amely a kormány részéről érte az ellenzéket — kénytelen vagyok ezt vádnak minősíteni, s méltóztassanak majd eldönteni, hogy igazam van-e, vagy nem — s amely szerint az ellenzék visszaélt az interpellációs joggal, erre nézve bátor vagyok egy rövid statisztikát felolvasni. 1847-ben az angol képviselőházban 129 interpellációt mondtak el és tárgyaltak le, 1870-ben 12ö3-at, 1890-ben 4407-et, 1900-ban 5008-ot, és 1902-ben összevissza 7163-at. Ennyi question-t mondtak el. Ha valaki elolvassa ezeket, látja, hogy azok nagyon sokszor annyi időt vettek igénybe, mint nálunk a komolyabb interpellálóknak az interpellációi. (Zaj.)

r Ezeknek a questionoknak előterjesztésében és az azokra adott válaszokban még egy elv érvényesült, hogy i i. az angol kormány mindig kötelességének* tartotta, hogy ugy az alsóház, mint a f elsőÍz áz üléseit vezesse, az üléseken ott legyen, és ha talán a kérdésekre nem is felel, de legalább a kérdéseket, az esetleges gravameneket meghallgassa. Ez folyik nemcsak abból, hogy kormányon vannak, de másodlagosan abból is, hogv a kabinet tagjai képviselők is. Nálunk ellenben — és azt egészen nyugodtan merem megállapítani — az interpellációk kezelése sokkal parlamentárisabban történik azon ministerek részéről, akik mint képviselők a nemzetgyűlésnek nem tagjai. Hogy ezek a dolgok idefajultak, erre azt hiszem okot adott az, hogy — amint Rassay képviselőtársam tegnap igen helyesen említette — nagyon sok dologban, és így ebben is a kormány a nemzetgyűlést negligálta. Ezen a házszabálvoknak olyan módosításával, amilyen eddig történt, segíteni nem lehet. Segíteni lehetne talán azzal, ha köteleztetnének a ministerek arra, hogy amennyiben ők vagy helyetteseik nem képesek az interpellációt meghallgatni — nem nyilatkozni, feleni —, erre nézve a Ház elnézését kérjék. Épigy lehetne még a Ház munkaképességét egy házszabalynelkuh, nagyon üdvös intézménnyel biztosítani, amely abból állana, hogy a Ház elnöke mindazokban az esetekben, amikor a nemzetgyűlés üleset egy negyed órával az ülés kezdeteként megáílapitott idő után megnyitni nem tudja a késedelmes megnyitás okáról a nemzetgyűlésnek jelentést tegyen. Ilyen egyszerű, igazan nagyon kicsinyesnek látszó, de hatásaiban meglehetősen komoly dolgokkal nagyon is elő lehetne segíteni a nemzetgyűlés munkaképességét. Azt kénytelen elismerni mindenki, hogy itt nagyon sok időpocsékolás folyik, és amikor a nemzetgyűlés legutóbb általános szokássa tette, hogy hetenként csak négy napon át ülé-