Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-345

538 A nemzetgyűlés 345. ülése 1924. évi december hó 1-én, hétfőn. lehet. Ám jöjjön klotürös házszabály, de előbb leg-yen meg* ennek három előfeltétele: a tör­vénybeiktatott általános, egyenlő, titkos vá­lasztói jog, a törvénnyel biztosított tiszta vá­lasztási eljárás és az elnöki pártatlanságnak feltétlen biztosítása. (Kiss Menyhért: Ez az!) Helyezkedjék a kormány a titkos szavazás ál­láspontjára, amely a lelkiismereti szabadság­nak és a tiszta választásnak legfőbb biztosi­téka, törvény utján gondoskodjék arról, hogy a mindenkori többség létét ne erőszaknak és korrupt választásnak köszönhesse, hanem uralma erkölcsi alapokon, a népakarat hamisí­tatlan megnyilatkozásán nyugodjék és végül nyújtson abszolút garanciát arra, hogy az el­nök hatalmát mindig és mindenkor politikai szempontoktól mentesen csak az igazságot ke­resve és lelkiismeretére hallgatva gyakorolja. Amig* ezek a feltételek nincsenek meg, ad­dig Dar az előttünk fekvő törvényjavaslatnak azokat a rendelkezéseit, amelyek a parlamenti illemnek és etikának, a parlament méltóságá­nak és színvonalának szolgálatára állanak, örömmel üdvözlöm és készséggel megszava­zom, mégis mivel a javaslat egyéb vonatkozá­saiban nemcsak a szólásszabadság visszaélé­seit akarja megszüntetni, hanem a szólás­szabadságot, ha nem is elkobozni, de minden­esetre korlátozni akarja, az előttünk fekvő tör­vényjavaslatot sajnálatomra általánosságban sem áll módomban elfogadni. A sokszor idé­zett Beák Ferenccel, a haza bölcsével tartok, aki azt mondotta, hogy ha a beszélőnek feje felett cérnaszálon függ a hóhérpallos és lia még a cérnaszálat is elvágni annak áll hatal­mában, kinek tettéről szólni kell: akkor meg­szűnt a köztanácskozás, megszűnt minden tör­vényhozás! (Taps half elől.) Elnök: Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző: Karafiáth Jenő! Karafiáth Jenő: T. Nemzetgyűlés! Az előadó ur értékes előadásában célzott az angol parlamenti élet egyes főbb eseményeire, és előttem szóló Griger Miklós t. képviselőtár­sam is beszéde elején kijelentette, hogy tulaj­donképen parlamentarizmus ma csak Angliá­ban van. Engedtessék meg nekem, aki nemzeti érdeknek tartom, ^ hogy a házszabályoknak szőnyegen fekvő kérdése a legnagyobb tárgyi­lagossággal és a legnagyobb körültekintéssel nyerjen mielőbb végieges elintézést, hogy a kérdés hisztorikuinával kizárólag és speciáli­san ang-ol szemüvegen keresztül részletesebben foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk!) Washington György, akit az 1789-es emlé­kezetes dátum szólított a respublika élére, és aki kétségtelenül a világtörténelem egyik leg­nagyobb alakja volt, mondotta, egyszer épen a függetlenség visszaszerzésének tapasztalatai alapján, hogy az emberek a boldogságukra leg-al kai inasabb rendszabályokat sem fogadják el és teljesitik kényszerítő eszközök közbeu­jötte nélkül. Azt hiszem ezt a bölcs és kétség­kívül tiszteletreméltó élettapasztaláson ala­puló tény megállapítást a magyar viszo­nyokra nézve is nyugodtan elfogadhatjuk. Az angolok nem is skrupulizáltak sokat, amikor cselekedni kellett. Soha sem riadtak vissza kényszerítő eszközök igénybevételétől, amikor annak szükségét látták. Nem riadtak vissza a kényszerítő eszközök igénybevételétől akkor sem, amikor a szólásszabadsággal való vissza­élés veszedelme merült fel az angol parlament­ben. A magam