Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.
Ülésnapok - 1922-346
r A nemzetgyűlés 346. ütése 1924. évi december hó É-án, kedden. 559 betne szó, mint arról, hogy érzik nagyon jól, hogy azoknak a saját céljaiknak megfelelő, kifelé szóló, 8 órára nyúló beszélgetéseknek befellegzett (Ügy van! jobbfelől). Ez az amiért annyira felháborodnak és amiért távollétükkel ma is tüntetnek. Nem tudom megérteni, miért háborodnak fel, amikor itt arról van szó, hogy a Ház munkaképességét biztositsuk, a tisztességet, az igazi parlamenti modort betartsuk, a törvényhozó testület tekintélyét a nemzet előtt biztositsuk, mert hiszen mindezekről van szó. Kérdem, micsoda tekintélye lehet a mai nemzetgyűlésnek kifelé, amikor itt lehetetlenebb jelenetek játszódtak le, mint a legutolsó falusi kupaktanácsban (ügy van! ügy van! a jobboldalon.). Én nyiltan hirdetem, hogy mindig boldog vagyok, ha visszamehetek falumba és részt vehetek a falu közönséges képviselőtestületi gyűlésén, mert ott nem hallok olyan hangokat, mint itt, ott az emberek megbecsülik egymást, ott nem hirdetnek házszabályt, hanem a házszabály vérükben és lelkükben van, ott van tisztesség, becsület ós egymás megbecsülése. (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon.) Amikör végig kell hallgatnom a nemzetgyűlés tanácskozását, és hallanom kell a durva hangot, érzem, hogy micsoda példát ad a nemzetgyűlés a külső perifériákon levő vármegyei gyűléseknek, községi képviselőtestületeknek, amikor napirenden van itt egymás megbecstelenitése, egymásnak a legmegnemengedettebb módon, legdurvább kifejezésekkel illetése, „gazemberek", és nem tudom még milyen címekkel való traktálása. Ha csigavér volna bennem, akkor is felháborodnám, mikor valaki a szólásszabadságnak ilyen magyarázatát, kívánja adni. Nem vagyok tehát abban a helyzetben, hogy az ellenzék egyes tagjaival, akik ilyen értelemben akarják akadályozni a javaslat törvényerőre emelkedését, egyetérthessek. Azokkal, amiket én ebben a javaslatban mint szükséges, hasznos és a nemzetgyűlés munkásságát biztosító tételeket találtam, /körülbelül végeztem. Csak egy dolog van, amit ebben a házszabálymódositó javaslatban nem látok, nem látok még akkor seom ha szemüveget veszek fel, nem látok még akkor sem, ha az ellenzék egyes tagjai mindenáron azt állítják, hogy mégis benne van. Azt mondják t. i. nekem, de ugy olvasom az ellenzék sajtójában is, hogy ez az egész javaslat tulaj donképe n nem egyéb, mint burkolt megkötése a szólásszabadságnak és ha nincs is benne expressis verbis kimondva, végeredményben mégis annyit jelent, hogy a szólásszabadságnak befellegzett. Hát igazán tárgyilagos lélekkel és jóakaró szívvel kerestem, hogy honnan tudnám ezekből a paragrafusokból kiolvasni az ellenzék emez állításának igazolását. Nem tudom; nem találok benne egyetlenegy paragrafust sem, amely erre engedne következtetni. Mindig csak oda konkludálok vissza, amit már előbb voltam bátor kijelenteni hogy itt nem a szólásszabadság korlátozásáról, nem az egyéni vélemény elfojtásáról, hanem egyszerűen a szabadosságnak korlátozásáról van szó r (ügy van! Ugy van! jobbfelől.). Ha nekem mégis azt mondják, hogy én ezt nem látom, akkor legfeljebb eszembe jut egy jámbor népmonda. Búcsúsok mentek az egyik faluba és amikor odaértek a bucsuhelyre, szokásuk volt mindjárt a kúthoz menni. Amikor a kúthoz értek, az egyik aszszony a vezérek közül belenéz a kútba, boldog ragyogó arccal felkiált, hogy csudadolgokat lát a kútból kiragyogni, túlvilági csudadolgokat. Természetesen mindenki odaszaladt, az asszonyok és a lányok mind a kútba néznek, de senki sem látja azt, amit az előénekes ászszony látott. Amikor azután szemrehányólag azt mondják neki, hogyan van az, hogy maga látja, mi pedig semmit sem látunk, azt mondotta az előénekes: ja édes lelkeim, ezt csak a tiszták látják. Erre mindenki elkiáltotta magát, hogy most már én is látom, én is látom. (Derültség és taps jobbfelől). Ez általánosan ismert népmonda. így vagyok körülbelül a t. ellenzékkel. Ök mutogatják nekem egy kútban a házszabálymódosító javaslatot és azt akarják mindenáron, hogy én is lássam azt a túlvilági csodát, azt a szörnyű dolgot, amely onnan az ő szemükbe felragyog. De mit csinálok? Én nem látom még akkor sem, ha le kell vonnom a konzekvenciákat, hogy én nem tartozom azok közé a tiszták közé, akik a javaslatban ezt a rosszat látják. A javaslatot általánosságban elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik! Forgács Miklós jegyző: Kaas Albert báró! Elnök: A képviselő ur nincs jelen. Ki a következő felszólaló? Forgács Miklós jegyző: Frühwirth Mátyás! Elnök: A képviselő ur nincs jelen. Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző: Lukács György! Elnök: A képviselő ur nincs jelen. Kivan még valaki szólni? (Iklódy-Szabó János szólásra jelentkezik.) Iklódy-Szabó János képviselő ur kivan szólni. Iklódy-Szabó János: T. Nemzetgyűlés! Méltóztassanak megengedni, hogy én is hozzászóljak a házszabályrevizió kérdéséhez és ebből az alkalomból rámutassak arra a sajnálatos tényre, hogy az ellenzéknek túlnyomó része távoltartja magát a Ház üléseitől és tulajdonkép az ellenzék részéről üres padokkal kell számolnunk. Ebből az alkalomból visszaemlékszem néhai Vadász Lipót képviselőtársamnak 1912 június^ 8-án ugyancsak a házszabályrevizió alkalmával tartott beszédére, aki annakidején hasonló viszonyok között beszélt. Az ellenzék akkor szintén kivonult és ő abban az időben az ellenzéket a következőképen aposztrofálta (Halljuk! Halljuk! — Olvassa): „Nem szabad lemondanom, a reményről, nem szabad lemondanom, mert, ha a harcot vívjuk is, a békét hirdetve azt hirdetjük, amire a nemzetnek szüksége van. A harcnak múlónak kell lennie. Örökösnek a békének, az alkotásnak kell lennie. És akármilyen nagy ellentétek választanak is el bennünket ma, akármily nagy tenger az, amely bennünket ma elkülönít, a tenger két partja, amelyen állunk, mégis csak magyar part, mégis csak magyar föld. Az a perszonifikált magyar föld az, amelynek lélegzetvételét, lüktetését mindnyájan egyszerre érezzük. És ha, t. Ház, a tudomány meg tudta tenni azt, hogy nagy tengereken keresztül az egyik part és a másik part közt a levegőégen át tudta vinni energiáit és meg tudta találni annak módját, hogy ezer meg ezer kilométernyi távolságon keresztül egymásnak üzenjük a kultúrának, a humanizmusnak, az emberszeretetnek, az egész emberi civilizációnak üzeneteit, hát mi ne akarjuk-e megtalálni, mi nem fogjuk-e megtalálni annak az útját, hogy minden magyar emberrel — az egyikkel az alkotás, a másikkal a kritika terén
