Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-345

5â8 A nemzetgyűlés 345. ülése 1924. évi december hó 1-én, hétfőn. határozó, önmegkötő tevékenységet, amely ab­ban áll, hogy az illető szuverén testület megál­lapítsa az ő tanácskozási és ügyrendjét. Ez az önirányító tevékenység az illető törvényhozó testületnek annyira esszenciális, annyira lé­nyeges tulajdona, hogy enélkül az illető tör­vényhozó testület fogalmilag el sem képzel­hető. Fogalmi attribútum az, és abban a pilla­natban, ha ezt nem ismerjük el, ha kétségbe vonjuk az illető törvényhozó testületnek azt a jogát, hogy önmaga állapitea meg tanácsko­zási rendjét, abban a pillanatban egy igen ve­szedelmes térre léptünk, mert rátértünk annak az álláspontnak terére, hogy nem ismerjük el az illető törvényhozó testületnek szuverenitá­sát. (Ugy van! a jobboldalon.) Nem tisztán önérzeti kérdése tehát en­nek a nemzetgyűlésnek és ennek a többségnek részéről, ha magának vindikálja azt a jogot, hogy tárgyalási rendjét, házszabályait meg­állapítsa. Sokkal mélyebben járó tétel ez, mert csak azzal, hogy ezt a jogot magának vindi­kálja, tudja a maga részére biztosítani a/t az erkölcsi alapot, amely erkölcsi alapra szüksége van minden törvényhozásnak, minden több­ségnek. Amikor tehát ez a nemzetgyűlés, üh-tve annak többsége ragaszkodik a saját tárgya­lási rendjének, ügymenetének szabályozásá­hoz, tulajdonképen csak következtetés magá­hoz. Ismétlem, ez nem önérzeti kérdés, hanem olyan kérdés, amely szorosan összefügg a je­lenlegi nemzetgyűlésnek, a nemzetgyűlés több­ségének erkölcsi létalapjával, mert abban a pillanatban, mihelyt elismerné annak a tétel­nek a jogosultságát, hogy feltételekhez kötött vagy egyáltalán vitatható ez a joga, saját ma­gának halálos Ítéletét mondaná ki és elveszí­tené minden erkölcsi létalapját. (Ugy van! Ugy Van! a jobboldalon. — Kiss Menyhért: Azt majd a nemzet fogja megmondani!) Ezen az igazán tisztán általános elméleti és jogfilozófiai megállapításon tulmenni nem akarok. Nem akarok most pártpolitikai szem­pontból bedobott jelszavakat taglalni, nem akarom taglalni azokat a szempontokat, ame­lyeket junktimba hoztak a nemzetgyűlés ház­szabályainak kérdésével. (Helyeslés a jobbol­dalon.) Levezettem ezt tisztán, minden szemé­lyes és pártpolitikai él nélkül, a nemzetgyűlés szuverenitásának fogalmából és ismételten le­szögezem azt a tételt, hogy az a törvényhozó testület, amely azt az ő szuverén jogát, hogy a saját tanácskozási rendjét sponte sua megálla­pitsa, vitatni engedi, abban a pillanatban el­vesztette létjogosultságát és jogát arra, hogy a nemzet sorsát továbbra is intézhesse. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ezek előrebocsátása után engedtessék meg íiekem, hogy egészen rövid visszatekintést nyújtsak a most benyújtott javaslat előzmé­nyeiről. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Sokkal messzebb mehetnék, mint amennyire fogok menni. Én t. i. csak az első nemzetgyűlés alakulóülésétől indulok ki, mert az ettőlfogva eltelt időtartam nélkülözhetetlenül szükséges arra, hogy a probléma minden oldalról kellő módon megvilágittassék. De meg vagyok győ­ződve arról, hogy az ig*en t. Nemzetgyűlésnek számtalan olyan tagja van, aki ezt a kérdést mélyebben visszanyúlva fogja taglalni, mert a magyar parlamentarizmus XX. századbeli történetétől teljesen elválaszthatatlan a ház­szabályjog vitájának a kérdése. Ha elő méltóztatnak