Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVI. kötet • 1924. október 07. - 1924. október 30.

Ülésnapok - 1922-319

A nemzetgyűlés 319. ülése 1924, ritativ intézményeknek, azt kell mondanunk, hogy mindazon intézmények, amelyek a nagytömegek egészség-ügyét szolgálják, mint a Teleia és a Tüdőgondozó, filléreket kapnak azokhoz az intézetekhez viszonyítva, amelyek kizárólag a kurzus dicsőségére és arculatára vannak alapítva. (Petrovácz Gyula: A főváros tart fenn kórházakat az állam helyett! — Klárik Ferenc: Az adókból! — Peyer Károly: Mindenki megfizeti az ápolási dijat, akit ott ápolnak! — Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek! Malasits Géza: T. Nemzetgyűlés! A kurzus virágzásának idejéből talán a legszebb volt az bánásmód, hogy hogyan bántak el a tanszemélyzettel. Méltóztatnak tudni, hogy CsonkaMagyarországon, kezdve a kormánytól a legkisebb törpebankig, B-listára helyezték az embereket. Kétségtelen, hogy a fővárosnál is vannak felesleges emberek, kétségtelen, hogy a fővárosnak is, ha végre valahára rendezni akarja a háztartását, el kellett bocsátani embereket, akik feleslegesek voltak. így volt ez a pénzintézeteknél, a gyáraknál, és minden olyan intézménynél, ahol felesleges emberek voltak. Az elbocsátás azonban mindenesetre a felvétel forditott sorrendjében történt. Minél rövidebb ideig volt valaki alkalmazva, annál inkább volt kilátása arra, hogy elbocsássak, rendszerint a 3—5 éves szolgálattal bírókat és csak végső szükség esetén került sor az 5—10 évet szolgáltakra. Ezt diktálta a pénzügyi szempont és a munkateljesitmény szempontja is, mert hiszen ennek a sorrendnek betartása a legolcsóbb, viszont a régi munkásoknak, a régi alkalmazottaknak munkateljesítménye fokozatosan nagyobb és eredményesebb, egészen körülbelül az 55 éves korig. Ha tehát a főváros tanácsa a tanszemélyzet létszámredukcióját egyrészt pénzügyi okból, másrészt (Drozdy Győző: Politikai okból !) nem politikai, hanem pedagógiai okból hajtotta volna végre, a pénzügyi szempont figyelembe vételével, ugy elsősorban azokat a tanerőket kellett volna elbocsátania, azokat a tanítókat, tanárokat, akiket 1921 szeptember óta alkalmazott. Elsősorban tehát azokat kellett volna elbocsátania, akiket legutoljára vett fel, mert ezeknek munkatel jesitménye a legkisebb, gyakorlatuk a legkevesebb és ezeknek elbocsátása kerül legkevesebbe.fZaj a középen.) Ha ezekből nem lett volna ki a szükséges létszám, vagyis többet kellett volna elbocsátani, mint amennyit 1921 óta felvettek, sor került volna a második kategóriánál azokra, akiket 1914 óta vettek fel, akik tehát sorrendben ezek után a legközelebbiek. Ezt kivánta volna a méltányosság (Peyer Károly: És a józan ész!) E helyett azonban mi történt. (Drozdy Győző: Hol van itt józan ész ! Vallási szempontok az irányadók !) Az történt, hogy a legrégibb alkalmazottak közül válogatták ki az elbocsátandókat és ezek közül bocsátottak el meglehetősen sokat. (Drozdy iGyőző: A legtisztességesebb embereket ! A legkiválóbb pedagógusokat !) A politikai rövidlátásnak arra az erkölcstelen álláspontjára helyezkedett a tanács, hogy inkább fizessen rá a takarékosság, szanálás címén elkövetett kultúra elleni merényletre az anélkül is elviselhetetlen adókkal terhelt adózó nép, de a legális formában öltöztetett tételt fel kellett használni arra, hogy a dr. Zilahy-féle bolsevista érdekszövetkezettel szemben (Mozgás jobb felöl.) még megmaradt művelt és tanitáshoz értő tanerőket is elmozdítsa, olyan tanerőket, mint dr. Fekete Mihály, a kiváló matematikus, Eeinévi október hó 15-én, szerdán. 