részéről egy darab parlamenti történelmet óhajtok bemutatni — szinte film­szerűen — annak a parlamentnek belső életéből. amely a szólásszabadságot talán minden nem­zetnél nagyobbra becsülte, de amely ugyan­akkor a szólásszabadsággal való visszaélés veszedelmét is mindenkor kellően értékelte. Ez a veszedelem szerintem nálunk is fenforog, pedig a nemzeti érdek a parlamentarizmusnak mielőbb nyugodt mederbe való terelését kí­vánja. (Ugy van ! Ugy van !) Magyarország azonban, ahol egyébként oly szívesen és oly sokat szeretnek hivatkozni a külföld, respek­tive Anglia példájára, ezen a téren a veszede­lem komolysága ellenére sem — és épen erre akarok rámutatni, ezt akarom főként kiemelni — a korral együtt nem haladt. Ennek termé­szetes oka azonban kézenfekvő. A mi szeren­csétlen és évszázadokon át Ausztriától íüggfí helyzetünk az ország függetlenségének eléré­séig noli me tangere-nek tekintette mindazo­kat az erődítéseket, amelyek az annyiszor oly ripőkül támadt nemzeti érzés védősáncai le­hettek. Ily védőbástyája volt a nemzetnek az elnyomásra törekvő Ausztriával szemben a parlamenti házszabály is, amelyhez a minden­kori kormányzat félve nyúlt és amelynek meg­változtatása ellen az in illó tempore nemzeti alapon álló ellenzék szívvel-lélekkel tiltakozott. Ezek a tiszteletreméltó indítóokok azonban, az idők múlásával, a valóságban ugyan — fájda­lom — elszomorító képet nyújtó, de elvégre mé­gis tényleges függetlenségünk elérésével tel­jesen elvesztették nemzeti jelentőségüket. Trianonnal a helyzet teljesen megváltozott. Ma épen az ellenkező végletnek úgyszólván kizárólagos mentsvárai lehetnek egykönnyen azok a paragrafusok, amelyek valamikor a legszentebb érzés, a legtisztább nemzeti akarat és a legtiszteletreméltóbb nemzeti szellem leg­erőteljesebb biztosi tékái voltak. (Ugy van! Ugy van !) Hogy miért akarok foglalkozni speciel! az angol parlamenti élettel, ezt érthetővé teszi egyfelől az a körülmény, hogy amióta a XVIII. század derekán Montesquieu „Esprit de Lois" című munkája, vagy valamivel később r Do Lohne svájci tudósnak Angliáról szóló érté­kes műve megjelent, azóta egyre több és több hivatkozás történik Angliára, egyre intenzi­vebb az érdeklődés a kontinensen az angol al­kotmány iránt. És nálunk is egyre többször hi­vatkoznak az ang-ol alkotmányra, melynek egyik közismert alaptétele a „Kings dö not wrong" fejezi ki talán legtalálóbban az angol alkotmány igazi szellemét. Ahol az alkotmá­nyosság másik alaptétele a imiinisteri felelős­ségen nyugvó parlamentarizmus. Ahol a „Rex régnât, sed non gubernat" elve — amely ugyan a XVI. századbeli lengyel ország­gyűlésből szállt világgá, s amelyet Thiers csak ismételt és átültetett franciába — olyan gyönyörű formában nyert, megtestesülést. Ahol ezer év kristálytiszta históriájára lehet hivatkozni, s akikről szinte irigykedve olvas­hatjuk, hogy Gneist azt Írhatja fel könyve címére: „Das englische Parlament in Tausend­jährigen Wandlungen". Ami a parlamenti jogot illeti, magani ré­széről sem vallhatok mást, minthogy az, épen ugy mint a közönséges jog, élő és folyton fej­lődő szervezet, amely tehát nem zárható bék­lyóba. Ebből folyik, hogy aszerint módosít­ható és aszerint változtatható, amint azt a cél megkívánja. Mi a cél, t. Nemzetgyűlés? A cél, ugyebár, a parlamenti tanácskozótestületnek megadni a lehetőséget, hogy akaratát kifejezhesse. A cél

Next

/
Oldalképek
Tartalom