venni a nemzetgyűlés könyvtárából azokat u vastag naplókat, ame­i lyek magukban foglalják az akkori igen ma­gas színvonalú vitákat, meg méltóztatnak álla­pithatni azt, hogy ezt a kérdést igen szélesen kitaposott utón tárgyalták már s hogy az igen magas színvonalú vitáknak igen nagy kvali­tású államférfiak kogniciójának, beszédének tárgya volt. Ha ezeket a beszédeket, ezt az egész anyagot fel méltóztatnak kutatni tárgyi­lagos szemmel, tárgyilagos módon, csak arra a meggyőződésre méltóztatnak juthatni, amely j meggyőződésre jutott a bizottság és amely meggyőződés ebben a jelen benyújtott javas­latban nyer kifejezést. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Én azonban nem megyek annyira vissza. Rövid akarok lenni és tisztán az 1920. évi nem­zetgyűlés február 18-iki alakuló üléséből in­dulok ki. Akkor tétetett az elnöki székből egy kétségkívül igen komoly, igen korrekt, nagy államjogi következményekkel járó nyilatkozat. , Az 1920. évi február hó 18-iki ülésen Ra­kovszky István akkori házelnök, elfoglalván elnöki székét, tett egy igen fontos elnöki enun­ciációt s egyúttal tett egy javaslatot is. A ja­vaslat abban áll, amint bölcsen méltóztatnak tudni, hogy fog*adtassék el ideiglenesen az 1908. évi házszabály addig, amig a nemzetgyü­. lés máskép határozni nem tartja szükséges­nek. Ezt a javaslatot azonban megelőzte egy ,. nyilatkozat, amely az első látásra bármeny­nyire tetszetős, bármennyire szép is, ismétlem, a tárgyilagos és elfogulatlan kutató előtt óriási nagy hibában szenved. Az akkori házelnök ur a házszabályok rendeltetését ismertette és közölte azokat az irányelveket, amelyeket ő szükségeseknek tart mindennemű házszabályok összeállításánál, ü két szempontot nevezett meg. Az első szem­pont a szólásszabadság szempontja, amely egyikünk részéről sem' vitatható, és minden modern államban elismert kardinális tétel; a második szempont pedig 1 a tanácskozások biz­tosítása, vagy — ahogy ő kifejezte magát — a tanácskozások zavartalanságának biztosítása. Ezt a második megállapítását a kritika, bonc­kése alá vehetnem, de nem teszem, s egy­szerűen csak elismerem azt a tételt, hogy a tanácskozás zavartalanságának biztosítása, he­lyesebben a tanácskozóképesség biztosítása tényleg ig-en integrális alkatrésze a házszabá­lyoknak. Azonban az akkori házelnök ur meg­feledkezett egy szempontról, amely megfeled­kezése igen veszedelmes: megfeledkezett a nemzetgyűlés házszabályainak arról a harma­dik, legalább is egyenrangú, ha nem fonto­sabb kritériumáról, hogy a nemzetgyűlés ház­szabályainak biztositaniok kell a nemzetgyű­lés munkaképességét. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a közéven. — Meskó Zoltán: Az megvolt eddig is !) Merem! állítani — s ezt mindenki, aki kissé is foglalkozik az összeha­sonlító házszabályjogtannal, a modern álla­mok legutolsó alkotmányos fejlődésében lát­hatja —, hogy épen a munkaképesség biztosí­tása az a momentum, amely egyre jobban és jobban előtérbe nyomul, mint egy olyan szem­pont, amely maholnap már a legfontosabb, a házszabályok megszerkesztésénél. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Méltóztassanak a parlamentarizmus ős­hazájában, Angliában a parlament házsza­bályainak történetét tanulmányozni, ott nem méltóztatnak meglátni azt a. bizonyos junkti­mot a választójog és a házszabályok között. (Kiss Menyhért: Ott megvan a titkos választó-

Next

/
Oldalképek
Tartalom