203 hardt vagy Keleti Adolf, a kiváló pedagógia szakíró, a pedagógiai szeminárium mintaiskokolájának igazgatója, két kiváló tanárjával együtt, vagy Glücklich Vilma, az európai hirü feminista pedagógus ; más hasonló tanerőket is helyeztek B-listára, tányérsapkás, Csabaszövetségesek elhelyeztetése miatt. Évtizedek óta kiválogatott tanerőket bocsátottak el és ezeknek elbocsátása természetesen rettenetes megterheltetésébe került a fővárosnak. Előttem fekszik a statisztika, amely azt bizonyítja, hogy az elbocsátottaknak mai ellátása, az összes kifizetett nyugdij, végkielégítés és 4%-os kamat a hiába űzetett munkaévek tartamára aranykoronában 6,748.508 koronába, vagyis papirkoronában 114,724,636.000 koronába kerül a fővárosnak. Mindig méltóztatnak szavalni arról, hogy nincs pénz arra, hogy lakóházakat épitsenek. Méltóztatnak mindig arról szavalni, hogy nincs a fővárosnak pénze a legszükségesebb kulturális, szociális és higiénikus célokra, amikor azonban arról van szó, hogy a kedvenceket, a kortesek feleségeit, leányait, gyermekeit el kell helyezni, akkor egy csepp lelkiismeretfurdalást sem éreznek, hogy a főváros dolgozó polgárságára, lakosságára olyan irtózatos terheket rójanak rá, aminők alatt egyetlenegy főváros polgárai a világon nem nyögnek. (Peyer Károly: És még egy : bukott bányákat is vettek ! Majd én beszélek erről a kis üzletről! — Drozdy Győző: Kisöpörjük ! — Zaj a szélsőbaloldalon és a középen.) Messzire vezetne, ha mindarról beszélnék, amit a főváros a tanszemélyzet elbocsátása terén csinált. Engedtessék meg, hogy a hosszú adatokból két dolgot elmondjak. Az első az, hogy amikor a tanszemélyzet elbocsátásról volt szó, arról, hogy érdemes pedagógusokat bocsátanak el csak azért, mert nem szolgálták a kurzus érdekeit, vagy pedig mert ezek helyére másoknak kellett kerülni, akik közelebb állanak a kurzusvezérek szivéhez, egy csepp lelkiismeretfurdalást sem érzett a magántulajdon és a szerzett jogok elve alapján álló városi képviselőtestület, hogy ezekkel szemben ezt az eljárást alkalmazza. (Klárik Ferenc: A betegsegélyző pénztár esetében sem érezték !) Egy csepp lelkiismeretfurdalást sem éreztek, amikor 5—10 éves pedagógusokat tisztán formai okoknál fogva, mert formailag nem kapták meg a kinevezési okiratukat, egyszerűen elbocsátották azon a címen, hogy ideiglenes alkalmazottak, holott világosan benne van a törvényben, hogyha már bizonyos ideig

1 alkalmazva voltak, állandó alkalmazottakká váltak. Beszélhetnék arról, hogy az iparoktatás épen a kurzus ideje alatt került teljes csődbe, és megtörtént az utóbbi időkben, hogy képzett tanárok helyett főiskolai hallgatókkal próbálták valamiképen pótolni azokat a tanerőket, akiket kiüldöztek. Kétségtelen dolog és le nem tagadható, hogy főiskolai hallgatókkal pótolják az ipariskolákban a tanerőket, egyrészt azért, hogy pótolhassák az elbocsátott, elkergetett tanerőket, és ily módon segélyt adjanak a főiskolai hallgatóknak, másrészt pedig abból a politikai szempontból, hogy ezeknek majd sikerül elvonni az ifjú munkásokat a szociáldemokrácia tóL Sokat beszélhetnék arról, amiről Petrovácz képviselő ur oly szivhez szóló hangon beszélt, és amiben mi is egyetértettünk vele, hogy t. i. mily nagyszerűen megoldották a hitoktatás kérdését, amennyiben a szegény hitoktatók a múltban igen kevés fizetést kaptak — ami tény-