Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-346

A nemzetgyűlés 346. ülése 1924. évi december hó 2-án, kedden. 557 ezt a cikket — hol lehet megtalálni Magyarország" közéletében azt a nagy fájdalmat, azt a gyászt, elkeseredést, amelyet indokolttá tenne az országra zúdult borzasztó szerencsétlenség*. Körülbelül ugyanaz a hangulata ennek a cikknek, mint amelyet Vargha Gyula irt egy rövid költeményében Tisza István meggyilkolása után a magyar néphez: „Könny nélkül nézted orgyilkos kéznek golyóitól A legnemesebb hogy hullt el itten, De hogy hazád is könny nélkül temesd. Azt mégsem hittem." Milotay István leirta cikkében, hogy nagy angol, francia és más világlapok küldenek tudósítókat az ország fővárosába és ezek az idegen hirlapirók mindenütt keresik a magyar fájdalmat, a magyar gyászt, a magyar szomorúság méltóságát és nem találják sehol. Hiába keresik, az előkelő és zsúfolt hotelekben, fényes ^ éttermekben, kávéházakban, szinházakban és sajtóban, hiába keresik a gyárak felizgatott munkástömegei között; hiába keresik a falvak elkeseredett népénél, nem találják meg sehol. Végre egy angol világlapnak, a Daily Mail-nek tudósítója megtalálja a -magyar gyászt egy budapesti polgári család konyhájában. Egy kis székely cselédlány mosogat ott és amikor megmondják neki, hogy az oláhok elrabolták az ő hazáját, Erdélyt, akkor a fájdalomtól egy darabig szinte megkövülve áll, azután fuldokló zokogásba tör ki és igy siratja hazáját. A világlap tudósítója azután megirhatta lapjának, hogy mégis megtalálta a magyar gyászt, mert ahol a legalsóbb népréteg is ennyire sir hazája után, ott van mégis fájdalom, van szomorúság. Akkor, amidőn Milotay István ezt a cikket irta, nem volt még magyar nemzetgyűlés. Ma már van. De én felteszem a kérdést, hogy ez a nemzetgyűlés tárgyalásaival, tárgyalási modorával kifejezője-e a magyarság lelki integritásának, szimboluma-e a területi integritásra való törekvéseknek, működése ennek a széttagolt és lelkileg meghasonlott magyar nemzetgyűlésnek kelthet-e reményt az integritás után sóvárgókban itt a csonka országban vagy a megszállott területeken? Azt hiszem, hogy nem. Én azért is kívánom a házszabályok szigorítását, azért is járulok hozzá az előttünk fekvő javaslathoz, mert az a reményem, hogy a renddel és a fegyelemmel együtt ide visszatér a komoly munkának, a megértésnek, a kölcsönös megbecsülésnek és a nemzeti egységnek szelleme is. r Tisza István mondotta a házszabályrevizióért folytatott küzdelemben azt, hogy a magyar parlament legyen fénylő és világító torony, amely minden nagy és nemes ügyben vezeti a magyar nemzetet. Mi, ennek a csonka országnak fiai, most azt kívánjuk, hogy legyen a hivatásához és a régi magyar képviselőház nemes hagyományaihoz visszatérő nemzetgyűlés a magyar lelki és területi integritásra való törekvéseknek fárosza, legyen a tanácskozási rendjében megtisztult és komoly méltóságát visszanyerő nemzetgyűlés a magyar feltámadás mindennél szentebb hitének temploma. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a közéven. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Csik József jegyző: Csöngedy Gyula! (Halljuk! Halljuk!) Csöngedy Gyula; T, Nemzetgyűlés! Azok után, amiket itt az előttünk fekvő javaslat tárgyalása során előttem szóló t. képviselőtársaim elmondottak, igazán megkönnyebbült a helyzetem, mert azt láttam, hogy ennek a javaslatnak törvényerőre emelkedését nemcsak a kormányzópárt tartja szükségesnek, hanem az eddig elhangzott ellenzéki beszédekből is az tűnik ki, hogy ennek a javaslatnak immár elérkezett az ideje a Ház munkájának és munkaképességének szempontjából. Most, amikor felszólalok ezen javaslat mellett, visszaemlékezem arra a revolverdörrenésre, amely tiz év előtt elhangzott Szerajevo utcáján. Ugy látom, hogy ez a revolver dörren és nemcsak az akkori trónörökösnek és hitvesének a halálát jelentette, hanem jelentette egyúttal a régi világ összedőlését és jelezte egyúttal egy uj világ megszületését is. Ez után a revolverlövés után egész Európa egére sok éven keresztül tartó borulat és sötét éjszaka következett; mondhatnám, hogy nem is csak Európa egére, hanem kiterjedt a messze Keletre és megérezte azt a távol Nyugat is, mert hiszen a háborúnak furiája, mely lépten-nyomon követte mindjárt ezt a revolverdörrenést, az ő seprőjével végigseperte nemcsak egész Európát, hanem azt lehet mondanom, hogy felkavarta még a tengereket is, az Atlanti Óceántól a Sárga-tengerig, szembeállitotta a világnak igen sok népét és nemzetét, megremegett az egész föld, öszedőltek a hatalmas alkotások, megingott ez a föld, trónusok dőltek össze és az emberek, a nemzetek, a népek állig fegyverkezve rohantak egymásra és gyilkolták egymást a kultúrának és felebaráti szeretetnek nagy csúfjára (Ugy van! a jobboldalon.) Most, tiz esztendő után, mintha szürkülne, mintha derengene valahonnan újból, világosság! Azonban mégis azt kell mondanom, hogy ha a világháború megszűnt is, de mintha a világháború furiája az ő seprőjével még itt maradt volna közöttünk és tovább folytatná az ő gyűlöletes munkáját, ha nem is gyilkos fegyverekkel, gyilkos g'ázokkal, de mindezeknél gyilkosabb szeretetlenséggel önzéssel, irigységgel és igazságtalansággal gyotri az egész viláa-ot és annak minden nemzetét. Ez a háborúból közöttünk maradt fúria oka annak a nemzeti veszedelemnek is, amelyben mi ma vagyunk, mert ez a fúria adta nekünk a Versaillesben azt a koporsót, amelybe belefektették ezt a szegény Magyarországot, ez adta nekünk azt a feliratot is, azt a halottlevelet, amelyet azok a békedelegútusok mint halottkémek kiállítottak, ez szögezte rá a versaillesi szerződés paragrafusaival azt a hullaszállító levelet a nemzet koporsójára, amelyre ráírták: Itt nyugszik Magyarország, élt ezer esztendőt. Mikor mi ezt a hullaszállító levelet megkaptuk, mikor ezeknek a békedelegátus — halottkémeknek konstatálására azt a szomorú hirt tudomásul vettük — nem mondok újságot —, mindannyiunkat egy percre elfogott a döbbenet, mindannyiunkat egy percre megszállt a kislelkűség, de csak egy percre, mert ugy érzem, néhány pillanat múlva önmagunkhoz tértünk, mert akkor is tudtuk és most is tudjuk, hogy Magyarország tulaj donképen nem halt meg', hogy a halottkémek ebben a konstatálásban tévedtek, hogy ők hiába szögezték le a versaillesi szerződés békenaragrafusaival NagyMagyarország koporsójának tetejét, ez a nemzet nem halt meg, ez az ország nem veszett el, csak elalélt, talán csak tetszhalott lett a sok vérveszteségtől, de akkor is tudtuk, most is tudjuk, érezzük, 82